Popzenei körökben leginkább Seor Coconutként ismert, mely néven különböző latin zenékkel járta körbe a világ legnagyobb fesztiváljait rengeteg éven át; az underground vagy alternatív elektronika megfoghatatlan dimenziójában pedig az Atom TM a legismertebb álneve. Ez utóbbi alatt jelent meg legújabb albuma, HD címmel, amely, nem viccelek - bár lehet, hogy elszámoltam -, Schmidtnek körülbelül a hetvenedik albuma 1988 óta. Mennyire lehet fontos egy új lemez hatvankilenc másik után? Mit lehet hozzátenni vele az életműhöz? Egyáltalán, érdemes még foglalkozni vele?
A művésznek ez a harmadik albuma a zsánerben meghatározónak számító Raster-Noton kiadónál, és ő tiszteletben tartja a helyi elvárásokat. Tudományos német electro szól negyven percen át kövér basszusokkal, kísérleti hangokkal, gépies környezetben, alkalmi zajokkal. Az ismeretlen kutatása azonban elmarad - helyette a popzenét vizsgálja Schmidt meglehetősen érdekes szemszögből. Az első furcsaság akkor jön szembe, amikor nyolc perc után az I Love U-ban Jamie Lidell kezd el énekelni, később pedig torzított rockzenék támadnak 24 bitben (The Sound Of Decay, My Generation). Félúton az Empty Alec Empire kritikusságát idézi meg a digital hardcore-katalógusból, a Stop (Imperialist Pop) pedig olyan, mintha egy radikális Kraftwerket hallanánk. Úgyhogy hetven lemez ide vagy oda, Uwe Schmidtnek még mindig van mondanivalója, ráadásul továbbra is újszerűen tud megszólalni. A HD-hatás pedig nemcsak a hangzásra, hanem a minőségre is igaz: ez a szerző legérettebb és legkomolyabb, ugyanakkor mégis legkönynyebben befogadható munkája az utóbbi évekből.
Raster-Noton, 2013
