Magyar Narancs: Miért a cselló lett a hangszered?
Kertész Endre: A nővérem fuvolázott, emiatt néha én is megfordultam a zeneiskolában. Ötéves voltam, amikor a csellótanárnő egy ilyen alkalommal azt mondta a szüleimnek, hogy „ennek a gyereknek csellista keze van”. Valószínűleg csak kellett neki még növendék, hiszen minden ötévesnek ugyanolyan a keze, de ebbe akkor nem gondoltam bele. Amikor a szüleim megkérdezték, szeretnék-e csellózni, igent mondtam, bár a hangszerről semmit nem tudtam. Később sokszor megbántam ezt a döntést. A gyakorlást nagyon utáltam, a koncertezést eleinte nem, de a pubertással egyszerre jött az izgulás is. Borzasztó élményeim voltak, egy idő után már magától a félelemtől féltem. Ha valaki anyám torkához szegez egy kést, akkor sem jutott volna eszembe a következő hang. Többször előfordult, hogy a darab közepén rohantam ki a színpadról sírni a vécébe.
MN: Hogy lendültél túl ezen?
KE: Eltávolodtam a komolyzenétől más műfajok felé. A klasszikus darabok előadásmódja szigorú keretek közé van szorítva, nincs benne semmi szabadság. Kicsit olyan, mint amikor egy béka úgy kel át a tavon, hogy levélről levélre kell ugrálnia, és mindegyiken csak adott ideig maradhat. Ha nem jó helyre ugrik vagy túl lassan, akkor elsüllyed. Valami hasonlót éreztem én is. Közrejátszott az is, hogy miután lediplomáztam, nem tudtam elhelyezkedni egy zenekarban sem, túlságosan különc voltam hozzá.
MN: Ért valaha hátrány a külsőd miatt?
KE: Már a konziban előfordult, hogy megállított a folyosón az igazgató, és azt mondta, „itt egy kis pénz, menj el fodrászhoz!” Később, miután a budapesti Zeneakadémiára másodjára sem kerültem be, Eisenstadtba jártam egy évig, majd jelentkeztem a bécsi zeneakadémiára is. Az ottani meghallgatáson a professzor azt mondta, fel vagyok véve, azzal a feltétellel, hogy levágatom a hajamat. Nekem persze eszem ágában sem volt. Az első órán azonnal kérdőre vont, hogy magyarázzam meg, mi ez, mert nem ebben állapodtunk meg. Spontán azt hazudtam neki, hogy a tanulmányaimat modellkedésből finanszírozom, amihez szükségem van a hajamra. Szerencsére ezt elfogadta érvként, később pedig már a teljesítményem miatt értékelt. Többször próbáltam bizonyítani magamnak, hogy igenis ugyanaz az ember vagyok a hajam nélkül is, de sosem sikerült. Amikor kimondottan ezzel a céllal vágattam le, hiányzott, és inkább sapkát hordtam, amíg vissza nem nőtt. Szóval most már inkább hiszek a sámsoni erejében…
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
