Interjú

„Kirohantam a színpadról sírni a vécébe”

Kertész Endre csellista  

Zene

Nem vették fel a budapesti Zeneakadémiára, így Bécsben kötött ki, extravagáns frizurája miatt azonban ott is akadtak problémái. Több tévéreklámban és óriásplakáton is szerepelt, ezeket jó poénnak tartja, de mindig a zene marad számára az első. Mesélt arról is, miért nem fél attól, hogy szétaprózza magát, pedig majdnem tucatnyi formációban vesz részt.

Magyar Narancs: Miért a cselló lett a hangszered?

Kertész Endre: A nővérem fuvolázott, emiatt néha én is megfordultam a zeneiskolában. Ötéves voltam, amikor a csellótanárnő egy ilyen alkalommal azt mondta a szüleimnek, hogy „ennek a gyereknek csellista keze van”. Valószínűleg csak kellett neki még növendék, hiszen minden ötévesnek ugyanolyan a keze, de ebbe akkor nem gondoltam bele. Amikor a szüleim megkérdezték, szeretnék-e csellózni, igent mondtam, bár a hangszerről semmit nem tudtam. Később sokszor megbántam ezt a döntést. A gyakorlást nagyon utáltam, a koncertezést eleinte nem, de a pubertással egyszerre jött az izgulás is. Borzasztó élményeim voltak, egy idő után már magától a félelemtől féltem. Ha valaki anyám torkához szegez egy kést, akkor sem jutott volna eszembe a következő hang. Többször előfordult, hogy a darab közepén rohantam ki a színpadról sírni a vécébe.

MN: Hogy lendültél túl ezen?

KE: Eltávolodtam a komolyzenétől más műfajok felé. A klasszikus darabok előadásmódja szigorú keretek közé van szorítva, nincs benne semmi szabadság. Kicsit olyan, mint amikor egy béka úgy kel át a tavon, hogy levélről levélre kell ugrálnia, és mindegyiken csak adott ideig maradhat. Ha nem jó helyre ugrik vagy túl lassan, akkor elsüllyed. Valami hasonlót éreztem én is. Közrejátszott az is, hogy miután lediplomáztam, nem tudtam elhelyezkedni egy zenekarban sem, túlságosan különc voltam hozzá.

MN: Ért valaha hátrány a külsőd miatt?

KE: Már a konziban előfordult, hogy megállított a folyosón az igazgató, és azt mondta, „itt egy kis pénz, menj el fodrászhoz!” Később, miután a budapesti Zeneakadémiára másodjára sem kerültem be, Eisenstadtba jártam egy évig, majd jelentkeztem a bécsi zeneakadémiára is. Az ottani meghallgatáson a professzor azt mondta, fel vagyok véve, azzal a feltétellel, hogy levágatom a hajamat. Nekem persze eszem ágában sem volt. Az első órán azonnal kérdőre vont, hogy magyarázzam meg, mi ez, mert nem ebben állapodtunk meg. Spontán azt hazudtam neki, hogy a tanulmányaimat modellkedésből finanszírozom, amihez szükségem van a hajamra. Szerencsére ezt elfogadta érvként, később pedig már a teljesítményem miatt értékelt. Többször próbáltam bizonyítani magamnak, hogy igenis ugyanaz az ember vagyok a hajam nélkül is, de sosem sikerült. Amikor kimondottan ezzel a céllal vágattam le, hiányzott, és inkább sapkát hordtam, amíg vissza nem nőtt. Szóval most már inkább hiszek a sámsoni erejében…

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.