Zene

Amikor a South Park játékfilm változata, a Nagyobb, hosszabb és vágatlan (1999) a világuralomra törő sátán meleg fiújaként léptette fel Szaddám Huszeint, az felért egy kilövési engedéllyel. Innentől a háború már csak idő kérdése volt. A pimasz sorozat alkotói persze nem azt akarták mondani, hogy "fel Bagdadra!"; ők csak jó szokásuk szerint görbe tükröt tartottak az amerikai politika és populáris kultúra elé, amelyben akkor már évek óta folyt Szadi közellenségként való felépítése. "Amíg nem állítjuk meg ezt az embert, nem lesz béke a világban" - mondta például két sátánozás közt az idősebb Bush, aztán valamiért meggondolta magát, és hagyta leesni a magas labdát, amit maga Szaddám adott fel neki Kuvait lerohanásával. Tíz év múlva ifjabb Bush rendezte a családi számlát, de ez az évtized bőven elég volt a diktátornak arra, hogy az írmagját is kiirtsa az uralmával szemben állóknak, így a katonai győzelem és Szaddám kiiktatása után a legroszszabb forgatókönyv valósult meg a szemünk előtt. Megint bebizonyosodott Clemenceau igaza: a háború túl komoly dolog ahhoz, hogy katonákra bízzuk.

A színház mint épület, ahol (többnyire emelt színpadon) színházi előadásokat tartanak, mostanában veszít pozíciójából. Ez a folyamat nagyjából együtt mozog azzal, hogy a színház mint műfaj ugyanennyit nyer más terepeken. Vagyis a kérdés egyelőre ez: hol játszanak színházat mostanában. (Az még a jövő kérdése, hogy mire lehet használni a színházat akkor, amikor majd nem színházat csinálnak benne...)

Nehéz megítélni, hogy Lia és Dan Perjovschi tevékenységének ma is akkora-e a jelentősége, mint a rendszerváltást követő években volt. Az olyan ellenintézmény, mint az övék (személyes, avantgárd, független) nehezen akademizálódik, még ha a közeg, nem kis mértékben nekik köszönhetően, meg is változott. Ezeket a változásokat kezdetben olyan pozícióból érték el, amely nem ismeretlen Magyarországon sem, de a román művészeti színtér sajátosságaiból adódóan a végeredmény sokkal szélesebb hatókörű (gondoljunk a nemzetközi sikerekre), továbbá sokkal inkább megőrizték az avantgárd alapösztönt, amely szerint a művésznek társadalmi feladata van, és sokkal távolabb állnak a műkereskedelmi formáktól, mint amihez idehaza hozzászoktunk. A románoknak mindig minden jobban megy - mondják a magyar nacionalisták és a magyar liberálisok, mert még sosem beszéltek román értelmiségivel, aki szerint a magyaroknak mindig minden jobban megy. A "kölcsönös csodálat" akkor válik érdekessé, amikor egy szövegből (mondjuk egy amerikai műkritikuséból) az derül ki, hogy a problémaleírások kölcsönösen alkalmazhatók, és csak árnyalatok vannak. Kelet-Európa továbbra is meglepően egységes.

Nemcsak az ikertornyoknak annyi, de Nathan Zuckerman prosztatájának is. A merényletet Philip Roth irodalmi alteregója ellen a rák nevű terrorista vállalta magára, az utókezelések jelenleg is tartanak, s Zuckerman, az író épp azért igyekszik önként vállalt vidéki magányából a manhattani urológiára, hogy súlyos inkontinenciáját könnyedebbre cserélje. Zuckerman mögött két regénytrilógiára rúgó fiktív élet, előtte a rosszindulatú daganatok harctere és két női ruhadarab: egy múltat idéző kórházi hálóing és egy jövőt ígérő, vágykeltő kombiné - viselőik, noha Zuckerman csak villámlátogatást tervezett az életben, elodázzák visszatérését a remetelétbe.

Noha már két regénye is megjelent magyarul (A fába szorult féreg, A harmadik rendőr), az 1911-ben született és 1966-ban meghalt ír szerző tökéletesen ismeretlennek számít nálunk. És feltehetően más tájakon sem törik szét a kirakatokat regényeiért, jóllehet Graham Greene meg Anthony Burgess a 20. század abszolút csúcsai közé sorolta az eredetileg At Swim-Two-Birds címen kijött, 1939-es művet; a félig vak Joyce, amikor nagyítóval elolvasta, lakonikusan ennyit mondott: egész jópofa. Ez tőle köztudottan dicshimnusznak számított.

"Jean Renoir a világ legnagyobb filmrendezője" - mondotta illedelmes pimaszsággal Francois Truffaut. Hebrencs kijelentésével akár vitatkozhatnánk is, de semmi értelme - olyan szinteken járunk, ahol a dekázás önkielégítésnek is kevés.

Tavaly decemberben jelent meg az anBlokk első két (összevont) száma. Az új folyóiratot az anBlokk Kultúra- és Társadalomtudományi Egyesület adja ki, tagjai (így a lap szerkesztői és írói) nagyrészt doktoranduszok, fiatal tudósok, akiknek az a küldetésük, hogy fontos közéleti problémákhoz szóljanak hozzá a publicisztika eszközeivel.

könyv - Poggio Bracciolini: Elméncségek. Reneszánsz egypercesek A magyarázó alcímet már a kötet remek fordítója, Csehy Zoltán költötte, aki az Utószóban a szerzőt is bemutatja.

A művészet ölthet bármilyen formát, mégis nehéz olyat találni ma már, ami bárkit meglephetne. A videojáték mint médium legalább kevéssé tűnik elhasználtnak.

"Nagyszerű a forgatókönyv, noha személyesen nem olvastam." Efféle aranyköpésekkel rendszerint a Hollywoodot célba vevő szatírákban találkozni, ez a mondat azonban egy hús-vér producertől, Avi Lernertől származik, aki évente akár 15 filmet is képes legyártani. Ebben a 15-ben azonban nem csak az olyan olcsójánosok szerepelnek, mint a kültelki kölcsönzőkben is csak szemlesütve kérhető Vitathatatlan 2 vagy a Kraken: A mélység csápjai, de nem ám.

Megfontolandó, hogy vajon a rabbisorozat 1970-es években írott darabjai nem későn jutottak-e el hozzánk? Hiszen a maroktelefon és a különféle DNS-vizsgálati hókuszpókuszok nélküli bűnvilág avasnak hathat manapság. Ám sokaknak üdítő lehet ez a békebeli, Agatha Christie-s hangulat a láncfűrészes, totálisan elmebeteg sorozatgyilkosok mai miliőjében.

Posztrock? A tiédet! A posztrock kifejezés az utóbbi időben valósággal szitokszóvá vált, de igazából sosem volt értelme. Mert miről is van szó? A posztrock az ének kiiktatásával megszabadult a szavak terhétől, és a progresszív rock meg a dzsessz rafinált hangképeinek becsempészésével fokozta a zeneiséget.

életműve feleslegessé teszi a kortárs művészet értelmét és hasznát kutatni. Kételyeinket feloldják témaválasztásai; olyan dolgokat vizsgál és ábrázol, amikről sokat gondolkodtunk az elmúlt pár ezer évben, de mindig megállt a tudomány és a szó.

Akár úgy is felfoghatjuk az idei Volt Fesztivál rock-metál felhozatalát, mint egy időutazást a kilencvenes évek közepére-végére, amikor az MTV-n és az akkoriban itthon is fogható német Viván olyan újdonsült rocksztárok uralták a képernyőt a grunge halála után, mint például a Korn, a Rammstein, vagy hogy a fesztivál fellépőire térjünk, a Limp Bizkit és a Marilyn Manson tagjai, trendinek számított pszichopatának látszani, és szabvány hiphop-szerelésben (bő gatya, baseballsapka, oldallánc) pincébe hangolt gitárokkal tolni a metált. A fesztivál húzónevei, a Limp Bizkit és a Marilyn Manson (a jóval kisebb névként szereplő brazil Sepultura is ide köthető) ennek a korszaknak az ikonikus bandája, és annak ellenére, hogy évek óta egyikük sem rukkolt elő olyan meghatározó kiadványokkal, mint amilyeneket pályafutásuk csúcsán készítettek, a hatásuk ma is vitathatatlan.