Az ördög életműve - The White Stripes: Icky Thump (lemez)

  • Hó Márton
  • 2007. június 28.

Zene

Rendszereztem a nullás évtized meghatározó zenekarait, a szaksajtó által csak "új rockforradalom" címke alatt emlegetett garázstársaságokat - próbáltam egy olyan bandát kiemelni, amelyik már most, 2007-ben elmondhatja magáról, hogy komplett és tisztes életműve van. Bizarr, de nagyjából csak Jack és Meg duóját tudtam megjelölni.

Rendszereztem a nullás évtized meghatározó zenekarait, a szaksajtó által csak "új rockforradalom" címke alatt emlegetett garázstársaságokat - próbáltam egy olyan bandát kiemelni, amelyik már most, 2007-ben elmondhatja magáról, hogy komplett és tisztes életműve van. Bizarr, de nagyjából csak Jack és Meg duóját tudtam megjelölni.

Az első két lemez (The White Stripes, De Stijl) még a garázs blues-rock jegyében fogant, és részben illeszkedett a Strokes, BRMC-féle vonalba, de már ekkor érezni lehetett, hogy a White Stripes sokkal izgalmasabb, mint a tucatnyi, retróhullámon szörföző garázszenekar. Jó dalaik voltak ugyanis, kétakkordos blues'n'roll témák minimál hangszereléssel és azonnal ható énektémákkal. Az "igazán jó popszámok olyanok, mint a gyerekdalok" tétel minősített esetei.

A White Blood Cells és az alapmű, az Elephant már sokkal árnyaltabb és borultabb dolgozat lett: a Led Zeppelin, Pixies és a Kinks hatáskörzetében eggyé olvadó, ösztönös, mocsaras fehér blues, amelyen szintén csak úgy habzsolhattuk a fülbekúszó slágereket. Ezután a testvérpár bármit megtehetett: a 2005-ös Get Behind Me Satan már a könnyedén súlyos kísérletezésről és az elrugaszkodásról szólt: egyre borultabb ritmusokkal, zongorás slágerekkel fricskázták meg a saját stílusukat, a közönséget és a szakmát is. Ezért szerethető Jack White: mint egy lelkes, mindenre nyitott óvodás, öszszehomokozza a blues, a country, a bluegrass és a korai rock'n'roll legizgalmasabb megoldásait, hogy végül olyan várat építsen, amilyenre csak kevesen képesek a kétezres évek dalszerzői közül. S most a hatodik albummal sem tud hibázni.

Az állandó vörös-fehér-fekete imidzset levetve most a fekete-fehér western-mariachi szerkó lett a dizájn, és ennek megfelelő a zenei koncepció is. Bár a címadó Icky Thump az előző album kislemezdala, a Blue Orchid testvérszámaként értelmezhető, a You Don't Know What Love IsÉ pedig nemcsak címében, hanem zeneiségében is az Elephanton található I Just Don't Know What To Do With Myself rokonszáma, azért a harmadik tételtől már életbe lép az elvárt "revelációfaktor". A Conquest mariachi-fúvósokkal ellátott westernje, a Bone Broke a korai White Stripes-lemezeket idéző garázsos húzása után nincs is üresjárat: a bendzsós-tábortüzes country (Prickly Thorn, But Sweetly Worn) összeolvad Meg egyszerre súlyos, egyszerre megmosolyogtató démonűzésével (St. Andrew), aztán Rag and Bone címmel Jack és Meg megzenésített párbeszéde következik szürreális bluesköntösben. Az előző lemezhez képest eltűnt a zongora, új hangszerként fúvósok vannak, de ismét a gitár és a dob dominál. Ez a két detroiti rajzfilmfigura képtelen rossz vagy unalmas dalokat írni - szinte kivétel nélkül minden számban van valami apró kis csavar, amire felkapjuk a fejünket, és elkezdünk léggitározni vagy lábdobolni. Ami pedig a bájosan és durván egyszerű koncepciót, hangszerelést és a meghatározó stílusjegyeket (Jack az ördög, a domináns, a blueser, Meg a dögös kiegészítő-ellenpontozó, akinek feszesen lüktető alapjai nélkül nem is biztos, hogy megélnének a WS-számok) illeti: egyszerűen nem lehet nekik ellenállni.

Warner, 2007

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.