Ezúttal politikai nyomozás folyt a színpadon (Mrouénak otthon egyébként nincs engedélye a cenzori hivataltól). Ez a politikai krimi a pénzügyminisztériumból eltûnt hivatalnok ügyének oknyomozó színháza, ahol, akár a posztmodern irodalomban, mû és egyetemi elõadás közelít egymáshoz. Mroué személyisége monológját mégis inkább egy kocsmai beszélgetéshez teszi hasonlatossá. Kaotikus és rendezett füzeteibõl, ahová beragasztgatta az eset sajtóvisszhangjának reprintjeit, izgalmasan elemzi a bûnügyet, és finom humorral, de keményen kritizálja a kormányt. Hitelességéhez kétség sem férhet, noha épp õ kelti fel éberségünket, például azzal, hogy a hátunk mögött játszik, míg elöl projektor segítségével látjuk az arcát. De sosem tudhatjuk, mikortól megy esetleg felvételrõl, és testileg mikor tûnik el. Okos trükk, hiszen elõzõleg õ maga figyelmeztetett rá: sose bízzunk a média fénymásolt fotóiban (amiket mellesleg õ maga is használ). Az eltûntrõl, akit rablással gyanúsított a hatalom, végül kiderül, hogy már eltûnése napján megölték. Egyébként semmi más nem történik, mint egy kis színházas újságolvasás - amihez a kommentár Mroué cinkos mosolya.
Trafó, november 5.
*****
