Az ördög életműve - The White Stripes: Icky Thump (lemez)

  • Hó Márton
  • 2007. június 28.

Zene

Rendszereztem a nullás évtized meghatározó zenekarait, a szaksajtó által csak "új rockforradalom" címke alatt emlegetett garázstársaságokat - próbáltam egy olyan bandát kiemelni, amelyik már most, 2007-ben elmondhatja magáról, hogy komplett és tisztes életműve van. Bizarr, de nagyjából csak Jack és Meg duóját tudtam megjelölni.

Rendszereztem a nullás évtized meghatározó zenekarait, a szaksajtó által csak "új rockforradalom" címke alatt emlegetett garázstársaságokat - próbáltam egy olyan bandát kiemelni, amelyik már most, 2007-ben elmondhatja magáról, hogy komplett és tisztes életműve van. Bizarr, de nagyjából csak Jack és Meg duóját tudtam megjelölni.

Az első két lemez (The White Stripes, De Stijl) még a garázs blues-rock jegyében fogant, és részben illeszkedett a Strokes, BRMC-féle vonalba, de már ekkor érezni lehetett, hogy a White Stripes sokkal izgalmasabb, mint a tucatnyi, retróhullámon szörföző garázszenekar. Jó dalaik voltak ugyanis, kétakkordos blues'n'roll témák minimál hangszereléssel és azonnal ható énektémákkal. Az "igazán jó popszámok olyanok, mint a gyerekdalok" tétel minősített esetei.

A White Blood Cells és az alapmű, az Elephant már sokkal árnyaltabb és borultabb dolgozat lett: a Led Zeppelin, Pixies és a Kinks hatáskörzetében eggyé olvadó, ösztönös, mocsaras fehér blues, amelyen szintén csak úgy habzsolhattuk a fülbekúszó slágereket. Ezután a testvérpár bármit megtehetett: a 2005-ös Get Behind Me Satan már a könnyedén súlyos kísérletezésről és az elrugaszkodásról szólt: egyre borultabb ritmusokkal, zongorás slágerekkel fricskázták meg a saját stílusukat, a közönséget és a szakmát is. Ezért szerethető Jack White: mint egy lelkes, mindenre nyitott óvodás, öszszehomokozza a blues, a country, a bluegrass és a korai rock'n'roll legizgalmasabb megoldásait, hogy végül olyan várat építsen, amilyenre csak kevesen képesek a kétezres évek dalszerzői közül. S most a hatodik albummal sem tud hibázni.

Az állandó vörös-fehér-fekete imidzset levetve most a fekete-fehér western-mariachi szerkó lett a dizájn, és ennek megfelelő a zenei koncepció is. Bár a címadó Icky Thump az előző album kislemezdala, a Blue Orchid testvérszámaként értelmezhető, a You Don't Know What Love IsÉ pedig nemcsak címében, hanem zeneiségében is az Elephanton található I Just Don't Know What To Do With Myself rokonszáma, azért a harmadik tételtől már életbe lép az elvárt "revelációfaktor". A Conquest mariachi-fúvósokkal ellátott westernje, a Bone Broke a korai White Stripes-lemezeket idéző garázsos húzása után nincs is üresjárat: a bendzsós-tábortüzes country (Prickly Thorn, But Sweetly Worn) összeolvad Meg egyszerre súlyos, egyszerre megmosolyogtató démonűzésével (St. Andrew), aztán Rag and Bone címmel Jack és Meg megzenésített párbeszéde következik szürreális bluesköntösben. Az előző lemezhez képest eltűnt a zongora, új hangszerként fúvósok vannak, de ismét a gitár és a dob dominál. Ez a két detroiti rajzfilmfigura képtelen rossz vagy unalmas dalokat írni - szinte kivétel nélkül minden számban van valami apró kis csavar, amire felkapjuk a fejünket, és elkezdünk léggitározni vagy lábdobolni. Ami pedig a bájosan és durván egyszerű koncepciót, hangszerelést és a meghatározó stílusjegyeket (Jack az ördög, a domináns, a blueser, Meg a dögös kiegészítő-ellenpontozó, akinek feszesen lüktető alapjai nélkül nem is biztos, hogy megélnének a WS-számok) illeti: egyszerűen nem lehet nekik ellenállni.

Warner, 2007

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

A krétafelkelés

Valaki feljelentette Michal M.-et – az eset nem nálunk, hanem a távoli és egzotikus Szlovákiában történt. Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van. Az ő kegyei éltetik, ő mozgatja a vezető személyi állomány tagjait, mint sakktáblán szokás a bábukat.