Lemez

Addiktív sötétség

Deftones: Koi No Yokan

  • - vincze -
  • 2013. január 24.

Zene

Akár szóról szóra megismételhetném azt, amit a legutóbbi Deftones-lemez, a Diamond Eyes kapcsán írtam, hiszen az eltelt két és fél évben gyakorlatilag semmi sem változott a sacramentói zenekar háza táján. Az egykor a nu metal pápájának tartott Deftonest még mindig az egykori Quicksand-basszusgitáros, Sergio Vega segíti ki: az alapító Chi Cheng 2008-as balesete óta kómában fekszik, és 2010-ben talán a hányattatásoknak köszönhetően csinálták meg - hosszú évek vergődése után - az egyik legjobb lemezüket. A tavalyi Szigeten láthattuk, hogy a Deftones bivalyerős élőben, a Koi No Yokan pedig bizonyítja, hogy a zenekarból a stúdióban sem fogyott ki a spiritusz.


 

A Koi No Yokan körülbelül azon a csapáson menetel tovább, amit a Diamond Eyes vágott magának. A meghökkentően rövid és velős nyitódal, a Swerve City a pincébe hangolt, monotonul masírozó minimálriffjével - Stephen Carpenter gitáros most sem hagyta porosodni a nyolchúros gitárjait, így néha szinte olyan érzésünk van, mintha egy Helmet-feldolgozásokat játszó Meshuggah-t hallanánk - és Chino Moreno magas fekvésű, olykor fájdalmas kiáltozásba fulladó, máskor pedig ravaszul építkező, pszichedelikus énekdallamokkal támadó éneklésével azonnal magával rántja a hallgatót a Deftones utánozhatatlan, depressziós és frusztrált világába, és ugyan a Koi... érezhetően homogénebb, több hallgatást igénylő anyag, mint elődje volt, megvannak azok a nagy, mondhatni tipikus Deftones-slágerek, amelyek igazán addiktívvá teszik a lemezt. A szeptemberben ízelítőként már nyilvánosságra hozott Leathers az egyik ilyen, szinte azonnal ható darab, a kislemezen is kijött Tempest viszont még ennél is meggyőzőbb: ilyen refrént gyakorlatilag az épp idén tízéves, cím nélküli lemez Minervája óta nem hallhattunk a zenekartól. A Diamond Eyes magával ragadó nyomasztása pedig olyan csúcsdalokban ismétlődik, mint a gyászmenet-lassúságú, Moreno messze repítő énektémájával megtámasztott Rosemary, a mindenhol máshol vállalhatatlan dalcímnek számító Romantic Dreams vagy a záró What Happened To You?, ami a zaklatott ütemekre helyezett Cure-féle sötétséggel úgy zárja le a Koi No Yokant, hogy az emberben nem marad kérdés a tavalyi év egyik legjobb lemezét illetően.

Warner, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.