Magyar Narancs: Tavaly a Szigeten a nem sokkal azelőtt megjelent lemezedre, a Tucson-Habanára épült a koncerted. Változott azóta ez a program?
Amparo Sánchez: A fő különbség, hogy most nem a teljes zenekarral jöttem, hanem csak hármasban a gitárossal és a billentyűssel. A Tucson-Habana nagyon intim, akusztikus változatát játsszuk, máshogy fog hangzani – és másként is kell hallgatni. De kihasználjuk az alkalmat, és játszunk néhány számot a most elkészült új albumunkról is.
Fotó: Sióréti Gábor
MN: A Tucson-Habanának amúgy is van egyfajta szomorkás, befelé forduló hangulata. Ez most még hangsúlyosabb lesz?
AS: Bizonyos értelemben igen. A két év alatt, amíg a Tucson-Habanával turnéztunk, sok minden átalakult. A közönséggel való kapcsolat terén is: itt van például a Quisiera, pero kezdetű dal, amiből sokszor hatalmas buli szokott kerekedni, de ez ma biztosan nem így lesz. (Aztán mégis így lett – K. T.)
MN: Az Amparanoia-korszakhoz képest a Tucson-Habana komoly váltás: van ennek valami mélyebb, személyes oka?
AS: Az Amparanoia valóban egy korszakot jelentett, és úgy éreztem, hogy ez lezárult, új irányba kell mennem. Nagyon szerettem a zenekart, rengeteg zenész megfordult benne, akikkel remekül éreztük magunkat, sokat dolgoztunk együtt, és a közönség is szerette. De úgy éreztem, hogy ezt le kell zárni, mert zeneszerzőként és énekesként is tovább szerettem volna fejlődni. De ahogy mondtam, a Tucson-Habana témái is sokat fejlődtek attól, ahogy a közönséggel alakult a kapcsolat. Most úgy vagyok ezzel, hogy egy-két dalt eléneklek az Amparanoia-időszakból is, de ez teljesen szabadon jön, attól függően, hogyan alakul az este. Korábban ezt nem tettem meg, mert nem akartam erősíteni a korábbi, bulihangulatra számító elvárásokat.
MN: Az Amparanoiát egyfajta határozott politikai elkötelezettség jellemezte – mostanában kevésbé foglalkoztatnak a világ igazságtalanságai?
AS: Nem, nem, hiszen a Tucson-Habanán is vannak ilyen témájú dalok, például a mexikói zapatistákról szóló Corazón de la Realidad vagy a Mi Suerte – azt gondolom, hogy ezekben ott van az ellenállás és a mély elkötelezettség is, de ez mind belülről jön. Szóval nem valami kigondolt program, hanem empátiából fakad. Például pár napja volt a nők elleni erőszak felszámolásának a napja, ahol volt egy fellépésünk három énekesnővel. Ott is sok olyan dal volt, ami pont erről szól: hogy a nőknek milyen nehéz az életük, de akkor is vegyenek erőt magukon. A Tucson-Habana nagyon intim világ, de ettől még az érzékenységem nem változott meg. A következő albumom is intim, csak több benne az aktuális utalás. De semmiképpen sem akarok tiltakozó dalokat írni: legyen maga a dal az ellenállás.
Fotó: Somay Mark
MN: Készül tehát egy új lemezed, emellett rendszeresen turnézol. Jut valami időd magadra, például arra, hogy csak úgy pihenésképpen elutazz valahova?
AS: Ráadásul van még egy zenekar, ahol énekelek, ez a Transadelica, ebben algériai és kubai témákat dolgozunk föl. Itt nem én vagyok a főszereplő, mindenki az, de ez is jelzi, hogy van időm ilyesmire is. Olyan viszont nincs, hogy csak úgy, szórakozásból utazzak: a zenével kapcsolatban szoktam utazni. Ráadásul anya is vagyok, úgyhogy ha úton vagyok valahol, egy-két napig talán körülnézek, de aztán sietek haza, mert vár a családom. Szóval mindent a zene mozgat. Például most, amikor felvettük New Yorkban az utolsó dalokat, elkísért a két fiam is, egész héten ott voltak, megnézték a várost, én meg mentem a stúdióba. Mindig igyekeztem egyensúlyban tartani a munkát és a családi életemet, és a családom is tudja, hogy az én életem a zene. Ha van egy kis szabadidőm, akkor meg elutazom Dél-Spanyolországba, Granadába, hogy meglátogassam a rokonaimat. Ebben a zenészéletformában nincs szabályos munkaidő, de szerencsésnek tartom magam, hiszen szeretem a munkámat. Ráadásul ott, New Yorkban a fiaim is láthatták, hogyan dolgozom, hogy ez milyen kemény munka. Pontosabban nem is munka, hanem életforma.
MN: Pár órával ezelőtt egy barcelonai koncert részleteit néztem a YouTube-on, ahol Manu Chaóval együtt voltál a színpadon. Továbbra is kapcsolatban vagytok?
AS: Ne viccelj, úgy tekintek rá, mint a bátyámra! Nagyon jóban vagyunk, szeretünk találkozni, és ha lehet, játszunk is együtt, gitározunk, zenélünk. Nem könnyű, mert sokat utazik, ahogy én is, de e-mailen tartjuk a kapcsolatot, és igyekszünk találkozni. Szeretem kikérni a véleményét, és ő mindig támogat engem, hogy igen, ez én vagyok. A zenéinkben sok közös hatás van, így aztán könnyű együtt énekelni, akár az ő, akár az én számaimat. Tizenhét éve vagyunk barátok – ez már egy egész élet.
MN: Hogyan készülnek a dalaid? A dallamból vagy a szövegből indulsz ki?
AS: Nincs állandó módszerem. Van olyan is, hogy egyszerre jön a szövegötlet és a zene. Igazából az a recept, hogy dolgozni kell. Naponta két-három vagy négy órát gitározom, énekelek, gyakorolok. Ami eközben feljön, azt lejegyzem, illetve fölveszem egy diktafonnal. Maga a zene is egy gondolat, amit aztán ki kell dolgozni. Tehát a kettő együtt jár: az inspiráció és a munka.
(Aczél Kingának köszönet a tolmácsolásért.)
