„Maga a dal az ellenállás”

Amparo Sánchez énekes-gitáros

  • Kovácsy Tibor
  • 2011. december 6.

Zene

Múlt csütörtökön az A38-on lépett fel a kiváló spanyol énekesnő, Amparo Sánchez. Előtte, az interjúban visszafogott hangulatú koncertet ígért, de aztán a közönség fordított a helyzeten, olyannyira, hogy a lendületes ráadásban még egy Amparanoia-szám, a Somos Viento is előkerült.

Magyar Narancs: Tavaly a Szigeten a nem sokkal azelőtt megjelent lemezedre, a Tucson-Habanára épült a koncerted. Változott azóta ez a program?


Amparo Sánchez: A fő különbség, hogy most nem a teljes zenekarral jöttem, hanem csak hármasban a gitárossal és a billentyűssel. A Tucson-Habana nagyon intim, akusztikus változatát játsszuk, máshogy fog hangzani – és másként is kell hallgatni. De kihasználjuk az alkalmat, és játszunk néhány számot a most elkészült új albumunkról is.

 

 


Fotó: Sióréti Gábor

 

MN: A Tucson-Habanának amúgy is van egyfajta szomorkás, befelé forduló hangulata. Ez most még hangsúlyosabb lesz?

 

AS: Bizonyos értelemben igen. A két év alatt, amíg a Tucson-Habanával turnéztunk, sok minden átalakult. A közönséggel való kapcsolat terén is: itt van például a Quisiera, pero kezdetű dal, amiből sokszor hatalmas buli szokott kerekedni, de ez ma biztosan nem így lesz. (Aztán mégis így lett – K. T.)

 

MN: Az Amparanoia-korszakhoz képest a Tucson-Habana komoly váltás: van ennek valami mélyebb, személyes oka?

 

AS: Az Amparanoia valóban egy korszakot jelentett, és úgy éreztem, hogy ez lezárult, új irányba kell mennem. Nagyon szerettem a zenekart, rengeteg zenész megfordult benne, akikkel remekül éreztük magunkat, sokat dolgoztunk együtt, és a közönség is szerette. De úgy éreztem, hogy ezt le kell zárni, mert zeneszerzőként és énekesként is tovább szerettem volna fejlődni. De ahogy mondtam, a Tucson-Habana témái is sokat fejlődtek attól, ahogy a közönséggel alakult a kapcsolat. Most úgy vagyok ezzel, hogy egy-két dalt eléneklek az Amparanoia-időszakból is, de ez teljesen szabadon jön, attól függően, hogyan alakul az este. Korábban ezt nem tettem meg, mert nem akartam erősíteni a korábbi, bulihangulatra számító elvárásokat.

 

MN: Az Amparanoiát egyfajta határozott politikai elkötelezettség jellemezte – mostanában kevésbé foglalkoztatnak a világ igazságtalanságai?

 

AS: Nem, nem, hiszen a Tucson-Habanán is vannak ilyen témájú dalok, például a mexikói zapatistákról szóló Corazón de la Realidad vagy a Mi Suerte – azt gondolom, hogy ezekben ott van az ellenállás és a mély elkötelezettség is, de ez mind belülről jön. Szóval nem valami kigondolt program, hanem empátiából fakad. Például pár napja volt a nők elleni erőszak felszámolásának a napja, ahol volt egy fellépésünk három énekesnővel. Ott is sok olyan dal volt, ami pont erről szól: hogy a nőknek milyen nehéz az életük, de akkor is vegyenek erőt magukon. A Tucson-Habana nagyon intim világ, de ettől még az érzékenységem nem változott meg. A következő albumom is intim, csak több benne az aktuális utalás. De semmiképpen sem akarok tiltakozó dalokat írni: legyen maga a dal az ellenállás.

 

 


Fotó: Somay Mark

 

MN: Készül tehát egy új lemezed, emellett rendszeresen turnézol. Jut valami időd magadra, például arra, hogy csak úgy pihenésképpen elutazz valahova?

 

AS: Ráadásul van még egy zenekar, ahol énekelek, ez a Transadelica, ebben algériai és kubai témákat dolgozunk föl. Itt nem én vagyok a főszereplő, mindenki az, de ez is jelzi, hogy van időm ilyesmire is. Olyan viszont nincs, hogy csak úgy, szórakozásból utazzak: a zenével kapcsolatban szoktam utazni. Ráadásul anya is vagyok, úgyhogy ha úton vagyok valahol, egy-két napig talán körülnézek, de aztán sietek haza, mert vár a családom. Szóval mindent a zene mozgat. Például most, amikor felvettük New Yorkban az utolsó dalokat, elkísért a két fiam is, egész héten ott voltak, megnézték a várost, én meg mentem a stúdióba. Mindig igyekeztem egyensúlyban tartani a munkát és a családi életemet, és a családom is tudja, hogy az én életem a zene. Ha van egy kis szabadidőm, akkor meg elutazom Dél-Spanyolországba, Granadába, hogy meglátogassam a rokonaimat. Ebben a zenészéletformában nincs szabályos munkaidő, de szerencsésnek tartom magam, hiszen szeretem a munkámat. Ráadásul ott, New Yorkban a fiaim is láthatták, hogyan dolgozom, hogy ez milyen kemény munka. Pontosabban nem is munka, hanem életforma.

 

MN: Pár órával ezelőtt egy barcelonai koncert részleteit néztem a YouTube-on, ahol Manu Chaóval együtt voltál a színpadon. Továbbra is kapcsolatban vagytok?

 

AS: Ne viccelj, úgy tekintek rá, mint a bátyámra! Nagyon jóban vagyunk, szeretünk találkozni, és ha lehet, játszunk is együtt, gitározunk, zenélünk. Nem könnyű, mert sokat utazik, ahogy én is, de e-mailen tartjuk a kapcsolatot, és igyekszünk találkozni. Szeretem kikérni a véleményét, és ő mindig támogat engem, hogy igen, ez én vagyok. A zenéinkben sok közös hatás van, így aztán könnyű együtt énekelni, akár az ő, akár az én számaimat. Tizenhét éve vagyunk barátok – ez már egy egész élet.

 

MN: Hogyan készülnek a dalaid? A dallamból vagy a szövegből indulsz ki?

 

AS: Nincs állandó módszerem. Van olyan is, hogy egyszerre jön a szövegötlet és a zene. Igazából az a recept, hogy dolgozni kell. Naponta két-három vagy négy órát gitározom, énekelek, gyakorolok. Ami eközben feljön, azt lejegyzem, illetve fölveszem egy diktafonnal. Maga a zene is egy gondolat, amit aztán ki kell dolgozni. Tehát a kettő együtt jár: az inspiráció és a munka.

 

(Aczél Kingának köszönet a tolmácsolásért.)

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Önkénytörvény

Jön a Szuverenitásvédelmi Hivatal, és rábök bárkire vagy bármire, újságra, szervezetre, vállalkozásra, aki vagy ami 1.) „külföldről finanszírozott”, és olyan tevékenységet végez, amely 2. a) alkalmas a „közélet befolyásolására” és 2. b) az alaptörvény öt, a tervezetben megjelölt bekezdésében megfogalmazott értékét „sérti, negatív színben tünteti fel, vagy az azok elleni fellépést támogatja”.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.

„Erdélyi magyarként ideje elszakadni attól a hagy­mázas úttól, amelyen Magyarország masírozik”

A román elnökválasztás második fordulójában sikerült fordítania a függetlenként indult Nicuşor Dannak az első fordulóban az élen végzett szélsőjobboldali George Simionnal szemben. Az elképesztő fordításról, a kiugró részvételi arányról és Orbán Viktor zavarórepüléséről is beszélgettünk Eckstein-Kovács Péter egykori kisebbségügyi miniszterrel.

Egyszerű világpolgár, hídépítő

  • Mártonffy Marcell

Észak-amerikai pápára senki sem számított. Íratlan szabály volt – állítják bennfentesek –, hogy jezsuita és amerikai szóba sem jöhet. A szilárd alapelv egyik fele 2013-ban, másik fele 2025. május 8-án dőlt meg. A Chicago környékéről származó Robert Francis Prevost bíboros a megbízható szakértők listáján sem szerepelt a legesélyesebbek között. A fehér füst azonban meglepően hamar előgomolygott a Sixtus-kápolna ideiglenes kéményéből.