Pedig ha Madách Imrénél nem is, a 17–18. századi itáliai oratóriumokban annál gyakrabban jutott a korszak ünnepelt castratóinak a bibliai szólamok java: az angyalok, a szentek, az allegorikus alakok, vagy éppenséggel az Úr áriái. Tavaly tucatnyi ilyen oratóriumrészletből állította össze új szólólemezének anyagát a francia Philippe Jaroussky, ismét rácsodálkoztatva a közönséget az olykor még névről sem ismerős barokk zeneszerzők és életművük valóságos Atlantiszára. A most Jaroussky hangján Mózeshez szóló Isten magándala például az éppen csak megjegyzett nevű Fortunato Chelleri oratóriumából (Dio sul Sinai) vétetett, a lemeznek címét kölcsönző La vanità del mondo esetében pedig a komponista munkáltatóját, a Buda visszavívásában is részes Kék herceget, vagyis II. Miksa Emánuel bajor választófejedelmet jobban ismerhetjük, mint az ihletett kismestert, Pietro Torrit.
Bár Jaroussky a kísérőfüzetben az oratóriumoknak a korabeli operáktól való megkülönböztető jegyeire helyezi a hangsúlyt, mi tagadás, a nyilvánvaló hasonlóságokat könnyebb észlelni. Annál is inkább, hiszen tudható, a bibliai történetek esetében az oratórium műfajának választása a konfliktuskerülés királyi útjának számított. S valóban, az ótestamentumi Joáb Antonio Caldara művében (Assalonne) mondhatni szabványos megvető áriát, aria di sdegnót énekel, s hasonlóan operába illene a lemez talán legnagyobb csodája, Alessandro Scarlatti La Giudittájának altatódala is (Dormi, o fulmine di guerra). Ráadásul ez utóbbi esetben operai léptékű ambivalens jelenetre ismerhetünk rá, merthogy az éterien gyönyörű dallammal Holofernészt késztetik gyanútlan elszenderedésre – hogy aztán Judit levághassa a fejét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
