Magyar Narancs: Muzsikus vagy, rendezel is, a zenei közéletben is részt veszel. Koncentráljunk most csak néhány arcodra! A miskolci operafesztivált, ami Hegyi Árpád Jutocsa és Müller Péter Sziámi kezdeményezésére és a te közreműködéseddel jött létre, 2011 októbere óta vezeted. Nagyon sokrétű rendezvény, ami a helyszínek és a műfajok változatosságával is kitűnik. Szinte már nem is az opera a lényeg.
Kesselyák Gergely: Azért remélem, továbbra is az operáé a főszerep. Az a tapasztalatom, hogy azok a fesztiválok maradnak életben, amelyeknek van lényegi mondanivalójuk az operáról. 2011-ben a visszatérésem kapóra jött, hogy megpróbáljam megvalósítani a muzsikusok szerintem legfontosabb feladatát, éspedig hogy a kortárs klasszikus zenét újra élvezhető, érthető dologgá tegyük. Ebben a szellemben írtuk ki az operaíró versenyt, hogy népszerű és a magas minőségi elvárásoknak megfelelő operák szülessenek. Az elmúlt négy évben tizenöt ősbemutatót tartottunk. Idén is folytatódik az operaíró verseny, a rendezéshez megnyertük a Zeneakadémiát, és novemberben fogjuk kiválasztani azt a darabot, amelyet jövőre itt a fesztiválon bemutatunk. És ebben a szellemben követjük azt az elvet is, hogy a fesztivál gerincét mindig a Bartók után, még pontosabban 1911, a Kékszakállú keletkezése után született operák alkossák. Ezt jelenti a Bartók Plusz elnevezés. A lényegi programunk tehát továbbra is az opera fesztiválkörnyezetben. A fesztivál pedig ünnep és öröm. Ünnepelni sokan jó, és sokakat sokfélével lehet vonzani. Ezért a miskolci operafesztiválon, mintegy az opera holdudvaraként, nagyon sokféle műfaj és művész van, és mind magas színvonalú. Ma már „egy fenékkel” nem lehet végigülni az összes rendezvényt, annyi van belőlük. Reményeink szerint, ha sokan örülnek ezeknek, sokan fognak közelebb kerülni az operához is.
MN: Nem egy elhíresült magyar opera-előadás Miskolcon született meg, de kezdettől fogva nemcsak magyar operaprodukciók jelennek meg itt, hanem a környező, kelet-közép-európai országok érdekes előadásai is. Ez része a műsorkoncepciónak?
KG: Itthon elég erős a Nyugat felé nézés. Mi itt viszont csomagban kínálunk ebből a kelet-közép-európai régióból való operaprodukciókat, amelyekre, noha itt vannak körülöttünk, hagyományosan kevésbé figyelünk. Ez nekünk és az idelátogató nyugatiaknak is külön érdekesség lehet. De a koncepciónk lényege, hogy az opera Bartók utáni útjait keressük, és igyekszünk minőségi előadásokkal népszerűsíteni őket. Rá akarunk cáfolni arra a vélekedésre, hogy a 20–21. századi komolyzene a tömegek számára élvezhetetlen. Bemutattunk Korngold-operát, tavaly játszottuk Nino Rota fantasztikus operáját, idén előadjuk George Enescu nálunk még nem bemutatott, hatalmas Oidipuszát. Játsszuk Prokofjev Rómeó és Júliáját és Richard Strauss Ariadné Naxosban című művét, amelyek ismertek ugyan, de szeretnénk, ha minél többen hallanák őket, annál is inkább, mert nagy igény van az efféle dallamos zenékre.
MN: A fesztiválon mindig erős az orosz vonal, most a moszkvai Helikon Színház jön, a társulat nem először van itt.
KG: Igen, ráadásul egy Magyarországon szintén nem játszott művel, Janáček A Makropulos-ügy című darabjával. Azt gondolom, a népzenénk és Bartók mellett a kelet-európai zene a mi igazi zenei anyanyelvünk.
MN: Mit változtattál, mi újat hoztál a fesztiválba, amióta újra Miskolcon vagy?
KG: Ami a munkatársakat illeti, többen is visszatértünk. Újra itt van Müller Péter Sziámi, nem vezetői szerepben, de fantasztikus lelkesedéssel és senkiéhez nem fogható hatékonyságával segíti a fesztivált. A működésünk helyszínét és a munkatársak létszámát le kellett csökkenteni, amikor idejöttem. Nem panaszkodom, mert az eddigi évekhez is sikerült támogatást szerezni, de az biztos, hogy az idei Bartók-év hozta meg az igazi áttörést a támogatásban – a minisztériumtól az eddigi összeg hétszeresét kaptuk, ami nyilván nem marad a továbbiakban ilyen magas, de vissza se fog menni a korábbi szintre. Ha még a tervezhetőség is javulni tudna – magyarul: jó előre biztosak lehetnénk a pénzben –, megoldódna az utolsó nagy problémánk is, mert tél végén-tavasszal szerződtetni komoly művészeket júniusra szinte lehetetlen vállalkozás. Az egyik legfontosabb hozzám kapcsolható változás pedig az, amit a miskolci közönség „ezrek operájának” nevezett el.
MN: Mire utal az elnevezés?
KG: Ez sorozat, mert először két részletben, majd teljes egészében eljátszunk egy ismert slágeroperát, egyetlen kivételként a Bartók-utániság elve alól. Amikor az első évemben az Avason a Toscát játszottuk Vidnyánszky Attila rendezésében, fogalmunk sem volt róla, milyen fogadtatása lesz egy ingyenes, szabadtéri opera-előadásnak. Négyszáz fős lelátót építettünk föl, az előadás 9-re volt meghirdetve. Nyolckor tele volt az összes szék… Gyorsan átrendeztük kicsit az előadást – ne ott jöjjön a szekér, ne arra lőjön az ágyú – és teherautókkal hoztunk egy csomó hullámpapírt, amire még pár százan leülhettek. És ezután még följöttek a városból a háromnegyed kilenckor befejeződött műsor hallgatói… Soha el nem képzelt érdeklődés mutatkozott, és ez azóta is ismétlődik. Idén a Carmen következik három különböző helyszínen, Kerényi Miklós Gábor rendezésében és moderálásával – ő fogja elmesélni a történetet, mert az operát eredeti nyelven játsszuk. Így játékos, szórakoztató módon, esetleg kulisszatitkok megosztásával azoknak is bevezetést nyújt az operába, akik egyébként nem feltétlenül operajárók. Aki tehát hallja az első két napot, az az egyben-előadáson már elegendő információval rendelkezik. Eddig az időjárás is kegyes volt, de esőnapunk is van. És ha kérdezed, hogy mire vagyok a legbüszkébb – hát erre.
MN: Egész más elfoglaltságod is volt idén – a Virtuózokban zsűriztél. Hány ifjú muzsikust hallgattál végig?
KG: Mi az előzsűri munkája után kategóriánként 25 fiatalt hallgattunk meg, tehát összesen 75 csodálatos muzsikust. Mint tavaly, most is fantasztikus élmény volt.
MN: Volt-e valamilyen „munkamegosztás” a zsűriben, mondjuk, valaki az általános megjelenésre, személyiségre figyel, vagy az intonáció pontosságára, vagy a darabválasztásra – vagy mindenki arra reflektál, amire a legérzékenyebb?
KG: Nem hiszem, hogy jó lenne ilyen munkamegosztással zsűrizni. Olyan megindítóak voltak ezek a produkciók, hogy mindenki arra reagált, ami leginkább megérintette, minden előkészítés, előzetes megbeszélés nélkül. Talán én beszéltem leginkább technikai dolgokról, de egy-egy intonációs zavar belefér, ha egyébként elkápráztat az előadás. Ha nem kápráztat el, akkor azt mondom, nem kell elnézőnek lenni. Alapvetően az a döntő, hogy megszületik-e a pillanat varázsa.
MN: A Virtuózok a külsőségekben is szinte Megasztár-jellegű. Miért?
KG: Én nem vagyok sem szerkesztője, sem rendezője a műsornak, tehát valójában nem nekem kellene válaszolnom erre, de azt hiszem, azért, mert sokak számára új tartalmat szeretnénk nagy közönség elé vinni, és tartalmat és formát egyszerre megújítani talán kockázatos lenne. Ha ez a nagy közönség egy általa a könnyűzenei tehetségkutatókban megszokott és megszeretett formában most egy újfajta értékrendet lát, akkor a komolyzene nagyobb nézettséget kap. Én örülök neki, hogy a műsornak hatalmas a nézettsége, és ha ennek ez az útja, akkor semmi kifogásom.
MN: Nem kaptok-e olyan kritikát, hogy túl nagy a nyomás a versenyzőkön, túlságosan eluralkodnak a külsőségek, és akik nem nyernek, túlságosan megszenvedik ezt?
KG: Személyesen nem jutott el hozzám ilyen, de tudok róla, hogy vannak efféle kritikák. Legjobb tudomásom szerint a szerkesztők mindent megtesznek, hogy a lehető legkisebb nyomás kerüljön a gyerekekre. Ennek a tévés műfajnak persze ez velejárója, és aki ennek az előnyeit szeretné élvezni – a nyertesek számára ezek beláthatatlanul hatalmas előnyök –, annak a hátrányokkal is szembe kell néznie. De akik a hetvenöt közül nem győznek, azok sem „kerülnek utcára”, nem eggyel közülük nekem is kapcsolatom van, itt, a fesztiválon is fellépnek. Tulajdonképpen mindenki nyer valamit.
MN: Nincsenek túlsztárolva az elsők? Ez a csillogó siker nem ébreszt túl nagy várakozásokat, és nem hátráltatja inkább a belső művészi fejlődést?
KG: Azt gondolom, leginkább a kicsiknél van felelőssége a szülőknek és a tanároknak, hogy ne nézzék versenylovaknak a gyerekeket. A többiek már képesek saját döntéseket hozni, és ha kapnak egy lehetőséget a sorstól vagy a Jóistentől – kinek mi a világképe –, akkor a sors vagy a Jóisten megadja hozzá a szükséges lelkierőt is.
