Ha elfogadjuk Jean Baudrillard tézisét, miszerint egy gyűjtemény legfontosabb darabja mindig a hiányzó tárgy, máris megérthetjük, miért izgatta oly hevesen a popfüggőket több mint negyven éven át a Beach Boys hírhedt "elveszett lemeze", a Smile. A november elején végre hivatalosan kiadott album pikantériáját növeli, hogy már jó ideje ismerjük az összes számot róla.
A legtöbb rémesen végződő történethez hasonlóan kezdetben a Smile sztorija is úgy feszült az ígéretek és lehetőségek mágikus szirupjától, akár egy kamaszszív. 1966 elején a Beach Boys akkor 24 éves dalszerző zsenije, Brian Wilson épp túl volt melankolikus mesterműve, a Pet Sounds stúdiómunkálatain, de figyelme máris egy újabb dalkezdemény, a ma Good Vibrationsként közismert tétel - a popzenében újszerű - konstruálási metódusa felé fordult. A végső formájában három és fél perces dalhoz mintegy 30 percnyi hosszabb-rövidebb zenefragmentumot rögzítettek a szabad kísérletezés jegyében, az ifjú mester pedig ezekből hímzett aztán lenyűgöző egészet (a Smile Sessions inkább csak zenetörténészeknek és telhetetlen wilsonistáknak ajánlható deluxe kiadásának ötödik lemeze erre az érdekfeszítő munkafolyamatra nyit ablakot). A dal sikere egy hasonló módon megalkotandó album megálmodására sarkallta Wilsont és szövegíró alkotótársát, Van Dyke Parkst, akivel a projekt mániás felívelő szakaszában, jelentős mennyiségű fűre, speedre és LSD-re támaszkodva, ütközésig kicsavart lángszórókként ontották magukból a sziporkákat.
Ekkoriban adott interjúinak elhíresült fordulata szerint Wilson a Smile-t egy Istenhez szóló tinédzserszimfóniaként képzelte el, de többre megyünk, ha azt állítjuk, hogy a tömegkultúrát két pofára zabáló kamaszok agyán átszűrt Amerika-mítoszt kívánták hangokba szőni. Az absztraktba hajló szövegekben felbukkannak telepesek és farmok, a vadnyugat és az indiánok, valamint az utazásélmény keletről nyugatra (a plymouthi sziklától a kék Hawaii-ig), a teátrális popzenében pedig karneváli módon vibrál együtt - akár konkrét idézetek formájában - a helyi hagyomány a dzsessztől kezdve a countryn és a doo-wopon át a Gershwin-dallamokig. Mindez persze változhatott volna még, de már sosem tudjuk meg, milyen irányban: a Smile-projektet ugyanis anélkül zárták le az alkotók, hogy befejezték volna.
A kudarc egyik összetevője Brian Wilson mentális állapota volt. A pihenőidő nélküli drogozástól 66 őszére masszívan elboruló zenész (aki ekkoriban már a két tonna homokkal strandosított nappalijában pötyögtette a versenyzongorát) például a Fire című kísérleti tétel felvétele után meg volt róla győződve, hogy a dal okozta a tüzeket a környéken. Viszont mivel a sessionzenészek szerint a stúdióban még ekkor is összeszedetten tudott dolgozni, a projekt abortálásának fő oka alighanem az lehetett, hogy mind óvatosabb zenésztársai, mind pedig a Capitol kiadó utálta azt, amit hallott. A hangszalagokat végül 67 nyarán dobozba helyezték, Wilson továbbcsúszott a totális megroppanás felé vezető lejtőn, a Beach Boys pedig őszig legyártott egy másik lemezt, a Smiley Smile-t, rajta néhány sápadtabban újravett Smile-tétellel.
Az eltűnt album mítosza azonnal hízni kezdett, és többször is úgy tűnt, hogy végül mégiscsak kiadják - legerősebben talán 93-ban, amikor kijött a Good Vibrations című, számos Smile-fragmentumot ajánló jubileumi doboz. Végül még ezután is tíz évet kellett várni arra, hogy Wilson előbb szólózenekarával élőben bemutassa, majd 2004-ben (Brian Wilson presents Smile címmel) rekonstruált, újrafelvett verziókkal lemezen is kihozza a Smile anyagát. Ennek hatalmas sikere nyilván jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy 45 évvel a fogantatása után végre az eredeti anyag is világra vergődjön.
Az utólagos rájátszások nélküli Smile Sessions figyelemre méltó vonása, hogy akár önmagában, akár a 2004-es Wilson-verzió tükrében szemléljük, abszolút nem a hiányosságokról beszél - a befejezetlenség érzetét gyakorlatilag csak a szinte egészében instrumentális Look kelti fel. Ugyanakkor eddig ismeretlen dalokat sem kínál, és a sorrendiség is nagyjából egyezik a 2004-essel. Az idő romboló hatása viszont eleget tett azért, hogy mégse állíthassuk, hogy ugyanazt adták el nekünk még egyszer. Hiszen míg a 2004-es változaton egy mozgathatóra összerakott öregember énekel jócskán megkopott hangjával, addig a Smile Sessionön a fiatal Brian Wilson angyali tónusa dominál, és ez finoman szólva más dimenzióba helyezi mondjuk a Surf's Up meseszép balladáját. Míg tehát a Brian Wilson presents Smile arról a tekintetről szólt, amellyel az idős férfi a padláson talált gyermekkori zenélő dobozt szemléli, a Smile Sessions egyenesen a cukorkarózsaszín dobozka belsejébe invitál. Az persze ebből a szögből is jól érzékelhető, hogy a Smile nem az egyenletes színvonal lemeze: a popzene legfényesebb kincsei közé sorolható hatalmas dalok (Heroes And Villains, Cabin Essence, Surf's Up, Good Vibrations) mellett helyet kaptak rajta inkább csak egy géniusz bájosan infantilis csuklógyakorlataiként értelmezhető darabok is - főleg a Surf'stől fölfelé. Ha 1967-ben megjelenik, eredetiségével bizonyára felszabadító hatást gyakorol a kortársakra (ahogyan a Pet Sounds is mélyen megihlette a Smile hangkavalkádjához lelkes zellerrágcsálással hozzájáruló Paul McCartneyt), viszont az egész annyira személyre szabott és komplex (különösen az énekrészek), hogy direktben más zenekarok által valószínűleg továbbszőhetetlennek bizonyult volna. De ez persze csak fantáziálás.
Aligha lehet kétséges ellenben, hogy a Smile-t a hibáival együtt is a poptörténet legeredetibb és legnagyszerűbb teljesítményei közé muszáj sorolni, amelynek a varázslatos színei semmit sem fakultak a dobozban töltött hosszú-hosszú évek során.
Capitol/EMI, 2011
