"Csak az augusztus biztos" - írja Térey János a Jeremiás avagy Isten hidege című verses drámájának elején, a szerzői utasításban, ahol egyebek mellett azt is leszögezi, hogy nem lehet szünetet tartani az előadásban.
Vagyis egyáltalán nem hideg van, hanem forróság, egyenesen hőségriadó - Isten hidege másként és másra értendő, nem az időjárásra. És ha szünetet sem lehet tartani, akkor bizony alaposan meg kell húzni a darabot, ráadásul kizárólag "belsőleg"; jelenet nem maradhat ki, csak megrövidülhet: a nyolcnak hiánytalanul meg kell lennie.
A helyszín: Debrecen, pontosabban a debreceni metró a maga nyolc állomásával, amelyek egy bizonyos Nagy Jeremiás élete utolsó napjának stációi. Térey ismét tágas és gazdag asszociációs halmazt mozgat (akárcsak a Nibelung lakóparkban és az Asztalizenében), de ha a néző sem a bibliai, sem az aktuálpolitikai kontextusban nem járatos, akkor is eléri őt e misztériumjáték hősének tragikus vesszőfutása.
Jeremiás országgyűlési képviselő - beszédből él, bizonyára, mint ama Jeremiás -, aki a szülővárosában tett röpke látogatás után menne vissza a fővárosba, ha nem lenne sztrájk a metróban. De sztrájk van, ezért aztán nem jár sem a metró, sem a vonat; az egyes állomásokon meg- és fölelevenednek a régi társak, emberek, kalandok: egy városdráma közegében a városát elhagyott ember szembenéz egykori önmagával és a megtett úttal. A misztériumjáték szürreális víziói hatására mérleget von, és ebbe sokan belehalnak. De hiszen az egész végtére is csak az elméjében játszódik...
Térey János, aki egyike a nem túl sok "színházkész" drámaírónak, nem először állítja kemény próbatétel elé a színházakat. A Nibelung lakópark, a (Papp Andrással írott) Kazamaták, az Asztalizene mind pompás alapanyag, akárcsak a Jeremiás..., de kell hozzájuk az a bizonyos egyetlen nagy ötlet, amely színházi - vizuális-akusztikus - formába simítja az epikus-verses darabot. Érdekes, hogy eddig ezt mindig a tér, vagyis a díszlet oldotta meg.
A Nemzeti Színház előadásában Antal Csaba a közönséget felülteti a forgóra, és körben - mint a régi vásári misztériumjátékok esetében - egy-egy kis színpadra helyezi az egyes jeleneteket. Ráadásul nem is sorban egymás után, hanem látszólag összevissza, vagyis olykor majdnem az egész kört megtesszük a következő jelenetig, s ilyenformán vethetünk egy-egy pillantást a már lejátszott vagy még előttünk lévő epizódok terére: eleven marad az egész.
A verses-epikus darab írott verziója nem csupán hosszabb, hanem mélyebb és filozofikusabb is, mint a színpadi, vagyis Térey esetében a dráma olvasása éppúgy adekvát befogadási forma, mint a színpadra állítás. Utóbbi esetben nem szegényítés, hanem másfajta telítettség (a színészi játék, a zene, a látvány) révén jut el hozzánk a darab, mint most ez a Jeremiás... is.
Az író hideg, voltaképpen természettudományos objektivitással hajtja végig hősét ezen az utolsó fél napon a debreceni metró állomásain és olykor a város egy-egy jellegzetes felszíni helyén - ehhez társul Valló Péter nagyon is érzelmes, involvált rendezése, és megannyi, írói-rendezői "előjelet" szervesen magába építő alakítás.
Jeremiást igazi Hassliebe, gyűlölet-szerelem fűzi Debrecenhez; a város taszítja és vonzza, kilöki és magába szippantja. A múltból felbukkanó figurák - a régi szeretőktől, tanároktól egészen a temetőben sem nyugható halottakig - úgy kalauzolják végig élete és a város labirintusában, hogy egyrészt nincs megállás, nincs alkalom sem összegzésre, sem változtatásra, másrészt mindig csak fragmentumok közt sodródik, a kaleidoszkóp egésze nem áll össze, csak a legvégén. Vagy akkor sem. László Zsolt Jeremiása nagy utat jár be ezen az utolsó napon: a sietős rutinfeladattól (vissza kell jutnia a fővárosba, hiszen parlamenti ülésszak van) múltja legyilkolásáig és önmaga totális elnémításáig - Térey nagymestere a túlhajtott motívumoknak, a sohasem utcaszinten bekövetkező kataklizmáknak. László Zsolt pedig újra és újra nekifeszül az egyes jeleneteknek, összerakja belülről ezt a nagyjából szeretettelen figurát (aki csak debil kishúgát szereti gyöngéden - ez is Térey meghatározó írói viszonyulása: a szeretettelenség), és egészen beledobva magát, formátumos alakításban juttatja el a végéig. Társa ebben a hajdani barát, ez a kissé rejtélyes Cucor - kísérő, tükör és katalizátor egyszerre, és hát Stohl András megrázóan jó játékában még ellenpont, vetélytárs és áldozat is.
Molnár Piroska az anya súlyos figurájába játékkal lopja vissza a kihúzott szöveget; Söptei Andrea, Bánfalvi Eszter, Murányi Tünde, Blaskó Péter, Gerlits Réka és a többi színész a jobbára zárt kisjelenetekben percekbe és alig néhány mondatba sűríti a figuráját, Garas Dezső röpke feltűnése ismét nagy élmény.
Valló Péter kétségtelenül lágyabbá rendezi a kőkemény szöveget, és a közönséggel is empatikus, segítőkész - ezt például Térey sosem tenné. Így azonban módunk és időnk is van belegondolni az egyes stációk közti zsoltáréneklés alatt Jeremiás és Debrecen varázslatos viszonyába, és elgondolkodni azon, hogy csúszik egymásba múlt, jelen, jövendő - a végén még megérjük a debreceni metrót.
Nemzeti Színház, november 3.
