Zene

Skót gitárpoptól a piromán norvégok diszkójáig és tovább - ellenállhatatlan ajánlatok a fesztivál tánczenei kínálatából.

Az Art Brut jelen esetben nem a Jean Dubuffet nevéhez köthető képzőművészeti irányzatot jelöli, hanem egy 2003-ban alakult, mindeddig három erős és sikeres lemezt a magáénak tudó angol rockzenekart. Az artpunk dandy kinézetű Eddie Argos és társai szabadon értelmezik a zenekarosdit: az Art Brut nem hagyományos értelemben vett zenekar, inkább olyan, mint egy radikális, játékos művészcsoport. A magát egy percig sem komolyan vevő, mégis hitelesen működő szabadcsapat szövegei viccesek és menők, ennek alátámasztására elég meghallgatni a legismertebb számaikat (Form The Band, Emily Kane, My Little Brother, Bad Weekend, Good weekend). A Volt Fesztiválon minden bizonynyal bebizonyítják, hogy élőben is magával ragadóan szellemesek és szórakoztatóak. A zenekar énekesét és meghatározó arcát, a képünkön középen ácsorgó Eddie Argost Chicagóban értük el telefonon.

Száz év elmúltával be kell ismerni, a szerepkörváltás most már mindörökké megmarad színházi fogalomnak, a moziban teljességgel elképzelhetetlen. Ugyanakkor roppant kényes. Ha az 1993-as keltezésű Nyom nélkülre kevesen is emlékeznek, különben is már az elején elrabolják benne - nota bene: Kiefer Sutherland oldaláról; ő sem volt akkor még Jack Bauer - Sandra Bullockot, de az egy évvel későbbi Féktelenül biztos megvan. A színésznő fő fegyvere kétségkívül a báj volt. A fiatalosan grimaszolós, épp csak árnyalatnyira szabálytalan szépség, az elragadó lendület. Mindez tökéletesen elegendő is egy szerepkör jogos betöltéséhez. Ám

Volt olyan moziév, amikor a vulkánkitöréses hollywoodi katasztrófafilmek versengtek egymással, máskor a rivális Nagy Sándor-projektek és a világvégét pontos időponthoz kötő meteoritmozik kerülgették egymást. Az idei joggal nevezhető Chanel-évnek, a közelmúltban ugyanis két film is készült gyors egymásutánban a "kis fekete ruha" feltalálójáról. Nálunk elsőként Audrey Tautou vizsgázik Coco Chanel korai éveiből, melyek a mozi tanúsága szerint a kisvárosnyi kalapok, a folyosónyi neglizsék és a kitartottsors elleni küzdelemmel teltek. És ha szomorúan is, de azért szépen, selyempizsamára omló hajjal teltek a tojásból való kikelés évei.

Talán az ember az egyetlen olyan lény, akit tökéletesen rabul ejt a vizuális benyomások világa - a majmok például abban a pillanatban vesztik el érdeklődésüket tükörképük iránt, amint felfedezik, hogy a foncsorozott üveglap mögött nincs semmi. A mozgófilm első megjelenéséig az optika tudományának kutatói (s a találmányaikat felhasználó vándormutatványosok) számos, a szem megtévesztésén alapuló, illúziókeltő masinával kápráztatták el a nagyérdeműt, köztük például az olyan varázslatos, kép- és hanghatásokkal operáló és fantazmagóriáknak nevezett előadásokkal, melyek során a sötét nézőtéren a csontvázak, szellemek és életnagyságú alakok megjelenését mennydörgés és villámlás kísérte. A rendkívül hosszú alcímet - Hogyan keletkeznek a képek, vagy egy pillantás a Werner Nekes-gyűjteményre a kortárs művészet szemszögéből - viselő kiállítás Siegenből érkezett és Budapest után Sevillában lesz látható, magyar részről pedig az a c3 Kulturális és Kommunikációs Központ szervezte, amely 1996 óta több kiállításában (Pillangóhatás, Perspektíva, MédiaModell, Látás, Kempelen) foglalkozott az új intermediális alkotások és tudománytechnikai előzmények közötti kapcsolattal.

A világon egyedülálló módon, kétszer négy egymást követő estén át (június 12. és 15., illetve 18. és 21. között) Fischer Ádám vezetésével a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara nemzetközi sztárok közreműködésével adta elő Richard Wagner legmonumentálisabb zenedrámáját, A nibelung gyűrűjét. A második szériát láttuk.

Mi tagadás, ritkán érzi úgy az ember - ha színikritikus, akkor pláne -, hogy egy közismert dráma teljesen váratlan interpretációjával találkozik, amely ráadásul meggyőzőnek tűnik. S ha ez épp Shakespeare A velencei kalmár című művével történik, érdemes nemcsak a tényt, hanem az okait is részletezni.

Gazdagon illusztrált album a száz év előtti kokottokról, bárcásokról és repedtsarkúakról, a borítón csábos művészi aktfotóval - bizton állítható, hogy Császtvay Tünde munkája sikerre van ítélve. Kötete a könyvszekrények, s persze a formatervezett kávézóasztalok kedvvel forgatott dísze lesz, legfeljebb a bútor szélén kell majd helyet találni a korhatárkarikának. S tegyük hozzá sietve, méltán illeti meg az elismerő érdeklődés e munkát, hiszen a jeles összeállító megoldotta a kutató bölcsészek előtt álló kettős feladatot, melyet ekképp szokás barátilag megfogalmazni: találj egy rést, és töltsd ki! Nos, Császtvay Tünde jó pár irodalom- és művelődéstörténeti érdekű résztanulmány után remek érzékkel látott a dualizmus kori prostitúció felderítéséhez, a békebeli fél- és alvilág női főszereplőinek megismertetéséhez, s teljesítményéről általánosságban csakis a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk.

Helena Trestíková módszere alanyának évtizedeken keresztüli megfigyelése. René Plasilt 1987-ben, 16 évesen lopásért csukják le, majd visszaesőként 2008-ig börtönről börtönre vándorol (a film végén épp szabadlábon van).

"A franciák jobban csípték, mint Harry Pottert" - olvassuk a borítón, és valóban, az eredetileg Philippe Chapuis névre hallgató genfi rajzoló sorozatának utóbbi darabjai kétmillió példányban jelentek meg. A bande dessinée nagy felfutásán belül is kirívó Titeuf-mániát sokfelől lehet értelmezni, de az első magyarul megjelent könyv alapján nem teljesen érthető, miért ez a lélegzetelállító siker.

című darabját a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata mutatta be a POSZT-on. Darab, rendező és társulat szerencsés találkozása az előadás: Bérczes László mindig a felszín alatti rétegeket-motívumokat kutató rendezői módszerében kivirul Háy darabja, melyben egy autista fiatalember beilleszkedési zavarokból álló életének rövidke epizódja tárul elénk.

Valóságos agresszió közvetlen megtapasztalásakor a tudás, hogy a fogat fogért elv a bánat és pusztulás földjére vezeti az embert, nem sokat ér - emelte fel mutatóujját 1960-ban készült hittani előadásában, a Szűzforrásban Ingmar Bergman, majd tizenkét évvel későbbi horrorverziójában Wes Craven, s most a másolat másolatát a Craven-változattal azonos címen jegyző Dennis Iliadis is. Embertani ismereteink (és persze a rendvédelem) szempontjából bizonyára nem lényegtelen újra és újra rámutatni arra, hogy leánygyermekük megerőszakolása-meggyilkolása után még decens polgárok is kivájnák a tettesek szemét, ennél azonban érdekesebb, hogy ezek a mesterkélten szituált (az elkövetők éppen az áldozat szüleinek házában szállnak meg) filmek mit állítanak a vérbosszú utózöngéiről.

Hogy kerül a csizma az asztalra? Mi köze egy művészeti irányzatnak a szexualitáshoz? Mennyire valószínű, hogy a kevesek által gyűjtött, manapság nem annyira divatos nonfiguratív művek elismertségét fokozza, ha önnön természetétől idegen fogalmakkal párosítjuk? Ha már vörös színű egy festmény, biztos, hogy egyben erotikus is? Ha egy üvegszobron négy mell van, akkor törvényszerű, hogy csupán erotikus képzelgéseket indukál a nézőben? Ha kiállítunk egy hatalmas farokszobrot, amely egyébként kisebb "csontokból" áll össze, akkor gesztusunk ironikus, vagy épp egy kicsit mórickás, akinek mindenről az jut eszébe? Ha a szex vörös posztóként lebeg szemünk előtt, akkor nem teljesen mindegy, hogy mivel borítjuk a galéria falait? Nem vitte-e túlzásba a kurátor, hogy a hippikorszakra és a hatvannyolcas szexuális forradalomra emlékezve a leginkább a vetkőzős bárok azonnali felismerését elősegítő, szexuális pozitúrára utaló számjegyet (69) bigygyesztett a kiállítás címéhez? Vagy csupán így akart hírverést csapni egy teljesen átlagos kiállításnak? Nem lehet, hogy egyes művek nem a témától (sok-sok piros paradicsom), a formai megoldástól (hasadék, lefolyó festék) lesznek erotikusak, hanem valami egészen mástól? Ha a galéria szándéka szerint a konstruktivista és a lírai absztrakció fiatal képviselőinek (Czank Ninetta, Marafkó Bence, Kludovácz András) bemutatására törekedett - megtámogatva néhány "idősebb", de ismert művész munkáival (Braun András, Bullás József, Haász Katalin, Kopasz Tamás) -, akkor miért volt szüksége mindehhez egy (ebben az esetben nem ideológiai) vörös farokra? A koncepciót némileg menti, hogy a kiállított művek között van sok jó - megengedem, még talán erotikus is. B55 Kortárs Galéria, Bp.

Széles körben osztott nézet szerint Stephen King azóta kezdett gyenge könyveket írni, amióta leállt a kokainról és az italról. Lehet ebben valami, bár én a hetvenes évek elején még hibátlan horrorkönyveket (Carrie, Holtsáv, Ragyogás) alkotó King pályájának minőségbeli romlását inkább a fölöslegesnek tűnő Setét Torony-sorozat második kötetének idejétől (1987) datálnám.