Az irodalomtörténészek megosztottak abban a kérdésben, hogy mennyire volt fontos Ady Endre életében a nagyváradi időszak, az a majdnem négy év, amelyet 1900-tól 1903-ig, előbb a Szabadság, majd a Nagyváradi Napló szerkesztőjeként a városban töltött. Gyakran az 1904-es első párizsi utazáshoz vagy a Léda-szerelemhez kötik "az igazi Ady" születését, mások szerint már előbb is magán hordozta a kétségtelen zseni bélyegét. Mindkét álláspontot alátámaszthatjuk szemtanúkkal, Ady nagyváradi barátja, Bíró Lajos például - igaz, utólag - úgy emlékszik: "rögtön s ott a nagyváradi füstös, piszkos redakcióban megéreztem a zsenit", de Ady az általa kiválasztott színésznőkre már nem mindig tett ilyen erős benyomást: "most már nekem is fáj, hogy Bandi szerelmének viszonzására sor sosem került, (...) akkor a csapzott hajú íróember nem volt rám nagy hatással", nyilatkozta később az egyik, egy másik exnaiva pedig védekezésképp' feltette a jogos kérdést: "Ki sejtette, mi rejlik benne, mivé nő még?" (A két tábor egyébként szignifikánsan különbözőképpen emlékszik arra is, hogy menynyire volt jól öltözött Ady, és menynyire volt zsíros a haja.)
A nagyváradi sajtó mindenesetre mindvégig saját kölykeként kezelte az országos hírű költővé vált Adyt, afféle második szülővárosnak tekintve magát - szokás szerint egyszerre erősítve a zseni és a város (akkori) fontosságának kultuszát. Ady később úgy tekintett - némi költői túlzással - Nagyváradra, mint az első "városra" az addig falusias élete után, és haláláig több-kevesebb rendszerességgel vissza-viszszalátogatott: Adél miatt vagy felolvasásokra, részt venni A Holnap születésénél (amelyet tankönyvi hatásra a legtöbben valószínűleg nem tudnak élesen megkülönböztetni a Nyugattól, pedig jellegzetes nem fővárosi, nagyváradi éllel indult), és persze felkeresni a régi ivóhelyeket. Nagyváradon múzeum, szobor, iskola és utca őrzi emlékét.
Mindez kiderül Péter I. Zoltán új könyvéből, amely Ady és Nagyvárad kapcsolatának alapos krónikája - az már kevésbé derül ki, hogy a szerző hogyan értékeli, miben látja ennek a kapcsolatnak a fontosságát, különlegességét. Ennek fő oka, hogy a könyv - bár megszületését nyilvánvalóan a várossal és a költővel szembeni pozitív elfogultság tette lehetővé - eléggé következetesen visszafogott, ha értékelésről, öszszegzésről lehetne szó. Nem azért, mintha - ahogy a több sebből vérző cím félrevezetően sugallja - regényt olvasnánk, amelynek nem feladata az értelmezés, ítélkezés. Péter I. könyve félszáraz tudományos munka, monografikus részletességgel és igényességgel, lábjegyzetelve tekinti át ezt a kapcsolatot, ám nem lép fel felforgató szándékkal, inkább csak az elérhető fontosabb források témákra lebontott összegyűjtését tekinti céljának. Ebben sikerrel is jár, ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy a szerző korábban számos-számtalan könyvet írt már Nagyváradról és Adyról, külön-külön és együtt is. Két kedves témájának mostani egyenrangúságát bizonyítják azok az - Ady-szempontból kissé túlzott terjedelmű - részek, amelyekben az életrajz "helyrajzzá" alakul, és megismerhetjük a város összes említésre méltó épületének történetét is. Ezekből az Ady iránt érdeklődőknek annyi mindenesetre leszűrhető, hogy a századforduló és az utána következő évtizedek gyors fejlődésére alappal tekintenek elveszett aranykorként a szerzőhöz hasonló lokálpatrióták.
Péter I. nem sokat értékel és segít, de hosszú, jól válogatott idézetek formájában elénk tárja azt az anyagot, aminek alapján megítélhető ennek az időszaknak a körülbelüli fontossága. Ady itt és ekkor érik átlagon felüli újságíróvá, bár költőként még alig egy-két verssel jelzi előre későbbi teljesítményeit - sok remek (ha nem is zseniális) cikket ír, és persze még több szemetet, az újságírói robot részeként. A régi, hivatalos irodalommal és a régi értékrenddel vállalt kisebb, már-már pitiáner összecsapásokban (ahogy az a helyi konzervatív irodalmi társasággal folyó vitában megfogalmazódik) "magát istenítő, üres fejű Titán Laciként" megízleli a harc édességét, és először mondják rá, hogy beteg. Csiszolgathatja későbbi pózait, provokatív álláspontjait, amelyeket néhány év múlva majd, akkoriban botrányosan ütősnek számító, három versszakos kinyilatkoztatásokba párol le. Klasszikus készülődési időszak ez tehát, ismerkedés az urbánus, "zsidós" (Ady) városi kultúrával, amely aztán - a Léda nevű ugródeszkán keresztül - Párizsban még folytatódhat. Sikerekben és reményekben gazdag idő, munkásabbnak és kellemesebbnek tűnik, mint Ady szörnyű nyavalygásokkal, sakkhúzásokkal, csömörrel, aztán félelemmel teli utolsó évtizede, amikor állítólag már befutott költő volt.
A "regényes életrajz" igényes kiadásban jelenik meg, csak ritkán találunk zavaró elírást, mint hogy Ady "várbajt" kapott, csak ritkán keverik 1901-et 1900-zal, októbert a szeptemberrel, de hát az ilyesmi - úgy tűnik - elkerülhetetlen, mióta a könyveket nem igazán szerkesztik, és már csak az értékes, gazdag képanyag miatt is megéri kézbe venni Péter I. Zoltán legújabb művét.
noran, Budapest, 2007, 440 oldal, 3499 Ft
