Opera

V. Sziszifusz

Verdi: Don Carlos

Zene

Ha éppen nem a Bánk bánról vagy a Borisz Godunovról van szó, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az operák már rég készen vannak, s hogy ilyesformán egy adott mű színre állításakor már csupán a hogyan lehet a kérdés, és nem a mit.

Pedig a repertoár meglepően tekintélyes hányadát olyan operák alkotják, amelyek egynél több műalakban léteznek, vagyis döntést, sőt akár döntések valóságos sorozatát követelik meg minden egyes újabb bemutató előtt. Ilyen a Don Carlos is, amely lehet négy- vagy ötfelvonásos, francia vagy olasz nyelvű, mehet balettbetéttel vagy a nélkül, összesen tán hétféle változatban – hogy a szinte tradicionális húzásokról és az egyéb posztumusz beavatkozásokról ne is beszéljünk. Normális időkben tehát igencsak nagy feneket kerítenénk annak a ténynek, hogy Verdi operája, amely Mikó András 1969-es (majd 2002-ben felújított) és Kerényi Miklós Gábor 1994-es rendezésében is – mintegy hagyományszerűen – négyfelvonásos alakjában jutott színpadra, most végre ötfelvonásosan, közelebbről az úgynevezett modenai verzióban (1886) tért vissza az Opera műsorára.

De hát most épp nem élünk normális időket, így aztán magának a bemutatónak a puszta létrejötte és online közvetítése vált tetté, a szó már-már hősi, vagy legalábbis vakmerően merész értelmében. Merthogy az Opera látványos rákapcsolása a bemutatók teljesítésére és bepótlására nyilvánvalóan kockázatos vállalkozás, különösen az olyan sokszereplős és egyebekben is nagy igényű művek esetében, mint amilyen a Don Carlos. Az eddigi tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy a produkciók mintha egy fokkal a premierkészültség szintje alatt jutnának a laptopok, táblagépek és okostévék közönsége elé, s az előadások közvetítésének adásrendezői frontján is jócskán akadnak még bakik. Azonban a kiérleletlenség észlelése közben legalább módunk nyílik a saját operaházunk jelen idejű produkcióival találkozni, s ez a lehetőség a valódi pesti operabolondok számára akkor is értékes, ha mindeközben kötésig gázolunk is a konzervelőadások netes áradatában.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül.