Opera

V. Sziszifusz

Verdi: Don Carlos

Zene

Ha éppen nem a Bánk bánról vagy a Borisz Godunovról van szó, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az operák már rég készen vannak, s hogy ilyesformán egy adott mű színre állításakor már csupán a hogyan lehet a kérdés, és nem a mit.

Pedig a repertoár meglepően tekintélyes hányadát olyan operák alkotják, amelyek egynél több műalakban léteznek, vagyis döntést, sőt akár döntések valóságos sorozatát követelik meg minden egyes újabb bemutató előtt. Ilyen a Don Carlos is, amely lehet négy- vagy ötfelvonásos, francia vagy olasz nyelvű, mehet balettbetéttel vagy a nélkül, összesen tán hétféle változatban – hogy a szinte tradicionális húzásokról és az egyéb posztumusz beavatkozásokról ne is beszéljünk. Normális időkben tehát igencsak nagy feneket kerítenénk annak a ténynek, hogy Verdi operája, amely Mikó András 1969-es (majd 2002-ben felújított) és Kerényi Miklós Gábor 1994-es rendezésében is – mintegy hagyományszerűen – négyfelvonásos alakjában jutott színpadra, most végre ötfelvonásosan, közelebbről az úgynevezett modenai verzióban (1886) tért vissza az Opera műsorára.

De hát most épp nem élünk normális időket, így aztán magának a bemutatónak a puszta létrejötte és online közvetítése vált tetté, a szó már-már hősi, vagy legalábbis vakmerően merész értelmében. Merthogy az Opera látványos rákapcsolása a bemutatók teljesítésére és bepótlására nyilvánvalóan kockázatos vállalkozás, különösen az olyan sokszereplős és egyebekben is nagy igényű művek esetében, mint amilyen a Don Carlos. Az eddigi tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy a produkciók mintha egy fokkal a premierkészültség szintje alatt jutnának a laptopok, táblagépek és okostévék közönsége elé, s az előadások közvetítésének adásrendezői frontján is jócskán akadnak még bakik. Azonban a kiérleletlenség észlelése közben legalább módunk nyílik a saját operaházunk jelen idejű produkcióival találkozni, s ez a lehetőség a valódi pesti operabolondok számára akkor is értékes, ha mindeközben kötésig gázolunk is a konzervelőadások netes áradatában.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

„A magyarok az internetre menekülnek a valóság elől”

  • Artner Sisso
Szokolai Róbert korábban ifjúsági szakszervezeti vezető volt, jelenleg az Eötvös10 Művelődési Ház kommunikációs vezetője. Arról kérdeztük, milyen lehetőségei vannak a fiataloknak ma Magyarországon, kire és mire számíthatnak, valamint hogyan használják az internetet, a közösségi médiát, és mire mennek vele.

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.