Zene

Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor először találkoztam Damon Albarnnal: a kilencvenes évek közepe táján egy karizmatikus, oldalra fésült hajú brit későkamasz csíkos melegítőfelsőben ismertette nézeteit a párkapcsolatokban betöltött nemi szerepekről a Girls and Boys refrénjében. A Blur énekese igazán sokszínű zenei pályát futott be azóta - augusztus 9-én a kortárs popzene kulcsfontosságú individuuma érkezik a Nagyszínpadra.

Ha azt mondom, hogy ebből tizenkettő egy tucat, esetleg azt, hogy bemegyek a videotékába és van kétpolcnyi ilyen film - leszólom a dolgot, pedig nem áll különösebben szándékomban. Ugyanakkor nem elkerülhető valamennyire kijelölni a játékteret, ahol mozgunk.

Tudom, hogy azzal kellene kezdenem: ízlés dolga, kinek tetszik ez a zsámbéki Libiomfi, és kinek nem. Folytatni meg azzal, hogy nekem speciel nem - és mindjárt be is fejezhetném. És akkor pont úgy tennék, mint az igazi, civil néző - miközben az igazi, civil néző nem ír színikritikát, ha csak nem ment el az esze egészen.

Az intermédia-művész Szegedy-Maszák Zoltán és az informatikus Fernezelyi Márton 1995 óta több közös, a számítógéppel készült digitális, tehát anyagtalan kép és a virtuális, térbeli valóság kapcsolatán alapuló művet alkotott. Művészek és kutatók szoros együttműködése nem egyedülálló jelenség; 1970-ben az oszakai világkiállítás egyik pavilonjának központi terét, egy kollektív műalkotást, amely hatalmas, belülről tükröződő gömbtükör épület volt padlóba rejtett hangszórókkal és egy negyvenöt méter átmérőjű mesterséges ködszoborral, 75 résztvevő építette fel - és közülük csak 12 volt művész, a többi mérnök és tudományos kutató.

Kettős, elektronikus irányítású üvegajtóval ellátott zsilipelő be- és kijárat, kamerák, masszív üvegtárlók, gondosan tervezett, tárgyankénti világítás - rögtön érezzük, hogy kiemelkedő értékeket bemutató kiállításon vagyunk. Minden felirat mellett ott az angol nyelvű párja, bőséges magyarázó szövegek, ráadásul a látáskárosultak számára készült, Braille-írással kommentált, kézbe vehető, tapintható darabok és felületek sem csak látványos gesztusok, hanem végigkísérik a hosszú látogatási útvonalat. Szóval európai a színvonal.

Az irodalomtörténészek megosztottak abban a kérdésben, hogy mennyire volt fontos Ady Endre életében a nagyváradi időszak, az a majdnem négy év, amelyet 1900-tól 1903-ig, előbb a Szabadság, majd a Nagyváradi Napló szerkesztőjeként a városban töltött. Gyakran az 1904-es első párizsi utazáshoz vagy a Léda-szerelemhez kötik "az igazi Ady" születését, mások szerint már előbb is magán hordozta a kétségtelen zseni bélyegét.

Nyolc kis kritika

Négy New York-i, fekete öltönyös, kifogástalan megjelenésű titkos ügynök erősen borult zenei atmoszférával és a nyolcvanas évek megszólalását a jelenbe átültető hangzással - ők azok, akik mintaszerű nyomozásuk során a legmarkánsabban nyúltak hozzá a Joy Division örökségéhez.

Hét kis kritika

Az efféle filmek alapsémájával az a fő baj, hogy a folytatásokban csak nehézségek árán vagy épp bizonyos nehézségek leküzdésére alkalmazható csupán. De milyenek is az effélék?

Amikor Friedrich Wilhelm Murnaunak nem adták oda Bram Stoker Drakulájának a jogait, a filmrendező nem a történet megfilmesítésétől állt el, csak a címtől: így lett az ő vérszívója Nosferatu. A Casablanca jogaival már nem is bajlódott senki, de minek is tették volna, még ha meg is szerzik, csak a bajt meg az örökös öszszehasonlítást hozzák magukra.

Akik kitalálták, hogy Kőszegen és a Városmajori Parkszínpadon Csokonai Vitéz Mihály A méla Tempefői című szatirikus vígjátékát kellene bemutatni, azt hitték, hogy a darab egyértelmű üzenete mérsékelt intonációban is diadalmaskodni fog. Ezért aztán Jordán Tamás rendezése laza és színészcentrikus, ahogyan azt egy nagyjából-egészében tisztes nyári produkcióban, vagyis hakniban megszoktuk. Legnagyobb ötlete, hogy az előadás előtt és alatt fellépteti a Sebő együttest - én speciel régen láttam-hallottam őket, ezért ez az ötlet jólesett.

Az operettet gyakorta szokták közhelyesen az illúziók, egyszersmind a nosztalgikus kiábrándultság műfajának nevezni, és a Marica grófnő szegedi premierje formailag tökéletesen megfelelt e körülírásnak.

A kiállítás, annak ellenére, pontosabban vagy más szempontból azzal együtt, hogy a "birtokba vett" húsz év legjobb és legfontosabb munkáit mutatja be, furcsa és ambivalens érzéseket támaszt. Szilágyi Sándor 31 művész százvalahány képével, azt hiszem, egy sajátos "teoretikai alapvetést" próbál megfogalmazni. A korszakolással, ez látható, történeti-kronológiai metszetet kíván adni, a válogatás szempontjaival pedig, ugyancsak rögtön érthető, a műfajok és eljárások közötti szinkrónia-szinkronicitás, párhuzamok és áthatások érvényét és mélységét igyekszik feltárni.