Halestorm: Into The Wild Life A bevezetőben vázolt áldatlan állapot megváltoztatására a Halestormnak van jelenleg az egyik legkomolyabb esélye Amerikában. A kivételes munkabírású zenekar eszelősen hosszú turnékkal és két elég jó lemezzel alapozta meg hazájában a karrierjét, esélyeit pedig nagyban növeli, hogy Lzzy Hale személyében egy olyan énekesnő vezeti a négyest, aki bármikor címlapra fotózható, ugyanakkor nem áll rajta csálén a bőrdzseki, sem kezében a villanygitár. Vagyis kész főnyeremény, akinek most eltökélt szándéka, hogy az igazán széles rádióhallgató tömegek torkán is lenyomja zenekarát.
Ennek azonban ára van. A híres countryproducerrel, Jay Joyce-szal készített harmadik Halestorm-lemeznek nagyjából a felét érdektelen, középutas balladák és leginkább Pink bizonyos számaihoz mérhető, kedvesen biztonságos soft rock tételek alkotják, a hangzásnak pedig másutt sem az a célja, hogy önfeledt léggitározásra buzdítsa a hallgatót. Pedig a Halestormból nem veszett ki a lendület, és a lemez így is tele van kifejezetten dögös számokkal az I Am The Fire-től a Mayhemig. Ezekben ügyesen mentik át a klasszikus hard rock erényeit a mai mainstream közegébe, de így is világosan érződik, hogy csak koncertközönség elé állítva teljesedhet ki igazán ez a produkció (lásd majd augusztus 12-én, a Sziget valamelyik színpadán). Haragudni mindazonáltal képtelenség lesz rájuk, ha összejön nekik idén a valódi áttörés. (Warner, 2015)
Dead Sara: Pleasure To Meet You
Ez a Los Angeles-i zenekar két kimagasló számot hímzett az új lemezébe: ezek közül az egyik, a Something Good a 60-as évek végi bluesalapú rockzenét idézi fel megkapó tehetséggel, a Mona Lisa viszont inkább a kaliforniai sivatag stoner rockereinek parázsló dübörgésébe fordul át. Pozitív megközelítésben erre mondanák, hogy a zenekarnak változatos dalai vannak, de a Dead Sara lemezét inkább afféle ifjonti meghatározatlanság mossa át, miközben valódi kiforratlanságról mégsem beszélhetünk: a hangzás átgondolt, a zenészek pedig hibátlanok, ráadásul mindvégig mutatós, kerek dalokban képesek fogalmazni zenekaruk immár második lemezén. De meggyőző zajongás ide vagy oda, aki először hallja a bandát, biztos nem a hangszerekre figyel majd: a Dead Sara énekesnőjének ugyanis annyira bomba hangja van, és olyannyira érzi is – az utolsó levegővételig – a régi vágású rockolást, hogy ez egy ideig minden mást zárójelbe tesz körülötte. Nem is csoda, hogy Emily Armstrong ma már a bennfentesek favoritjának számít, akit Dave Grohl és a Jefferson Airplane egykori tagjai egyként az egekig magasztalnak, és aki idén nyáron simán a zenei szaklapok üde címlapsztárja lehetne, amennyiben a zenei szaklapokat komolyabban érdekelné mostanában az energikus gitárzene. Mindazonáltal a mézesheteket jelentő első három-négy szám után hamar kiderül, hogy a Dead Sarának vannak gyengébb húzásai is (egy punkosnak szánt reszelés például rendesen megpuhul a kezükben), és ahogy jeleztük volt, a zenekar még nem igazán döntötte el, hogy a nagyon távoli vagy inkább az igen közeli múltba helyezze bele magát. Na és a jövő? Az még biztos nem az övé, de érdemes innentől alaposan figyelni rá. (Pocket Kid, 2015)
The Crunch: Brand New Brand Egy szupergruppal zárjuk a kört, amennyiben egy zenekar szupergruppnak nevezhető akkor is, ha a tagnévsor az igazi ínyenceken kívül ma már senkinek semmit nem mond. Pedig nem nímandokról van szó: azok közül a zenekarok közül, amelyek felé a The Crunch gyökerei ágaznak, sem a Sham 69, sem a Cockney Rejects vagy a Lords Of The New Church nem szokott hiányozni a punkzenei összefoglalókból – igaz, ezeket az összefoglalókat sem nagyon lapozgatja ma senki. Mindegy, a lényeg ott van mindjárt a borítót betöltő, jócskán meggyűrt arcokon, amelyekből csak úgy dől a veterántalálkozók atmoszférája, de nem az összevizelt nadrággal a múltba révedős fajtából, hanem abból a verzióból, amelyben még egyszer, talán utoljára alaposan beolajozzák artritiszes kezükkel az öregek a fegyvert.
Ez ma az egyik legjobb sztori a rockban: a detroiti Death, a Sonics, a Redd Kross vagy a Stooges visszavágásának története. A Crunch kevésbé látványosan fogalmaz, a lendületes alapokat a power pop felé dőlve inkább a dús vokálok és a csilingelő gitárok borítják be a tökig kicsavart erősítők sípolása helyett, éppen ezért kicsivel több türelmet igényel az elején, de a legkevesebb, ha annyit állítunk, hogy nagyon megéri. Először az tűnik fel, hogy nemcsak a kezdő három-négy, hanem még a tizenkettedik, -harmadik dalba sem lehet belekötni. Utána a finomságok jönnek elő: a lesből támadó lányvokál meg a vakbuzgó rajongókat elbűvölő visszautalások a brit és a skandináv punkra, a punk születésének idejére. De az időtlenség és a valószínűtlen diadal érzése az, amely a legtovább megmarad. (The Crunch, 2015)
