Zene

A Clinic még a kilencvenes évek végén tűnt fel nagy-nagy hozsanna közepette - mindent vártak tőlük, s abból sok minden teljesült is, de azért a szokásos csalódás sem maradt el. A liverpooli négyes egészen különleges, egyedi, bár talán nem éppen a legkifinomultabb hangzást keverte ki - zenéjük unikalitása, sajátos kompozíciós technikájuk úgy maradt meg az eltelt hosszú évek során, hogy csupán apró lépésekben, szépen adagolva, finoman elkeverve érvényesültek új hatások, amelyek esetleg néhány albummal később már dominánsakká váltak. A Clinic változatos zenei forrásai közül máig stabilan felismerhetők a késő hatvanas évek szörf- és pszichedelikus rockbandái (ez utóbbi hatás különösen felerősödött a 2006-os Visitations album óta), a hetvenes évek német krautja, a posztpunk/new wave éra számos elektropop, kísérleti/protoindusztriális és gitárzenekara, s meglepő módon idővel ehhez még jó adag folkos stich is társult. Az analóg hangszerek iránti rajongásuk közismert: a legendás Philips Philicorda hangja egyetlen Clinic-lemez meghallgatása után is beleivódik az agyunkba, a kellő érzékkel tálalt elektronika pedig mindig remekül egészítette ki a finoman retrós, sokszor szándékoltan lo-fi pszicho-szörf hangzást. Nem lehet szó nélkül elmenni Ade Blackburn vokalista elképesztő formátumú hangja mellett sem. Elsőre el sem hisszük, hogyan bír valaki ennyire összeszorított fogakkal, már majdnem csikorogva énekelni, de a régen jéghidegként jellemzett, a hangzást tökéletesen kiegészítő énekhang mostanság már némi túlzással barátságosnak hat.

Majd' tizenöt éve, 1996 nyarán láttam legelőször a Heaven Street Sevent a Szigeten, amikor még éjjel is lehetett koncerteket adni. Azóta láttam őket vagy ötvenszer, és ötvenegyedszerre is megnéztem a programot, mert az A38-on tartott jubileumi buli mindenképpen különlegesnek ígérkezett. Már a pár nappal korábban a Szeparéban, csak barátok előtt tartott zártkörű koncert is bizonyította, hogy lesznek meglepetések, a hajón viszont végképp volt minden, aminek ilyenkor lennie kell.

A LuMú kiállításának címadó képén (Gondolkodj, mielőtt exponálsz) maga Munkácsi Márton (1896-1963) látható: a harminckilenc éves fotóművész a korszak divatos férfiúszódresszében egy matracon fekve lebeg a vízen, rajta elmaradhatatlan szemüvege, jobb kezében pedig egy fényképezőgépet szorongat. A kép akkor készült, amikor ugyanezen a címen cikket jelentetett meg az amerikai divatlapban, a Harper's Bazaarban - amelynek 1934 és 1949 között dolgozott -, s ahová éppen azért került, mert a tengerparton vállkendőben és fürdőruhában futó híres modellről, Lucile Brokaw-ról készült képével forradalmasította a műteremben készült statikus, leginkább a női szépséget hangsúlyozó és a ruhák egészét bemutatni kívánó divatfotók világát.

"Csak az augusztus biztos" - írja Térey János a Jeremiás avagy Isten hidege című verses drámájának elején, a szerzői utasításban, ahol egyebek mellett azt is leszögezi, hogy nem lehet szünetet tartani az előadásban.

Ballada a nagyanyámról - akár ez is lehetne a címe ennek a filmnek. Tényleg, emlékeznek Grigorij Csuhraj (1921-2001) 1959-es filmjére? Aljosát még a Ballada a katonáról főcíme előtt jól megkergeti néhány német tank a világháborúban (második). Lőnek rá, ágyúzzák, full gázzal majdnem utol is érik már... De iszkol, fut, szalad, menti az irháját gyalogszerrel a szerencsétlen, mígnem szembejön vele egy szinte teljesen váratlan géppuskafészek, így két tankot menten kilő, de a harmadikat csak megfutamítja a hős. Vagy valahogy így, mindenesetre tíz nap jutalomszabadság esik le neki e huszárcsínyért - így ment ez a frontvonalban. Aljosa eztán számos hányattatás és 1 db szerelembe esés (Sura) után hazaér, s hármat üt a ház falára: ipiapacs egy, kettő, három, és mehet is vissza a fegyverek elé. Akkoriban persze az eseményesség még elfogadott dolognak számított.

Vicces borító, vidáman kaotikus kísérő füzet, magára a cédére festve elszántan adják a műsort a brémai muzsikusok - ígéretes kezdet a lemezhallgatáshoz. Jókedvűek a dalok is, stílusukban pedig sokfélék, színesek, változatosak. Persze Kiss Erzsi éneklésének kétségkívül a halandzsanyelv a legfőbb sajátossága.

A történelmi magazin ezúttal az 1956-os sortüzekkel foglalkozik kiemelten. Az öt tanulmány közül Kő András és Szentkuti Károly írása a legnívósabb: előbbi az Országház előtti október 25-i, utóbbi a csaknem száz áldozatot követelő október 26-i mosonmagyaróvári vérengzés körülményeit rekonstruálja.

A művésznyomozó-történetek (perregények, Antonioni klasszikusa) egészen egyedi folytatója a libanoni Rabih Mroué, aki a politikai-társadalmi whodunit műfaját valósítja meg a színházban. Tavaly már járt a Trafóban a Yesterdays's Mannel, ahol egy bejrúti utca keresése volt a téma.

A román film olyan sokáig nem volt tényező semmiféle fórumon, hogy most a fél világ csodálkozik rá a hirtelen feltámadt realizmusra. Mi sem természetesebb tehát, hogy a román új hullám kisebb loccsanásait előidéző filmes is kellő komolysággal vezeti elő munkáját.

Garanca korábbi árialemeze tucatáru volt, híján minden koncepciónak, és főszereplője sem brillírozott. Úgy tűnt, az operavilág illetékesei legyártottak egy újabb sztárt egy helyes nőből, és ennek mellékterméke lett az album.

című szatírája egy kocsmában talált új helyre, és öltött új formát; bár ami ez utóbbit illeti, pontosabb úgy fogalmazni, hogy talált vissza a régihez. Szöveggel és színházzal is másképp bánik a Salto Mor(t)ale Társulat előadása; szabadon, de inkább szabadosan futtatja meg mai közegben a régi történetet. Régi? Elborult agyú férfiak háborúznak - jó, nem egy új, rájuk szabott alkotmányért, hanem athéniak és spártaiak a jó ég tudja már, miért -, amikor egyszer csak a nők veszik kezükbe a haza sorsát.

b> 1,3 milliárd kínai nem tévedhet - szokták mondani a rizsfogyasztás melletti végső érvként, és ugyanez a Facebookra is áll: 500 millió lájkoló meggyőző szám. David Fincher publicisztikai rekordgyorsasággal elkészített Facebook-filmjének plakátja ennél még többet is mond, nevezetesen, hogy akinek 500 millió barátja van, az szert tesz néhány ellenségre.

Túl egy teljes operaházi hatalomváltáson, a tisztes hírű olasz rendező, Cesare Lievi és Térey János közreműködése nélkül, ám a 200. születésnap estéjén azért csak felhangzott az Operában a Bánk bán ősváltozata, s ez alighanem már önmagában is üdvözlésre érdemes ténynek ítélhető.

A Led Zeppelin három évvel ezelőtti londoni koncertjét követően Robert Plant még a korábbiaknál is egyszerűbben válthatott volna jegyet a nosztalgiavonatra, úgyhogy feltétlenül jár neki a tisztelet, amiért mégis inkább a saját ösvényét választotta a kényelmesebb és sokkal jobban is fizető - a hírek szerint az újjáalakuló turnéért kétszázmillió dollár járt volna neki - megoldás helyett (miközben egy pesti vagy bécsi Zep-koncerten magunk is bizonyára ott tömörültünk volna). A hard rock örök érvényű klasszikusainak felidézése helyett Plant inkább Alison Krauss-szal turnéztatta közös, kissé langyos, de világszerte igen sikeres countrylemezüket, a Raising Sandet, majd elkészítette immár kilencedik szólóalbumát.