Kettős, elektronikus irányítású üvegajtóval ellátott zsilipelő be- és kijárat, kamerák, masszív üvegtárlók, gondosan tervezett, tárgyankénti világítás - rögtön érezzük, hogy kiemelkedő értékeket bemutató kiállításon vagyunk. Minden felirat mellett ott az angol nyelvű párja, bőséges magyarázó szövegek, ráadásul a látáskárosultak számára készült, Braille-írással kommentált, kézbe vehető, tapintható darabok és felületek sem csak látványos gesztusok, hanem végigkísérik a hosszú látogatási útvonalat. Szóval európai a színvonal.
A kiállítás - mint a címe is sejteti -, azt mutatja be, hogy az Inka Birodalom létrejötte és viszonylag rövid, 1450-től 1534-ig tartó fennállása mintegy megkoronázta azt a több évezredes folyamatot, amelynek során párhuzamosan formálódó, egymással kölcsönhatásban álló kultúrák hol egységesültek, hol ismét eltávolodtak egymástól, illetve elhaltak, hogy a romjaikon újabbak alakuljanak ki. Egyenes vonalú, iránytartó fejlődésről tehát szó sincs, különféle népcsoportok vándoroltak, háborúztak és szövetkeztek egymással az Andok nyugati lejtőin és itt-ott azokon is túl, a belső völgyekben, a mai Kolumbiától Chiléig és Észak-Argentínáig.
Minthogy ezeknek a társadalmaknak fontos sajátossága volt, hogy nem ismerték a kereket és nem voltak igavonó állataik, építményeik, technikai teljesítményeik különösen lenyűgözőek - ezeket értelemszerűen csak képeken és egy Spektrum tévés filmen láthatjuk. Kultúrájukat pedig mindmáig rejtélyessé teszi, hogy nem volt írásuk - habár a különböző módon font, különféle anyagú és színű zsinórkötegeken elhelyezett csomókból álló kipukról már azt sejtik, hogy nem csupán számokat jelenítettek meg, hanem egyéb üzeneteket is hordoztak. Egy ilyen kiput a kiállítás legvégén helyeztek el, mintegy kijelölve a kulturális fejlődés titokzatos csúcspontját, ahol végre közelebb kerülünk a hétköznapi élet világához, miután a kiállított tárgyak többsége kultikus funkciójánál fogva ezzel csak utalásosan tart kapcsolatot. A sok állat, harcos, istenség és mindenféle, szimbólumokkal teli ékszer és dísz után lelkes meghökkenéssel fogadja a látogató az olyan tárgyakat, mint például egy kis epiláló csipesz (férfiak tépkedték ilyenekkel a ritkás szakállukat) vagy egy lábtámaszos ásó - habár az utóbbit készítői mintegy önmaga jelképeként, korsófunkcióval és rituális többletjelentéssel ellátva állították elő.
Az átmeneti korszakok és a kulturális egységesülés horizontjai, időszakai során a kézműipar három ága, a textilművesség, a fémművesség és a kerámia fejlődött a legmagasabb szintre - közülük leginkább az utóbbin keresztül mutatja be a kiállítás a kultúrák változásait és egymásra épülését a funkcionalitástól való elszakadás szépséges, esztétikus végleteiig. A többnyire öntőformák segítségével készült korsók, kancsók, köcsögök és butykosok állatábrázolásai hol kedvesen és ügyetlenül naturalisták, hol igencsak mesebeliek, hiszen a vallásos elképzelésekkel összefüggő motívumok gazdagítják őket. A festett vagy karcolt rajzolatok, a reliefszerű domborulatok embereket (harcosokat, zenészeket vagy éppen közösülő párokat) ábrázoló, változatos és életszerű formákkal egészülnek ki, aztán megjelennek az egyénített karakterekkel díszített "portréedények" is. Üreges, a tetejükön nyílással ellátott fogantyújuk miatt "kengyel-kiöntőcsövesnek" nevezik őket, de ezt a funkcionális szempontot egy idő után már-már másodlagosnak érezzük, mint képeken a keretet.
A fémmegmunkálásról az "inkák kincse" jut az eszünkbe, erről a kincsről azonban utoljára a konkvisztádoroknak voltak tapasztalataik, úgyhogy mára nincs rá bizonyíték, hogy valóban és úgy léteztek-e például az életnagyságú arany növény- és állatszobrok, amelyekről az egykorú spanyol szemtanúk számoltak be. Kisebb tárgyakat persze bőven találtak a régészek, amelyek szintén "a Nap izzadságából", vagyis aranyból, "a Hold könnyeiből" (lehet találgatni), illetve ezek különféle ötvözeteiből készültek. A harcost ábrázoló aranysíp, a különféle nyakékek, fülkorongok és egyéb díszek formája és ábrái is rituális üzenetek tömegét közvetítik, utalva az olyan hátborzongató szokásokra is, mint a gyakori és természetesnek tekintett emberáldozatok. Ezek a rítusok bódult ünnepségek keretében zajlottak, amelyek során a chicha nevű kukoricasör, valamint a kokalevél fogyasztása biztosította a szükséges bódulatot - az utóbbit kalciumtartalmú anyagokkal, például porított kagylóhéjjal vették magukhoz a jobb hatás érdekében.
Az inkák és elődeik sem ismerték a pénzt, a különféle javak begyűjtés és központi újraelosztás révén áramlottak, ami magas társadalmi szervezettséget és ennek maradéktalan elfogadottságát igényelte. Ez utóbbit erősítette a mindennapi élet valamennyi vonatkozását földöntúli tartalmakkal felruházó hitvilág, amely transzcendens értelmet adott a munkának, a sokszor minden tényleges ellentét híján zajló hadviselésnek, a házasságnak, bárminek. Például az Inka Birodalom fejlett úthálózata magának az államhatalomnak volt a tisztelettel övezett szimbóluma. A szakadékok fölött növényi rostokból font függőhidak vezettek át, ami a textilművesség fejlettségéhez képest talán nem is olyan meghökkentő teljesítmény. A szövetek alapanyagai igencsak változatosak voltak: a bumfordi viszkacsa (még viccesebb nevén: pampaszi nyúl) és a denevér szőre, faháncs, emberi haj, kaktuszrost, tollak - meg persze gyapot és lámagyapjú. A változatos mintázatokból egy egész gondolkodásmód olvasható ki, amelynek fölfejtése igencsak igénybe veszi az átlagember kiállításbefogadó képességét. Ott van viszont a gyönyörű, gazdag és alapos katalógus: átfogóan, metszeteiben és tárgyról tárgyra is tanulmányozhatjuk azt a színes sokféleséget, amely az andesi civilizációt jellemezte.
Szépművészeti Múzeum, nyitva szeptember 9-ig. A katalógus ára 6500 Ft
