Interjú

„Kirohantam a színpadról sírni a vécébe”

Kertész Endre csellista  

Zene

Nem vették fel a budapesti Zeneakadémiára, így Bécsben kötött ki, extravagáns frizurája miatt azonban ott is akadtak problémái. Több tévéreklámban és óriásplakáton is szerepelt, ezeket jó poénnak tartja, de mindig a zene marad számára az első. Mesélt arról is, miért nem fél attól, hogy szétaprózza magát, pedig majdnem tucatnyi formációban vesz részt.

Magyar Narancs: Miért a cselló lett a hangszered?

Kertész Endre: A nővérem fuvolázott, emiatt néha én is megfordultam a zeneiskolában. Ötéves voltam, amikor a csellótanárnő egy ilyen alkalommal azt mondta a szüleimnek, hogy „ennek a gyereknek csellista keze van”. Valószínűleg csak kellett neki még növendék, hiszen minden ötévesnek ugyanolyan a keze, de ebbe akkor nem gondoltam bele. Amikor a szüleim megkérdezték, szeretnék-e csellózni, igent mondtam, bár a hangszerről semmit nem tudtam. Később sokszor megbántam ezt a döntést. A gyakorlást nagyon utáltam, a koncertezést eleinte nem, de a pubertással egyszerre jött az izgulás is. Borzasztó élményeim voltak, egy idő után már magától a félelemtől féltem. Ha valaki anyám torkához szegez egy kést, akkor sem jutott volna eszembe a következő hang. Többször előfordult, hogy a darab közepén rohantam ki a színpadról sírni a vécébe.

MN: Hogy lendültél túl ezen?

KE: Eltávolodtam a komolyzenétől más műfajok felé. A klasszikus darabok előadásmódja szigorú keretek közé van szorítva, nincs benne semmi szabadság. Kicsit olyan, mint amikor egy béka úgy kel át a tavon, hogy levélről levélre kell ugrálnia, és mindegyiken csak adott ideig maradhat. Ha nem jó helyre ugrik vagy túl lassan, akkor elsüllyed. Valami hasonlót éreztem én is. Közrejátszott az is, hogy miután lediplomáztam, nem tudtam elhelyezkedni egy zenekarban sem, túlságosan különc voltam hozzá.

MN: Ért valaha hátrány a külsőd miatt?

KE: Már a konziban előfordult, hogy megállított a folyosón az igazgató, és azt mondta, „itt egy kis pénz, menj el fodrászhoz!” Később, miután a budapesti Zeneakadémiára másodjára sem kerültem be, Eisenstadtba jártam egy évig, majd jelentkeztem a bécsi zeneakadémiára is. Az ottani meghallgatáson a professzor azt mondta, fel vagyok véve, azzal a feltétellel, hogy levágatom a hajamat. Nekem persze eszem ágában sem volt. Az első órán azonnal kérdőre vont, hogy magyarázzam meg, mi ez, mert nem ebben állapodtunk meg. Spontán azt hazudtam neki, hogy a tanulmányaimat modellkedésből finanszírozom, amihez szükségem van a hajamra. Szerencsére ezt elfogadta érvként, később pedig már a teljesítményem miatt értékelt. Többször próbáltam bizonyítani magamnak, hogy igenis ugyanaz az ember vagyok a hajam nélkül is, de sosem sikerült. Amikor kimondottan ezzel a céllal vágattam le, hiányzott, és inkább sapkát hordtam, amíg vissza nem nőtt. Szóval most már inkább hiszek a sámsoni erejében…

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.