lemez - ELINA GARANCA: HABANERA

Garanca korábbi árialemeze tucatáru volt, híján minden koncepciónak, és főszereplője sem brillírozott. Úgy tűnt, az operavilág illetékesei legyártottak egy újabb sztárt egy helyes nőből, és ennek mellékterméke lett az album.

Garanca korábbi árialemeze tucatáru volt, híján minden koncepciónak, és fõszereplõje sem brillírozott. Úgy tûnt, az operavilág illetékesei legyártottak egy újabb sztárt egy helyes nõbõl, és ennek mellékterméke lett az album. Garanca a MET-béli Carmennel nõtt fel a népszerûségéhez, a túl korán megelõlegezett bizalom ezen elõadásban térült meg. Ebben Carmen szerepéhez illõ jellemvonásainak - akaratosságának, céltudatosságának - is igencsak része volt. Hangja mára kiegyensúlyozott - sokkal jobb összképet mutat, mint elsõ szólólemezén, mintha a mélyebb hangoknál sem lenne már fakó.

A Carmen farvizén hajózó - természetesen - Habanera címû lemezén nem operaslágerek vannak: a dalok jelentõs része a spanyol ajkú dalmûszerzõk zarzueláiból lettek kiollózva. Zarzuelás albumokkal már olyan híres dalnokok is értek el sikereket, mint Domingo, Cura és Villazón, ideje volt hát, hogy elinduljon ellenük végre egy nõ is.

Olyan dalok is helyet kaptak tehát e lemezen, amelyeket alig vagy egyáltalán nem hallani ilyesfajta, divatfotósok segítségével is összeállított terméken. Montsalvatge csöndes, melankolikus dala után például egy dögös, feszes de Falla következik. Igaz, utána a de Fallától származó altatót annyi vibrátóval énekli a mûvésznõ, hogy nincs az a gyerek, aki ne perdülne ki az ágyból ezt hallván. A Vocalise (Ravel) csupa trilla lett. A halkabb darabok a kevésbé sikerültek: az való Garancának, ami vérbõ. A dögös szerzemények, például Gallardo del Rey nagyon szép szerelmes dala. Vagy Lehár Cigányszerelmébõl Ilona nótája, sajnos nem magyarul - így nincs benne Volt, nincs, fene bánja -, hanem németül. Bernstein dala pedig, amellyel Garanca a spanyol akcentust figurázza ki, kifejezetten vicces.

Deutsche Grammophon, 2010

****