„Maga a dal az ellenállás”

Amparo Sánchez énekes-gitáros

  • Kovácsy Tibor
  • 2011. december 6.

Zene

Múlt csütörtökön az A38-on lépett fel a kiváló spanyol énekesnő, Amparo Sánchez. Előtte, az interjúban visszafogott hangulatú koncertet ígért, de aztán a közönség fordított a helyzeten, olyannyira, hogy a lendületes ráadásban még egy Amparanoia-szám, a Somos Viento is előkerült.

Magyar Narancs: Tavaly a Szigeten a nem sokkal azelőtt megjelent lemezedre, a Tucson-Habanára épült a koncerted. Változott azóta ez a program?


Amparo Sánchez: A fő különbség, hogy most nem a teljes zenekarral jöttem, hanem csak hármasban a gitárossal és a billentyűssel. A Tucson-Habana nagyon intim, akusztikus változatát játsszuk, máshogy fog hangzani – és másként is kell hallgatni. De kihasználjuk az alkalmat, és játszunk néhány számot a most elkészült új albumunkról is.

 

 


Fotó: Sióréti Gábor

 

MN: A Tucson-Habanának amúgy is van egyfajta szomorkás, befelé forduló hangulata. Ez most még hangsúlyosabb lesz?

 

AS: Bizonyos értelemben igen. A két év alatt, amíg a Tucson-Habanával turnéztunk, sok minden átalakult. A közönséggel való kapcsolat terén is: itt van például a Quisiera, pero kezdetű dal, amiből sokszor hatalmas buli szokott kerekedni, de ez ma biztosan nem így lesz. (Aztán mégis így lett – K. T.)

 

MN: Az Amparanoia-korszakhoz képest a Tucson-Habana komoly váltás: van ennek valami mélyebb, személyes oka?

 

AS: Az Amparanoia valóban egy korszakot jelentett, és úgy éreztem, hogy ez lezárult, új irányba kell mennem. Nagyon szerettem a zenekart, rengeteg zenész megfordult benne, akikkel remekül éreztük magunkat, sokat dolgoztunk együtt, és a közönség is szerette. De úgy éreztem, hogy ezt le kell zárni, mert zeneszerzőként és énekesként is tovább szerettem volna fejlődni. De ahogy mondtam, a Tucson-Habana témái is sokat fejlődtek attól, ahogy a közönséggel alakult a kapcsolat. Most úgy vagyok ezzel, hogy egy-két dalt eléneklek az Amparanoia-időszakból is, de ez teljesen szabadon jön, attól függően, hogyan alakul az este. Korábban ezt nem tettem meg, mert nem akartam erősíteni a korábbi, bulihangulatra számító elvárásokat.

 

MN: Az Amparanoiát egyfajta határozott politikai elkötelezettség jellemezte – mostanában kevésbé foglalkoztatnak a világ igazságtalanságai?

 

AS: Nem, nem, hiszen a Tucson-Habanán is vannak ilyen témájú dalok, például a mexikói zapatistákról szóló Corazón de la Realidad vagy a Mi Suerte – azt gondolom, hogy ezekben ott van az ellenállás és a mély elkötelezettség is, de ez mind belülről jön. Szóval nem valami kigondolt program, hanem empátiából fakad. Például pár napja volt a nők elleni erőszak felszámolásának a napja, ahol volt egy fellépésünk három énekesnővel. Ott is sok olyan dal volt, ami pont erről szól: hogy a nőknek milyen nehéz az életük, de akkor is vegyenek erőt magukon. A Tucson-Habana nagyon intim világ, de ettől még az érzékenységem nem változott meg. A következő albumom is intim, csak több benne az aktuális utalás. De semmiképpen sem akarok tiltakozó dalokat írni: legyen maga a dal az ellenállás.

 

 


Fotó: Somay Mark

 

MN: Készül tehát egy új lemezed, emellett rendszeresen turnézol. Jut valami időd magadra, például arra, hogy csak úgy pihenésképpen elutazz valahova?

 

AS: Ráadásul van még egy zenekar, ahol énekelek, ez a Transadelica, ebben algériai és kubai témákat dolgozunk föl. Itt nem én vagyok a főszereplő, mindenki az, de ez is jelzi, hogy van időm ilyesmire is. Olyan viszont nincs, hogy csak úgy, szórakozásból utazzak: a zenével kapcsolatban szoktam utazni. Ráadásul anya is vagyok, úgyhogy ha úton vagyok valahol, egy-két napig talán körülnézek, de aztán sietek haza, mert vár a családom. Szóval mindent a zene mozgat. Például most, amikor felvettük New Yorkban az utolsó dalokat, elkísért a két fiam is, egész héten ott voltak, megnézték a várost, én meg mentem a stúdióba. Mindig igyekeztem egyensúlyban tartani a munkát és a családi életemet, és a családom is tudja, hogy az én életem a zene. Ha van egy kis szabadidőm, akkor meg elutazom Dél-Spanyolországba, Granadába, hogy meglátogassam a rokonaimat. Ebben a zenészéletformában nincs szabályos munkaidő, de szerencsésnek tartom magam, hiszen szeretem a munkámat. Ráadásul ott, New Yorkban a fiaim is láthatták, hogyan dolgozom, hogy ez milyen kemény munka. Pontosabban nem is munka, hanem életforma.

 

MN: Pár órával ezelőtt egy barcelonai koncert részleteit néztem a YouTube-on, ahol Manu Chaóval együtt voltál a színpadon. Továbbra is kapcsolatban vagytok?

 

AS: Ne viccelj, úgy tekintek rá, mint a bátyámra! Nagyon jóban vagyunk, szeretünk találkozni, és ha lehet, játszunk is együtt, gitározunk, zenélünk. Nem könnyű, mert sokat utazik, ahogy én is, de e-mailen tartjuk a kapcsolatot, és igyekszünk találkozni. Szeretem kikérni a véleményét, és ő mindig támogat engem, hogy igen, ez én vagyok. A zenéinkben sok közös hatás van, így aztán könnyű együtt énekelni, akár az ő, akár az én számaimat. Tizenhét éve vagyunk barátok – ez már egy egész élet.

 

MN: Hogyan készülnek a dalaid? A dallamból vagy a szövegből indulsz ki?

 

AS: Nincs állandó módszerem. Van olyan is, hogy egyszerre jön a szövegötlet és a zene. Igazából az a recept, hogy dolgozni kell. Naponta két-három vagy négy órát gitározom, énekelek, gyakorolok. Ami eközben feljön, azt lejegyzem, illetve fölveszem egy diktafonnal. Maga a zene is egy gondolat, amit aztán ki kell dolgozni. Tehát a kettő együtt jár: az inspiráció és a munka.

 

(Aczél Kingának köszönet a tolmácsolásért.)

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.