lemez - ELINA GARANCA: HABANERA

  • - kolozsil -
  • 2010. november 11.

Zene

Garanca korábbi árialemeze tucatáru volt, híján minden koncepciónak, és főszereplője sem brillírozott. Úgy tűnt, az operavilág illetékesei legyártottak egy újabb sztárt egy helyes nőből, és ennek mellékterméke lett az album.
Garanca korábbi árialemeze tucatáru volt, híján minden koncepciónak, és fõszereplõje sem brillírozott. Úgy tûnt, az operavilág illetékesei legyártottak egy újabb sztárt egy helyes nõbõl, és ennek mellékterméke lett az album. Garanca a MET-béli Carmennel nõtt fel a népszerûségéhez, a túl korán megelõlegezett bizalom ezen elõadásban térült meg. Ebben Carmen szerepéhez illõ jellemvonásainak - akaratosságának, céltudatosságának - is igencsak része volt. Hangja mára kiegyensúlyozott - sokkal jobb összképet mutat, mint elsõ szólólemezén, mintha a mélyebb hangoknál sem lenne már fakó.

A Carmen farvizén hajózó - természetesen - Habanera címû lemezén nem operaslágerek vannak: a dalok jelentõs része a spanyol ajkú dalmûszerzõk zarzueláiból lettek kiollózva. Zarzuelás albumokkal már olyan híres dalnokok is értek el sikereket, mint Domingo, Cura és Villazón, ideje volt hát, hogy elinduljon ellenük végre egy nõ is.

Olyan dalok is helyet kaptak tehát e lemezen, amelyeket alig vagy egyáltalán nem hallani ilyesfajta, divatfotósok segítségével is összeállított terméken. Montsalvatge csöndes, melankolikus dala után például egy dögös, feszes de Falla következik. Igaz, utána a de Fallától származó altatót annyi vibrátóval énekli a mûvésznõ, hogy nincs az a gyerek, aki ne perdülne ki az ágyból ezt hallván. A Vocalise (Ravel) csupa trilla lett. A halkabb darabok a kevésbé sikerültek: az való Garancának, ami vérbõ. A dögös szerzemények, például Gallardo del Rey nagyon szép szerelmes dala. Vagy Lehár Cigányszerelmébõl Ilona nótája, sajnos nem magyarul - így nincs benne Volt, nincs, fene bánja -, hanem németül. Bernstein dala pedig, amellyel Garanca a spanyol akcentust figurázza ki, kifejezetten vicces.

Deutsche Grammophon, 2010

****

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.