- káté -
Deutsche Grammophon/Universal, 2007
****
Tétényi Csaba: Akkor sem biztosítási esemény Nihilista, önmagukat sajnáltató fiatal kocsmatöltelékekrõl szóló "borregényekkel" tele van a padlás. Tétényi Csaba elsõ regénye azonban jóval több ennél.
Hagyományait tekintve a minimalista próza nyomdokain halad. Vagyis a regényben egymással ellentétes erõk küzdenek, miszerint "nincs mit kifejezni, nincs mivel és hogyan kifejezni, nincs meg a kifejezéshez az erõ és a vágy - miközben hajt a kifejezés kényszere" (Samuel Beckett).
Az elbeszélõ ezt a kényszert egy folytonos monológgal igyekszik túllépni, míg a történet, mondhatni, monoton halad: a lázas ébredéstõl a metrón át a munkahelyig, majd onnan az unalomig ismert arcokhoz, kocsmákba. "Nézni, úgy nézni", mentegetõzik, amikor néha saját szemére veti ezt a világon kívüliséget. Mert a szerzõ valóban remekül "láttat", és mint egy film kockái peregnek elõttünk a képek: hatalmas dudák, selymes hasak és fülüket gyufaszállal tisztogatók. Egyedül sodródik ez a férfi, akirõl jószerivel semmit sem tudunk meg, arra legalábbis nagyon ügyel, hogy semmi személyeset ne. Õ az a figura, akinek az együttérzéstõl lehorgad a farka, és büszkén éli meg a semmit.
Mindezek mögött azonban egy önmagán tátott szájjal ámuló fiú bujkál, aki naphosszat nézi a filmet, az õ filmjét, amelyben viszont egy romantikus szálhoz mindenáron ragaszkodik: Lizához, aki "az egyetlen, aki megfog, izgat, és közel tud lenni". Álom és ébrenlét, film és valóság keveredik össze, míg a Kurvával címû részben Tétényi beilleszti a film(jé)be az elbeszélõt. És a megváltozott fényviszonyoktól már nem lesz olyan monoton a mozgás sem, rögtön értelmet nyernek a korábbi lassú és céltalan séták. "Továbbra sem mozdul, és bár tudom, hogy halott, mégsem érzek egészen úgy" - írja az úttesten talált macskáról, akit végre képes lesz meg is érinteni, s idõvel megtalálni annak a módját, hogyan lehet egy ember független és tartozhat valakihez egyszerre.
Csobánka Zsuzsa
JAK-L'Harmattan, 2006, 131 oldal, 1200 Ft
****
Háború és Béke Vurstli Lev Nyikolajevics, karaoke, célbadobás, magyar irodalom és erõgyakorlatok kavalkádja a Templom utcában, Pulán. Szikszai Rémusz színész, Duna tévés mûsorvezetõ és született népmûvelõ ötlete alapján a bárkás színészek, plusz két elvarázsolt katalán segítségével született meg az egész fesztivál ideje alatt tartó, napi négyórás kreatív irodalmi piac. A látogató, ha a kocsmában nem is, itt joggal érezhette kulturáltan kiszolgálva magát.
Sokan próbálták már kitalálni, hogyan lehetne szélesíteni az úgynevezett magas mûvészetet élvezõk táborát, és nyilván volt kreatív meg elvetélt vállalkozás a magyar médiában, de ennek az intelligens dínomdánomnak volt valami eredeti árnyalata. Egyrészt a hozzá megtalált, a békebelit a militaristával vegyítõ dizájn, a Tolsztoj korabeli low tech és a high tech körítés, másrészt a szellemes játék és reklámötletek. Fotózkodás Adyval egy papírmasé repülõgépen, erotikus versek zárt sátorban, irodalmi játék a Honfoglaló mintájára, erõgyakorlatok Thomas Mann vagy Proust súlyos könyveivel, gondolatokkal birkózás a Gonditeremben, irodalmi karaoke vagy képmutogatás. Közben a templomdombon egy bemikrofonozott karosszékben a Háború és békét olvasta felváltva egy színész vagy egy kritikus, egy kis színpadon pedig kicsi, ám profi csapat adott elõ ismert bibliai vagy világirodalmi történetekbõl élõképszínházat. A legnépszerûbb a céllövölde volt, ahol kortárs magyar írók képeit vagy a mellettük található konzerves dobozokat kellett eltalálni, és cserébe a köteteikbõl olvasott fel verseket a kikiáltó. A prominens személyiségek néha megjelentek élõben is, és fejbe dobták magukat. Az út közepén kicsik és nagyok játszhattak a Gyõri Médiawave-rõl már ismerõs Guixot mester (a név két katalán férfit takar) játékaival. Régi csövekbõl, autóalkatrészekbõl, golyókból és egyebekbõl raktak össze óriási, mobil szobroknak látszó, ügyességi játékokat.
- sisso -
Mûvészetek völgye, Pula, július 30-tól augusztus 5-ig
*****
L'ECSÓ Gasztronómiai nevelõdési regény, a másság (ezúttal állati) tisztelete, egy patkánycsaládregény vége, a grande cuisine harca a mirelitkonyhával, mûvészet versus tömegkultúra - mindez és még sok más Brad Bird káprázatos új filmje. Remy, a vidéki patkány (amikor elõször bámulja meg Párizs tetõit, egészen Lucien de Rubempré kései utódja) Auguste Gusteau, a legendás séf jelmondatát váltja valóra: Tout le monde peut cuisiner! Ez a Joseph Beuysra és Andy Warholra emlékeztetõ ("Mindenki mûvész!") aperszü a nagy demokratizálás, a (szakács)mûvészetfogalom grandiózus kiterjesztésének jegyében áll: mindenki képes fõzni! És Remy remekel is, megmenti a korábban két csillagot vesztett Gusteau-étterem becsületét; utolsó vacsorája még a szerfölött konzervatív gyomrú étteremkritikus, Anton Egon ízlelõbimbóit is virágba borítja, aki rekviemcikkében elismeri, hogy tévedett: bárhonnan, még a csatornák mélyérõl is érkezhet a mûvészi teremtõerõ. Az "apróséf" útja nem királyi, sok egyéb mellett még provinciális családja, a junk foodot preferáló patkányhorda szûk látókörû ételszemlélete is akadályozza istenülni vágyó Gundelségében. De végül elhárul minden akadály, a rágcsáló alkotta ratatouille (a nõi alséf, Colette szerint e "parasztkaja") elõtt hever tout Paris. Bird eléri a lehetetlent: megszeretünk egy patkányt.
Tökéletes chef d'oeuvre lenne, ha a rendezõ nem bonyolítaná túl az örökségi mellékszál mártásával, és ha a zárójelenet nem lenne oly ötlettelen.
- banza -
Forgalmazza a Forum Hungary
**** és fél
DARVAS IVÁN - filmrõl, szÍnházról, önmagáról Posztumusz mesterkurzust tartott a Duna televízióban a nemzet egyik legtovább népszerû színésze: Darvas Iván. A negyvenperces portréfilmet egy 2001 elején, az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tárának stúdiójában rögzített életútinterjú alapján állította össze Szécsényi Anikó.
A hetvenhat éves korában meginterjúvolt színmûvész tisztában volt az emlékidézés jelentõségével; maga hozta szóba elképedve, hogy tíz mûvészeti akadémista közül pontosan tíz nem tudta, ki volt az akkor alig három éve elhunyt "korszakos Hamlet": Gábor Miklós. De legyûrte szkepszisét, s rezignált eleganciával, hajszálpontosan fogalmazva válaszolt Bokor Péter dokumentumfilm-rendezõ kérdéseire. A nézõ pedig - akár olvasta, akár nem Darvas Iván önéletrajzi könyvét (Lábjegyzetek, Európa, 2002) - szabályos röntgenképet kapott a mesterségérõl történelmi és mélylélektani összefüggésekben gondolkodó, intellektuális "komédiásról".
A civilben kamera elé ülõ, "lelki sztriptízre" kényszerülõ mûvész oknyomozó igénnyel leltározta pályája emlékeit: vágyai, félelmei, csalódásai magyarázataként szakmai mûhelytitkokról lebbentette föl a fátylat, s látványos karrierjét elindító mestereirõl mesélt. Várkonyi Zoltánt öntörvényû, kockázatkedvelõ, "bikaviador" mentalitású rendezõként jellemezte, aki 1946-ban, a Mûvész Színház direktoraként rá merte bízni az ismeretlen - ám a korabeli fotók alapján angyalarcú, némafilmsztár-szépségû - fõiskolásra Jean Anouilh Eurüdiké címû darabjában, Tolnay Klári partnereként, a fõszerepet. Tõle hallotta azt a vulgárisan hangzó, de találó instrukciót, mely szerint a szexuális aktushoz hasonlatos, ritmikus egymásra hangolódásra kell törekednie a nézõkkel, hogy azok az elõadás után a kielégüléstõl aléltan hagyják el a színházat.
Kár, hogy a pillanat mûvészetének csak a receptje tartósítható!
(vanna)
Duna Televízió, július 29.
*****
GusGus: Forever A GusGus fénylõ izlandi csillag a nemzetközi zenei színtér setét egén - kezdhetnénk akár így is mondandónkat, de messze járnánk az igazságtól, hiszen bár sokan ismerik e derék óészaki germánok nevét, kevesen tudnának akár egyet is megnevezni a tagok közül - hacsak nem a már jó néhány éve kivált, s azóta meglehetõs szólókarriert befutott Emiliana Torrínit. Annyi biztos, hogy számos, többnyire kissé bonyolult nevû szigetlakó még 1995-ben hozta létre a GusGus formációt, eredetileg színjátszás és filmkészítés céljából, de hát mit lehet tenni, a világ akkoriban, fõképp Björk Gudmundsdóttir hatására éhezett/szomjazott az izlandi zenékre, s a GusGus nem is keltett csalódást. Az eltelt idõben öt nagylemezt és számtalan maxit, remixet, miegyebet készítettek - legutóbbi, Forever címû nagylemezüket például a President Bongo, Earth (õ egy hölgy) és Biggi Veira álneveket viselõ hármas készítette - polgári neveik ismertetésétõl megfelelõ rúnakészlet híján most eltekintenénk, s különben is mindez mit sem von le a Forever kétségtelen érdemeibõl. Mert amit hallunk, az hetvenhárom percnyi tömör keresztmetszet a kétezres évtized második felének legderekabb elektronikus tánczenéibõl: elektro/pop és minimal tech/house, többnyire a legjobb minõségben. Ráadásul itt egészséges arányban találhatók finom kis minimalista "instrumentális" kompozíciók (mint pl. a Porn), és csaknem elektropunkba hajló tech/soul slágerek, mint a You'll Never Change vagy a Hold You. Jó szórakozást mindenkinek a Szigeten, hétfõ este nyolckor a Wan2 színpadnál, ahol mindezt élõben is bemutatják a derék nordikusok.
- minek -
Pineapple/Deep Distribution, 2007
**** és fél
Thomas Brussig: A Napsugár fasor innensõ vége Nemrég beleolvastam a szerzõ legújabb, Berliner Orgie címû kötetébe, mely az ottani kurvaszcénáról szól. Buta és felületes író, ezzel raktam le a kötetet. És ráadásul kissé aljas politikailag, teszem hozzá magyarul nemrég megjelent regénye után. Az egykori Kelet-Berlin egy képzeletbeli Alleeján játszódó kamaszregény végén ekként summáz: "Aki rögzíteni akarja a történteket az utókor számára, az nem adhatja át magát az emlékezésnek. (É) Mert az emlékezés többre, sokkal többre képes, a legnagyobb csodára: megbékélni a múlttal. Minden múltbeli gyûlölet elillan, és a nosztalgia puha fátyla ráborul mindenre, amit élesnek és fájdalmasnak éreztünk. Boldog ember az, akinek gyér a memóriája és gazdag az emlékezete." Ez egybevág A denevér világlátásával: "Boldog, ki feledni tudja azt, amin nem lehet változtatni többé", csakhogy jóval laposabb. És senki ne gondolja, hogy Brussig ironizál, és az Ostalgie érzületét állítja pellengérre. Könyve sugallata szerint az NDK-ban mindenki minimum passzívan ellenállt vagy csak látszólag kollaborált, mert tudatosan szerepet játszott, miközben egy kamasz legnagyobb kínja és gondja, hogy nem tudta megszerezni a Stones Exile on Main Street lemezét. Brussig meghamisítja és - mintegy fröccsöntött Ulbricht-büsztként - kiárusítja egy nemzedék összes szenvedését, miközben arca verejtékével szánt ki poénokat. Hogy magyarul jobb, mint az eredeti, az a briliáns fordító és jegyzetelõ, Nádori Lídia érdeme.
- banza -
Gondolat Kiadó, 2007, 163 oldal, 2190 Ft
Fordítás, szerkesztés, külsõ: ***** Brussig: **
Evan, a Minden6ó Van, ami sose változik. A bibliai Noét az emberek kiröhögték: honnan veszi már, hogy mindenki meg fog halni, és az egész világot elmossa az esõ? Filmünk szerint ez ma is így lenne, de még az Isten is rádobna egy lapáttal.
Második felvonással van dolgunk: az elsõben (Minden6ó) volt egy ellenszenves tévébemondó, Evan Baxter, õ kap most még egy estélyt. Új életet kezd új helyen, de valahogy kerül neki egy bárkaépítõ szett meg jó sok fa, s mindehhez parancs az Úrtól: jó lenne, ha a holmiból kihozna valamit. Hõsünk hiába tiltakozik, a jó kedélyû Isten ráuszítja párosával az állatokat, hoszszú szakállat növeszt neki, köpönyeget vetet fel vele és kizavarja építkezni. Evan pedig szép lassan elveszít mindent, hogy aztán viszszakapja belõlük a továbbfejlesztett változatot.
A történettel semmi gond nem lenne, ha csak a bugyuta, nézhetõ családi film érzését adná, kellemes poénokkal, de a végén ott van a szájbarágós tanulság, miszerint az Úrnak igen beteges humorérzéke van, és akiket igazán szeret, azokat szívatja a legjobban. A mû végül sokkal gyermetegebb, mint a Jim Carrey-s elsõ rész, de legalább a Mindenhatót itt is Morgan Freeman játssza. Steve Carell, a fõszereplõ ûzött vad arckifejezésével és rángatózó szemével jól kiegészíti Freeman foghíjas, folyamatos vigyorgását. S ha vannak jók, kell rossz is, John Goodman (szent isten, beszélõ nevek?) körülbelül ugyanúgy játszik, mint az eddigi összes filmjében.
Az Evan, a Minden6ón látszik, hogy folytatás, és az is, hogy leginkább a vallásos közönségre számítottak.
Horváth Klaudia
Forgalmazza a UIP-Duna Film
** és fél
