Lemez

Addiktív sötétség

Deftones: Koi No Yokan

  • - vincze -
  • 2013.01.24 12:06

Zene

Akár szóról szóra megismételhetném azt, amit a legutóbbi Deftones-lemez, a Diamond Eyes kapcsán írtam, hiszen az eltelt két és fél évben gyakorlatilag semmi sem változott a sacramentói zenekar háza táján. Az egykor a nu metal pápájának tartott Deftonest még mindig az egykori Quicksand-basszusgitáros, Sergio Vega segíti ki: az alapító Chi Cheng 2008-as balesete óta kómában fekszik, és 2010-ben talán a hányattatásoknak köszönhetően csinálták meg - hosszú évek vergődése után - az egyik legjobb lemezüket. A tavalyi Szigeten láthattuk, hogy a Deftones bivalyerős élőben, a Koi No Yokan pedig bizonyítja, hogy a zenekarból a stúdióban sem fogyott ki a spiritusz.


 

A Koi No Yokan körülbelül azon a csapáson menetel tovább, amit a Diamond Eyes vágott magának. A meghökkentően rövid és velős nyitódal, a Swerve City a pincébe hangolt, monotonul masírozó minimálriffjével - Stephen Carpenter gitáros most sem hagyta porosodni a nyolchúros gitárjait, így néha szinte olyan érzésünk van, mintha egy Helmet-feldolgozásokat játszó Meshuggah-t hallanánk - és Chino Moreno magas fekvésű, olykor fájdalmas kiáltozásba fulladó, máskor pedig ravaszul építkező, pszichedelikus énekdallamokkal támadó éneklésével azonnal magával rántja a hallgatót a Deftones utánozhatatlan, depressziós és frusztrált világába, és ugyan a Koi... érezhetően homogénebb, több hallgatást igénylő anyag, mint elődje volt, megvannak azok a nagy, mondhatni tipikus Deftones-slágerek, amelyek igazán addiktívvá teszik a lemezt. A szeptemberben ízelítőként már nyilvánosságra hozott Leathers az egyik ilyen, szinte azonnal ható darab, a kislemezen is kijött Tempest viszont még ennél is meggyőzőbb: ilyen refrént gyakorlatilag az épp idén tízéves, cím nélküli lemez Minervája óta nem hallhattunk a zenekartól. A Diamond Eyes magával ragadó nyomasztása pedig olyan csúcsdalokban ismétlődik, mint a gyászmenet-lassúságú, Moreno messze repítő énektémájával megtámasztott Rosemary, a mindenhol máshol vállalhatatlan dalcímnek számító Romantic Dreams vagy a záró What Happened To You?, ami a zaklatott ütemekre helyezett Cure-féle sötétséggel úgy zárja le a Koi No Yokant, hogy az emberben nem marad kérdés a tavalyi év egyik legjobb lemezét illetően.

Warner, 2012


Neked ajánljuk