Interjú

„Kirohantam a színpadról sírni a vécébe”

Kertész Endre csellista  

Zene

Nem vették fel a budapesti Zeneakadémiára, így Bécsben kötött ki, extravagáns frizurája miatt azonban ott is akadtak problémái. Több tévéreklámban és óriásplakáton is szerepelt, ezeket jó poénnak tartja, de mindig a zene marad számára az első. Mesélt arról is, miért nem fél attól, hogy szétaprózza magát, pedig majdnem tucatnyi formációban vesz részt.

Magyar Narancs: Miért a cselló lett a hangszered?

Kertész Endre: A nővérem fuvolázott, emiatt néha én is megfordultam a zeneiskolában. Ötéves voltam, amikor a csellótanárnő egy ilyen alkalommal azt mondta a szüleimnek, hogy „ennek a gyereknek csellista keze van”. Valószínűleg csak kellett neki még növendék, hiszen minden ötévesnek ugyanolyan a keze, de ebbe akkor nem gondoltam bele. Amikor a szüleim megkérdezték, szeretnék-e csellózni, igent mondtam, bár a hangszerről semmit nem tudtam. Később sokszor megbántam ezt a döntést. A gyakorlást nagyon utáltam, a koncertezést eleinte nem, de a pubertással egyszerre jött az izgulás is. Borzasztó élményeim voltak, egy idő után már magától a félelemtől féltem. Ha valaki anyám torkához szegez egy kést, akkor sem jutott volna eszembe a következő hang. Többször előfordult, hogy a darab közepén rohantam ki a színpadról sírni a vécébe.

MN: Hogy lendültél túl ezen?

KE: Eltávolodtam a komolyzenétől más műfajok felé. A klasszikus darabok előadásmódja szigorú keretek közé van szorítva, nincs benne semmi szabadság. Kicsit olyan, mint amikor egy béka úgy kel át a tavon, hogy levélről levélre kell ugrálnia, és mindegyiken csak adott ideig maradhat. Ha nem jó helyre ugrik vagy túl lassan, akkor elsüllyed. Valami hasonlót éreztem én is. Közrejátszott az is, hogy miután lediplomáztam, nem tudtam elhelyezkedni egy zenekarban sem, túlságosan különc voltam hozzá.

MN: Ért valaha hátrány a külsőd miatt?

KE: Már a konziban előfordult, hogy megállított a folyosón az igazgató, és azt mondta, „itt egy kis pénz, menj el fodrászhoz!” Később, miután a budapesti Zeneakadémiára másodjára sem kerültem be, Eisenstadtba jártam egy évig, majd jelentkeztem a bécsi zeneakadémiára is. Az ottani meghallgatáson a professzor azt mondta, fel vagyok véve, azzal a feltétellel, hogy levágatom a hajamat. Nekem persze eszem ágában sem volt. Az első órán azonnal kérdőre vont, hogy magyarázzam meg, mi ez, mert nem ebben állapodtunk meg. Spontán azt hazudtam neki, hogy a tanulmányaimat modellkedésből finanszírozom, amihez szükségem van a hajamra. Szerencsére ezt elfogadta érvként, később pedig már a teljesítményem miatt értékelt. Többször próbáltam bizonyítani magamnak, hogy igenis ugyanaz az ember vagyok a hajam nélkül is, de sosem sikerült. Amikor kimondottan ezzel a céllal vágattam le, hiányzott, és inkább sapkát hordtam, amíg vissza nem nőtt. Szóval most már inkább hiszek a sámsoni erejében…

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.