Majdnem általánosnak mondható, visszatérő tapasztalat, hogy míg a legtöbb tízes-húszas éveiben járó fiatal több-kevesebb nyitottsággal közelít a világ (könnyű)zenei fejleményei, újdonságai felé, addig később, „felnőtt fejjel” nem csupán eltűnik belőlük ez a fajta nyitottság, de sok esetben kifejezett idegenkedés váltja fel. A gyerekek, az utána jövő korosztály zenéi rosszabb esetben a csörömpölés kategóriájába utasíttatnak, jobb esetben örömmel vagy iróniával fedezik fel bennük saját néhai kedvenceik visszfényét.
A zenével több rendbéli minőségében (többek között gyakorló, respektált lemezlovasként) is foglalkozó kultúrakutató, szociológus számára ez majdhogynem természetes folyamat. Vályi Gábor (DJ Shuriken) szerint mindenekelőtt figyelembe kell venni azt is, hogy a pop- és rocktörténet (s tesszük hozzá: az elektronikus tánczenék históriája) lassan olyan követhetetlenül ágas-bogas, ráadásul olyan ütemben születnek minden műfajban az új zenék, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja – még ha szakmájából fakadóan mindez hobbija vagy kötelessége is. Elég beülni egy fodrászüzletbe vagy egy taxiba, s rögtön remek mintát kaphatunk arról, mit is hallgat a többség – hiszen pontosan ez az, amit a kereskedelmi rádiók kínálata visszaigazol (s persze formál is, nem keveset).
Annyi bizonyos, hogy a legtöbb zenefogyasztó, amint elhagyja húszas éveit, egyszerre megszűnik valamiféle különlegeset, s egyben identitásformálót keresni a zenékben. A keresés és rátalálás élményét felváltja a kényelem: többnyire beérik azzal, amit például a rádiók kínálnak (hangsúlyoznunk kell: ez többnyire tényleg megegyezik azzal, amit hallani is akarnak). Nem véletlenül bizonyult olyan sikeresnek a rádiózásban a golden oldies formula: az örökzöldeknél nincs sikeresebb kínálat a zeneszolgáltató médiában. Ennél már kisebb jelentőségű a mai, a kortárs popzene: persze ezt is meghallgatják, feltéve, ha elégszer tolják a rádiók az arcukba – de a nagy többség magától már nem fog utánamenni az efféle újdonságoknak. Nem közülük választ kedvenc előadót – főképpen, mert nem olyan fontos már, hogy legyen kedvenc előadója.
Mindig lesznek rockerek
Természetesen mindig maradnak kisebb, virulens, s emiatt szerencsésen túlélő szubkultúrák. Ahogy olyanok is akadnak, akik kitartanak kedvenc irányzataik mellett – sőt, még azok friss fejleményeit is hajlandók figyelemmel követni. És rendre lesznek visszatérők, akik harmincévesen is koncertre akarnak járni. Ők ugyan a kisebbség – ám így is erőteljesen rájuk hajt a zeneipar, mivel fizetőképes réteget alkotnak. Többnyire nekik, a zenéért pénzt és időt áldozni képes, jól eleresztett, emlékeit elevenen tartó, s a zene (főképpen a régi kedvencek) iránt még élénken érdeklődő fogyasztói csoportnak szólnak a már rég feloszlott zenekarok újraalakuló turnéi. Ezek a zenei-üzleti vállalkozások már számolnak a zenefogyasztók egzisztenciájában és életmódjában bekövetkezett változásokkal is. Egy embernek többnyire éppen fiatalkorában (gimnazistaként, egyetemistaként) akad elég ideje és sokszor pénze is arra, hogy azt zenére fordítsa. Utóbbi persze csak relatív – abból adódik, hogy másra úgy sem nagyon kell (vagy nem tudna) költeni. A „beérkezett” harmincasok-negyvenesek ugyan megengedhetik maguknak a magasabb koncertjegyárakat, idejük viszont csak korlátozott.
Public Enemy
Ennek tudatában kell rástartolni az ő bukszájukra is. Két órát rá tudnak szánni néhai kedvenceikre, de az a legjobb, ha ebben a szűkre szabott időben sem fárasztják őket újdonságokkal: maradjon csak a banda a régi jó slágereknél! A kínálat nagyon széles: klasszikus rockbandák éppúgy beszállnak ebbe a körbe (a hazai példákról lásd például ezt a cikket), mint a maguk idejében lázadónak számító formációk, például a punkikon Sex Pistols vagy a hiphoplegenda Public Enemy. Vagy éppen, hogy a másik végletet említsük, a kora kilencvenes évek már a maguk idejében is önparódia-szerű eurodisco előadói (Dr. Albantól DJ Bobóig), akik Magyarországot is rendre végigturnézzák. Kétségtelenül létezik tehát egy relatíve idősebb kori zenerajongás is, de ez már a régi élmények felelevenítése és a régi baráti kapcsolatok ápolása körül forog.
Ha a zene iránti erős korosztályi érdeklődés keletkezési körülményeit szétszálazzuk, akkor világossá válik, hogy ez mindig is kapcsolatokba ágyazódik. Tizenéves korban ott vannak a haverok, akikkel rendszeresen összejárunk, akik előtt villogni lehet, akiknek a tanácsait, ajánlatait meg lehet hallgatni, s akivel megoszthatjuk saját felfedezéseinket. Arról nem is szólva, hogy a szóba jöhető beszédtémák között is ez az egyik legnépszerűbb és leginkább kézenfekvő. Ahogy felnőnek a fiatalok, és szépen lassan beállnak a taposómalomba, jellemzően már nem túl sok új barátságot kötnek. Általában már az is nehézséget okoz, hogy legalább a régieket – alacsonyabb intenzitáson – ápolni tudják.
A legtöbbjük számára olyan új felelősségek és kötelességek lépnek be (család, gyerek, munka), ami mellett amúgy is sokszor háttérbe szorul a zene iránti érdeklődés. Ráadásul amennyiben meg is maradnak a generációs kötelékek, úgy az együtt idősödő kortárscsoportban egyéb, fontosabbnak ítélt témák szoríthatják háttérbe a zenéről (pláne az új zenékről) szóló diskurzust. Amíg alig van idő összejárni a régiekkel, pláne új, szoros társasági kapcsolatokat, barátságokat kialakítani, addig hiányoznak azok az inputok is, melyek arra ösztönöznék a zenefogyasztót, hogy naprakész legyen a kurrens irányzatokban. Nincsenek a társasági interakcióból fakadó inspirációk – de hiányoznak azok az elvárások is, amik egyben szabályozzák a zenében való elmélyülés mértéke és az egyén szimbolikus pozíciója közti kapcsolatot. Egy idő után egyre inkább a kötelességek, a tevékenységek és a (többek között családi) kapcsolatok szabják meg, hogy kik vagyunk egyénileg, és milyen közösségekhez tartozunk, ráadásul egyes személyes karrierek mögött igen komoly érzelmi, anyagi befektetés áll – s ez már jobban is formálja az identitást, mint hogy ad absurdum melyikünk volt egykor óbudai punk vagy lelkes jungle-ista.
Egy jellegzetes szubkultúra
Jogos kérdés természetesen, hogy mennyire szűkül be a zenefogyasztó érdeklődése az érzékeny (tizenéves) kor múltával, s hogy mennyire zárták keretbe ízlését az ekkor hallgatott zenék, alakították elvárásait azok harmóniaviszonyai, logikája, poétikája, ritmusai. S vajon a már „érett” felnőtt korában hallott új muzsikákat is e kész értékelési rendszer szerint engedi-e közel magához? Az esztétikai értékhierarchiáknak mindig van egyfajta társas funkciója – fogalmaz Vályi, megemlítve, hogy pontosan e témákkal foglalkozik Simon Frith Performing Rites című alapműve. Az a tény, hogy ismerünk-e bizonyos zenéket, kulturális tőkét, illetve kompetenciát képez, s ez tesz szakértővé vagy éppen kívülállóvá ama bizonyos kis csoporton belül. Márpedig ezek a szubkulturális csoportok rendre úgy tartják fenn a határaikat, hogy van egyfajta belső kódrendszerük. Ez pedig a különböző rítusokon, szokásokon, divatelemeken kívül azt is tartalmazza, hogy mi számít éppen menőnek a zenében és miért. Fájdalom, de később már éppen azok a társas kapcsolatok, barátok fognak hiányozni, akik belevinnék az embert az újabb „tutiba”, s akik meg is értetnék, miért jó új, addig ismeretlen, szokatlan zenékkel foglalkozni.
Bőrcsizmába nem kell zokni
Az identitást persze leginkább az formálja, amit fontosnak tartunk, s ezért áldozni is hajlandók vagyunk. Meg kell hagyni, a zenéhez való hozzájutás technológiai fejlődése sokat változtatott ezen is. Nem csupán a DJ-k, de az egyszerű lemezgyűjtők is emlékezhetnek arra a korra, amikor feszült figyelemmel és komoly izgalommal várták az újabb megjelenéseket – ehhez képest jelenleg minden villámgyorsan elérhető és letölthető a netről, s már nem is válik annyira fontossá egy album vagy egy vinilmaxi, mint valaha. A zene formálta szubkulturális identitás korábban azért is volt oly erős, mert iszonyú mennyiségű időt és energiát fektettek bele abba, hogy megtudják, levadásszák, megszerezzék a kultusz tárgyait, a lemezeket, hanghordozókat.
Hozzá kell tenni, hogy pontosan a már említett fizetőképes harmincas-negyvenes korosztály pénztárcájára sandít a korunkban hódító reissue-láz is: a klasszikus rock, hiphop vagy más szubkulturális műfajok alaplemezeinek vagy éppen ritkaságainak újrakiadása csillogó fekete lemezeken. Optimizmusra adhat okot, hogy előfordult már az is, hogy némi tetszhalál után, az egykori szubkulturális csoport tagjainak részleges visszatérése nyomán (akár mert késő harmincasként, kora negyvenesként már nem foglalta le annyi idejüket a család, vagy éppen szétesett a párkapcsolatuk, s ideje volt új után nézni) újraéledt egy szcéna – még ha mérsékeltebb intenzitással is. Ez történt például az eredetileg a hatvanas évektől a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójáig fénykorát élő, úgynevezett northern soul klubélettel Nagy-Britanniában.
Azt pedig már egy másik híres tanulmányból (Andy Bennett: Punk’s Not Dead) tudhatjuk, hogy a szcénában még mindig jelen lévő, a koncerteken sokszor a tizenévesekkel együtt megjelenő, de a korban már benne járó punkok jó része bensővé téve őrzi az identitást. Tapasztalatuk, sajátos tudásuk megadja helyüket a közösségben, s mindez értékítéletekben és esztétikai megfontolásokban, a napi életvezetési praxisban is rögzült. Már nincs szükség arra, hogy mindez látványos (biztosítótűs, zsilettpengés, mohikántarajos) külsőségekben fejeződjön ki – amelyeket amúgy sem tolerálna a család és a munkahely.
