Zene

Az idei Korunk zenéje fesztivál (2001. szeptember 28-október 9.) műsorfüzetét lapozgatva az az érzésünk támad, hogy a kortárs zenei eseménysorozat jelentősége a rendszerváltás óta eltelt tizenegy évben erősen csökkent. Nemcsak azért, mert a zenei életben nem tölt már be olyan illusztris szerepet, mint a hetvenes-nyolcvanas években, hanem azért is, mert programajánlata nem eléggé izgalmas: éppen olyan, amilyen egy provinciális kisváros szűk anyagi keretből szervezett modern zenei fesztiváljáé lehet.

Muszáj New Yorkkal kezdeni, az összeomlással, előbb mégis, a biztonság kedvéért, már ha létezik ilyesmi, Európa. A mázlisták e napokban (Berlin: okt. 18., Basel: okt. 20., Milánó: okt. 21., Velence: okt. 22.) tanúi lehetnek, mihez kezd Laurie Anderson, New York kultúrájának egyik emblematikus alakja élesben, színpadon e képtelenséggel. Nem mintha feltétlenül kommentálnia kéne, de nehéz elképzelni, hogy ne lenne hozzá szava.

Feldolgozásokat készíteni sokféle módon lehetséges, de ahogyan Tori Amos teszi, úgy szerintem kifejezetten érdemes is. Mit csinál hősnőnk? Elemeikre szedi szét a dalokat, majd addig játszogat a darabokkal, amíg vastagon beborítják ujjlenyomatai, és akkor aztán szépen összefabrikál belőlük valamit. Egész pontosan új Tori Amos-számokat kreál, amelyek ilyen-olyan mértékig hasonlítanak ugyan az eredetijükre, de azért nem feltétlenül.

Miképp ismerhetők fel az amerikai nu-metál zenekarok? Elég egy pillantás. Fiatal, többnyire fehér, műkedvelő hip-hopperek bíbelődnek gitárokkal, látszólag maguk sem tudják, miért; színtelen-szagtalan, amit játszanak, rosszak, mint a bűn. Az Amerikában a grunge halálát követő legméretesebb mainstream rockzenei hullám - amelyben a Limp Bizkit- vagy Crazy Town-féle tökéletes nímandok alkotják az élvonalat - immáron sok éve sodorja magából kifelé az ilyesféle társaságokat. (Egyébként jó néhányuk csak azzal tudott befutni, hogy feldolgozott egy nótát valamelyik rémisztő nyolcvanas évekbeli popcsodától.) Ilyeténképpen aligha meglepő, hogy a jobb érzésű zenehallgató rögvest frászt kap, ha valahol nu-metált neszel. Én például hallani sem akartam eleinte a System Of A Downról. Éppen olyannak tűntek első olvasatban, akár a többi reménytelen szerencselovag. Hanem aztán láttam az egyik klipjüket (Sugar), és abból a pompás kis nótából nyomban kitűnt, hogy itten valami érdekesebb történetről van szó, én pedig szörnyen kiszúrnék magammal, ha kimaradnék belőle.

A fesztivál, mely a szervezők szerint mára elérte a még kézben tartható méreteket, idén a megszokott húzónevek nélkül fut, de az újabb nézettségi adatok bizonyára igazolni fogják, hogy már ezt is megteheti.

Nem egyszerű eset, csak olyan, mint általában a saját ügyeink, ha felül tudunk emelkedni komolyságunkon, miközben tudjuk, minden esélyünk megvan rá, hogy csak egy halom föld lesz majd a másvilág, mégis igyekszünk berendezni magunknak az épp aktuális, lerobbant kis mennyországot. Mágikus, szürreális, eklektikus, szocializáció- és érzelemfüggő, hatalomfüggetlen és halálos ügyek ezek.

Az 1941-ben Nápolyban született Riccardo Muti változatos műsort kínált a milánói Scala zenekarának koncertjén. Elsőként A végzet hatalma nyitányát játszották, a Verdi-darab után Sztravinszkij A tündér csókja című szvitje következett, szünet után pedig Schubert nagy C-dúr szimfóniáját adták elő a korántsem zsúfolásig megtelt teremben. Utóbbi tény kissé mellbe vágta a Recenzenst, aki kéthetes közelharc után csak fizető jeggyel tudott beférni a terembe, és látva az üres székeket, esze ágában sem volt helyet foglalni ott - az utolsó sorban -, ahová négyezres bilétája szólt.

"Egy csomó fontos dolog történik a mai elektronikus zenében, ami kimarad az itthoni közfigyelemből. Kár lenne, ha más korábbi úttörő zenei kezdeményezésekhez hasonlóan ezek is csak tíz év késéssel érkeznének be hozzánk. Ezért kell most beszélnünk róluk, s mivel más nem teszi meg, az Ultrahanggal kívánok megfelelő publicitást adni e jelenleg még periferiális zenéknek" - mondja Nun András, az Ultrahang Alapítvány megalapítója. A másfél éve működő alapítvány az "új zeneszerzési és előadói technikát használó" művészeket s ezek "új hangzással és esztétikával bíró műveit" igyekszik népszerűsíteni. Az átvett idézetek kényszerűek, nem igazán lehet műfajhoz, hangzáshoz, esetleg ritmusképletekhez kötni e muzsikákat, maximum annyiban, hogy leginkább otthoni hallgatásra ajánlottak. Szóval vajmi kevés az esélye, hogy mondjuk egy mostani Coil- vagy Scanner-felvétel a slágelistán tűnjön fel, de szerintem elsősorban nem a sznobizmus felelős számos, ezen a téren működő zenekar kultuszstátusba kerüléséért. Na ja, ezek a zenék furcsák, tehát helyből adódik a hype-olás lehetősége, de ezzel együtt - kissé sarkítva - tényleg izgalmasak. Részemről legalábbis, ha éppen érdekfeszítésileg kívánok tájékozódni az aktuális zenei felhozatalból, akkor az Ultrahang honlapjára (http://uh.hu) látogatok. A lemez- és rendezvényajánlók, külföldi koncertbeszámolók, interjúk, hallgatnivalók lelkes közlése és folytonos újítása mellett az Ultrahang a közeljövőben indítja be lemezsorozatát havi két megjelenéssel. A limitált példányszámban, speciális tokban kiadott CD-k a hazai, bevett műfajokhoz kevéssé köthető zenéket hivatottak bemutatni, alkalmanként két külön előadó önálló albumával. Az első sorozat tizenkét lemezének lefutása után az összes lemezt megvásárló gyűjtők egy, a tizenkét albumot összefogó, az előadókról és lemezükről további információt tartalmazó lefűzős könyvecskét kapnak ajándékba.

Közel húsz év telt el azóta, hogy a Makám együttes a balkáni és távol-keleti népzenék, a repetitív minimálzenei hullám és az avantgárd dzsessz szókincséből megteremtette a maga összkomfortos nyelvét. Ez a nyelv (az épp aktuális felállások szerint) lemezenként más és más dialektusban szólalt meg - legutóbb a moldvai népdalok hatása tűnt ki -, de kiforrott jegyei alapján mindig és könnyen rá lehetett ismerni. Más kérdés, hogy csupán egy viszonylag szűk réteg tekintette a magáénak, ráadásul az áttörésre valójában a Makámban sem mutatkozott kellő képesség vagy igény.

Öreg rockerek és fiatal fundamentalisták nem szűnnek aggódni: vajh mi lesz, ha többet nem hallhatunk (nagyjából) élő zenészek által játszott gitározós rockzenét. Húrtépés, gitártörés törölve, szőrös mellű énekesek, alkoholista dobosok: irány a múzeum vagy/és a toxikológia. Nos, mindenkit meg kell nyugtatnunk: a rock, pontosabban a gitárzene él és virul, csak éppen már régen nem olyan, mint volt egykoron, a PVC-dzsekis, csíkos sztreccsnadrágos, Puma-cipős hőskorszakban (korábbi dolgokra pedig már a legöregebb májbetegek sem emlékeznek). Egy mostanában alkotó, koncertező rockzenekar semmiképpen sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy nagyjából abban a térben működik, amit (a rock saját diffúz hagyományain kívül) jórészt a kortárs szintetikus und szórakoztató zene alakít, hogy közönsége jelentős részben ezen zenék befogadóiból, illetve fogyasztóiból áll, akik valahogy másfajta zenékre, s ami a legfontosabb, más ritmusokra pörögnek - ennek megfelelően egy mai d´n´b-rajongó tinédzsernek valószínűleg sohasem tudnánk elmagyarázni, hogy anyu-apu miként volt képes egykor Piramisra tombolni. De hát mindezt felesleges is mondani, akit érint, úgyis tudja, elég ehhez például meghallgatni a colorStar második, Via la Musica című sorlemezét. Mert miről is van szó? Adott egy lassan kultstátusba jutó zenekar, amelynek koncertjeire zömmel olyanok járnak, akiket a népnyelv csak partirajongóknak hív, s akik sok tekintetben azt várják és kapják a zenekartól, amit kedvenc dídzséjüktől (transz, pörgés, eksztázis, dehidratáció stb.). Ezek után nem meglepő, hogy a colorStar-lemez meghallgatásának legfontosabb fizikai tünete a folyamatos ritmikus fejrángás: lenyomjuk a play gombot, és csak annyit érzünk, hogy megállíthatatlanul jön a grúv, csúszik. Az emberfia csak hallgatja egy kicsit, azután rögvest ráébred: nini, ez egy breakbeatdarab (Morning Call, nyitó darab), meg hoppá, ez egy jazzy-funky darenbéz (Budapest Win-A-Trip) élő zenészekkel, amit (mármint ehhez hasonló trükköt) tán már hallottunk mondjuk a Red Snappertől, de az már rég volt (tegnap), most meg ma van, ezt egy magyar zenekar játssza, és igen jól. Az, hogy az Aalomadalom úgy kezdődik, mint egy lebegős deep trance-darab, már említenünk sem kell: a húzós négynegyedes alapot finoman bonyolítják roma népzenei motívumokkal, kiállás után tombolás, s ez így megy tovább teljes nyolc számon keresztül. Feszes, jól táncolható alapok, gitárok által gerjesztett pszichedélia, elegyes hangminták, finom, hátrahúzódó vokálok legalább három nyelven, néha finom csilingelés, zörgés a háttérben. A végére lassul a lemez, az utolsó szám (Midnight Take-off) perfekt visszhangosított dub, némi savas bugyborgással, azután már csak a CD-ROM-track jön. Egyszóval pörgős, dinamikus lemezt csinált a négy ifjú zenész, ami még jól is szól. A colorStar viszonylag gyakran koncertezik, tessék őket élőben is tesztelni.

Ami idáig, tizenháromszor, szokásosan Gödöllőn volt - ahonnan állítólag nem politikai, hanem ízlésrokkantsági okokból -, kizsuppolták a művelődési ház színházából (amely afféle pesti fiókintézményként, vidéki és határon túli színházak főváros környéki játszóhelyeként is működött) Kapuszta Katalint, aki maga is intézmény. Vele vándorolt hát ez a fesztivál is a Bárkára. Gödöllőre meg kihévezett Géza a Barátok köztből, mert a polgármester a szappanopera gyártotta sztárokra bukik, mondják. Úgy szárnyal felfelé az ízlés, mint az életszínvonal.

"h, azok a belbudai surmókkal átivott történelmi pillanatok! Róluk csinált diplomafilmet Török Ferenc, nagyban és színesben. Igazi pazarló lazaság sugárzik belőle, mintegy folytatása a felhőtlen, házibulizós gyermekkornak. Egy rendező, aki nem erőlködik, nincs mivel ugyanis, hanem szemlélődik.

Jól emlékszünk még a nyolcvanas évek Amadeus-divathullámára: Peter Shaffer kasszadarabját 1980-ban mutatták be; a mű a Vígszínház produkciójában 1982 tavaszán került magyar közönség elé. 1984-ben elkészült Milos Forman Oscart gyümölcsöző játékfilmje, s az Amadeus-őrületbe egy évvel később a popzene is beszállt: 1985-ben a Der Komissar című slágeréről elhíresült osztrák punkénekes, Falco Rock me Amadeus című száma üvöltött a rádiókból ellentmondást nem tűrve, az év egyik könnyűzenei bombasikereként.

Hogy az időszámításunk szerinti negyedik évben mi történt, az ókori popzene felületes ismeretében nem tudom, az viszont tény, hogy jó helyre ment