Nyolc kis kritika

  • .
  • 2007. június 28.

Zene

Nyolc kis kritika

Lombardini Sirmen: Hat hegedûverseny A "gender studies" hívei örvendezhetnek: sikerült kiadni egy zeneszerzõnõt, aki az éppen adott korstílushoz való rés nélküli alkalmazkodással írta a maga teljesen köznyelvi, azaz manapság már legfeljebb a zenetudósnak sokat mondó mûveit. De félre a szarkazmussal! Mert nagyon is méltánylandó, hogy a Hungaroton repertoárjába fogadta az 1745-1818 között élt hölgy hegedûmûveit, noha azokra erõsen áll Stravinsky epés mondása Vivaldiról: mindössze egy hegedûversenyt írt, de azt hatszázszor. És ha már Vivaldi, akkor Lombardini Sirmenrõl is elmondhatjuk, hogy Velence volt mûködése alfája és ómegája: itt született, itt halt meg, és éppen a számos árvaház egyikében dolgozott hegedûsként, melyeket "a vörös abbé" is nagy kedvvel látogatott. Aki pedig az ezekben a zenei mûintézetekben folyó frivolabb jelenségek kiszaglására vágyik, olvassa el Alejo Carpentier Barokk zene címû káprázatos kisregényét (Magvetõ, 1977), melynek nagy zenei orgiája éppen az egyik árvaházban (Ospedale della Pietá), Vivaldi kedvencében játszódik.

Lombardini Sirmen véralkatától távol állt bármiféle erotikus vadulás; hegedûkoncertjei nagyon is kiegyensúlyozottak, mondhatni, iskolásak - az okozna meglepetést, ha lenne bennük bármi meglepetés. És az sem meglepõ - hiszen már megszoktuk tõlük -, hogy Németh Pál vezetésével a Savaria Baroque Orchestra megbízható stílusismerettel, nagy odaadással muzsikál; a hegedûszólót Vitárius Piroska játssza elhivatottan, különösen a lassú tételekben megkapó szépséggel, bár egészében kissé túlzottan kiegyenlítetten, bátortalanul.

- csont -

Hungaroton Classics, 2007, 2 CD

****

Puskin utca Túl sok a lap, szokták mondani, de egy költõnek még ez is kevés, egy szociáldarvinistának meg mindegy. Hanem bölcsészhallgatóknak egyenesen kötelezõ lapot csinálni, egy bölcsészkar irodalmi lap nélkül félkarú óriás. A mostaniak teljesítik a kötelezõt, mégpedig kitûnõre. Színes borító, széles margó, szép betûk, mûvészi grafikák - jó kézbe venni. A versek közül Nemes Z. Márió Puskin mellei címû darabját emelném ki, valamint k. kabai lóránt erre visszautaló szövegét, ezek állnak a folyóiratban az élen, emblematikusan is, gondolom. A 2001-ben, fiatalon meghalt Simon Balázsra emlékezõ összeállítás legizgalmasabb darabja a Márton Lászlóval készült interjú, amely arra keresi a választ, mennyire maradandó az életmû, illetve mi az, ami esetleg megnehezíti a kanonizációt.

Peer Krisztián csak az irodalom számára halt meg - úgy tûnik -, de a vele készült beszélgetésben, miután végigtekint eddigi pályáján, úgy igazából nem árulja el, miért. Francis Bacon se volt egy könnyû eset, de õ legalább elkészült képeket tett tönkre, mégpedig, mint a fordításban közölt 1963-as interjúból kiderül, a jobb képeit. Beszélgetni se lehetett könnyû vele, gyakran csak egyszavas válaszokat adott, máskor viszont - feltehetõleg - zseniális megjegyzései vannak a munka totális, jelen idejû és véletlen jellegérõl. Inspiráló dolgok ezek, bölcsészeknek is, és akkor még ott van Velence, amelyrõl Dunajcsik Mátyás írt "csapongó és szeszélyes" (és folytatásokban közlendõ) esszét, "körbeolvasásos" módszerrel, hogy megragadja a velenceiség lényegét, miközben Thomas Mann Halál Velencében címû novellájára szegezi fél szemét.

A Jelenlét és a Sárkányfû után tehát itt van a Puskin utca, könnyebb is, nehezebb is a dolga, de reméljük, elvégzi. És mit lehetne még kívánni? Jó lenne, ha nem pusztán a beilleszkedés gyakorlóterepe lenne.

- szf -

ELTE BTK HÖK/Napkút Kiadó, szerkeszti: Deres Kornélia, Krusovszky Dénes, Szabó Marcell, Urfi Péter, 80 oldal, 350 Ft

*****

Bäck Manci - Korai fotográfiák a huszadik századból A kilencvenes évek óta biztosan tudható, hogy Kertész és Brassai nem a semmibõl küzdötte fel magát a fényképészet halhatatlanjai közé - ekkor került be például a kánonba Angelo, Landau Erzsi, de legfõképpen Pécsi József mellé az addig elfeledett Máté Olga is. Miközben az asszimilálódó és progresszív városi értelmiség a sablonos portrébeállításokkal szemben új, modern stílusban kívánta viszontlátni önmagát, megnyílt néhány mûvészi szakma, így a fényképészet is a nõk elõtt. A húszas-harmincas évek kedvelt és új stílusban dolgozó, szinte alig ismert nõi fotográfusainak névsorát Gömör Béla gyarapította, amikor pár évvel ezelõtt kiállította a 98 éves korában meghalt szegedi amatõr fényképész mûveinek egy részét.

A Kiscelli Múzeumban látható anyag a mostanában divatos, ún. kontextuális kiállítások sorát gyarapítja - multimediális elemekkel bõvítve a Bäck Manci korával kapcsolatos ismereteinket. Mivel Bäck 1913-ban Madame D'Ora bécsi mûtermében tanult, aki maga is jeleskedett a modern nõi táncmûvészet alkotóinak portréábrázolásával, Bäck néhány, Lucy Keiselhausenrõl készített fotóját értelmezendõ láthatjuk a Lumiére testvérek 1896-ban készült filmjét Loise Fuller Szerpentintáncáról, továbbá fényképeket Isadora Duncanrõl és Anna Pavlováról. Fülhallgatón belehallgathatunk a szegedi társaságban mozgó és egy portréval is képviselt Király-König Péter zeneszerzõ operájába, részleteket olvasnak fel a kis katalógusban megjelent táncmûvészeti, jelmez- és ruhatörténet-tanulmányokból. Mezei Mária Ady-verset szaval, kisebb plasztika képviseli a karakteres arcú Gergely Sándor szobrász mûvészetét.

Bäck körülbelül huszonöt éves mûködése alatt alapvetõen portrék készítésével foglalkozott - kár, hogy az információözön pont ezeket a személyiséggel telített, izgalmas arcképeket szorítja háttérbe.

- dck -

Fõvárosi Képtár/Kiscelli Múzeum, nyitva július 8-ig, hétfõ kivételével 10-18 óráig

****

Egyre távolabb Ha vannak is lemaradásaink Alice Munróból, ahhoz épp elég (két novelláskötet) jelent már meg magyarul is a kanadai írónõtõl, hogy értékelni tudjuk filmünk pedigréjét. Ami nem csekély, hisz az Oda-vissza címû novellából (megjelent tavaly, a kilenc történetet tartalmazó Szeret, nem szeretÉ címû kötetben) készült filmben a kispróza mestere ad randevút Atom Egoyan hû tanítványának, a színészként kiváló Sarah Polley-nak. Polley sok rossz filmben játszott, de rosszul még soha, színészi hitelkerete van akkora, amibõl akár több rendezõi szárnypróbálgatás is kitelik, nemcsak egy elsõfilm, de akár egy második is. Ráadásul most híresen nehéz anyaggal dolgozik. Munro egy negyvenvalahány évnyi házasságban felhalmozódott érzelemanyag leltárba vételét a kezdõdõ és gyorsan rombolni induló Alzheimer-kór bemutatásával kényszeríti ki. Ugyanez a leltár filmnyelvre fordítva már korántsem megy olyan flottul, mint azt szeretnénk. Legfõképp azért szeretnénk, mert Polley tartja magát ahhoz a filmje elején tett, kimondatlan ígéretéhez, hogy a szép havas tájban és az elfekvõ otthonosra maszkírozott folyosóin az emberi lényeké és nem a gyógyíthatatlanokkal elbánó kliséké lesz a fõszerep. Az elsõfilmes erejébõl sokra telik, ám korántsem mindenre. Sok minden történik például a filmszerûség kedvéért, a bentlakóvá váló feleség (Julie Christie) és az egészséges, de e benti, kórházi világból kirekesztett férj (Gordon Pinsent) története például váltakozó idõsíkokban pereg, ami épp oly zavaró és talmi, mint a folyamatosan felcsendülõ, édeskés kísérõzene. A rendezõ nem mindig mer csendet tartani, egy-egy jelenet pedig mintha csak arra szolgálna, hogy helyet biztosítson a novella legszebb mondatainak. Ezekbõl a nem túl kívánatos megoldásokból azonban jól látszik, hogy Polley mennyire felkészült, jó tanuló, és ahol rendezõként bajba kerül, ott sem rossz, csak profi.

- köves -

Forgalmazza a Best Hollywood

*** és fél

"Halál-álom" A Hamlet nagyjából mindent kibír; még azt is, hogy Vlad Troickij és a beregszászi Illyés Gyula magyar Nemzeti Színház társulata elemeire robbantotta szét, aztán úgy hagyta. Illetve nem is: az elemeket összerázta, alaposan. Sok zene - "elvesztettem zsebkendõmet, megver anyám érte" - és sok tánc - profi, hatásos, bokaverõs néptánc - teszi látványossá a produkciót és láthatóvá annak zavarosságát.

Önmagában nem baj, hogy Claudius egy kispályás bohóc, legföljebb megértjük a kissé fehérmájú Gertrudist, hogy Poloniusszal folytat érzékileg szenvedélyes viszonyt. A nagyszínpadon egymás mellett sok kisebb színpad létezik; hátul például alighanem a tróntermet jelenti a magas dobogó, bal oldalt középen színészek zenélnek, odaadással próbálván pótolni a hiányzó muzsikusi tudást, középen van néhány fej nélküli hintaló és egy óriási ebédlõasztal (utóbbi sok mindenre alkalmas, elõbbi csak a hintalovacskázásra).

Az sem baj, hogy kimaradnak fontos szövegek, monológok - egyrészt a nézõtéren amúgy is mindenki jól ismeri ezeket, másrészt ebbe az elõadásba nem is illenének. Föl-fölvillan olykor az eredeti Hamletnek legalább a cselekménye; az átkötések hiányoznak ugyan, ezért aztán a történések sorrendjének logikája nincsen, de ez sem baj.

A Troickij-féle asszociációs elõadásképzõ technika érdekes lehet, elsõsorban társulatépítés és gondolatroham céljából. A produkció - ebben a fázisában - aligha való nézõk elé, és nem elsõsorban azért, mert Hamlethez nincs sok köze, hanem mert képtelen egy elõadás látszatát kelteni. Alig várjuk, hogy végre mindenki meghaljon, akinek ez rendeltetett - ezért aztán nagy megkönynyebbülés, amikor a végén a Hamletet távolról játszó színész baltát ragad, asszem, mérgezett élût, és mindenkit lemészárol, úgy, hogy kifelé csapkod a színpadról, és Laertesnek szerencsére ott kell kimúlnia, nem elõttünk. Aztán akkurátusan végez az anyjával is. Pedig a papája megtiltotta, ha jól emlékszem...

- ki -

Beregszász, POSZT, június 11.

no stars

Michael Palin: HIMALÁJA Szerencsés ember a Monty Python-filmekben elhíresült angol: televíziós útifilmek arcaként bebarangolja a világot, hogy aztán fáradozásai elismeréseként még vonatokat is elnevezzenek róla. Élményeit könyvben is megjelenteti, egyfajta "ami az adásból kimaradt" elv alapján. Hogy a filmek és a könyvek tartalma mennyiben különbözõ, azt mi magunk is megítélhetjük, hiszen a sorozatok nálunk is kaphatók DVD-n, a könyveket pedig sorra lefordítják: az elõzõ, szaharai beszámoló után most ezt a magashegyit is, a maga irigylésre méltóan izgalmas, Pakisztánon, Indián, Nepálon, Kínán, Burmán, ismét Indián, majd Bhutánon át vezetõ útvonalával.

Hátborzongató izgalmakra ne számítsunk: a forgatócsoport gondosan elõkészített feltételek mellett, a lehetõ legjobb helyi kapcsolatokat mozgósítva, gördülékenyen és anyagilag is jól eleresztve dolgozhatott. A Palin-féle utazások fellendítik a sorozatokban bemutatott egzotikus helyek forgalmát, de azt azért ne várja az átlagutazó, hogy õt is ripsz-ropsz összehozzák mondjuk a dalai lámával!

Mindazonáltal kellõen érdekes a könyv ahhoz, hogy lelkesülten végigolvassák a középfajú betûélmények és a színes, elegyes ismeretek kedvelõi, de még azok is, akik néhány oldal után rájönnek, hogy aligha kell felülbírálniuk meglévõ ismereteiket. A naplószerûen haladó fejezeteket rokonszenves, derûsen visszafogott nyitottság uralja, és ez az érdeklõdõ tolerancia már üzenetnek is elég, ráadásul gazdag és érdekes a képanyag - mi kell még!

- kyt -

Fordította: ifj. Vitray Tamás, Park Kiadó, 2007, 396 oldal, 3900 Ft

****

Rufus Wainwright: Release The Stars A kortárs popzene egyik legtehetségesebb amerikai dalszerzõje legutóbbi, sûrû, komplex dupla lemezének (Want One és Two) kiadása után örömének adott hangot, hogy a monstruózus mû világra szabadítása után végre ismét egy visszafogottabb dalokból felépülõ album megalkotására fordíthatja roppant energiáit. De persze nem vette magát egészen komolyan: a Do I Disappoint You címû csodás nyitószámban ismét egész seregnyi fúvós, vonós, énekes (köztük Neil Tennant a Pet Shop Boysból, illetve Rufus húga, Martha Wainwright, a nagyszerû folkénekesnõ) és programozó hozza létre a barokkosan eltúlzott hangkavalkádot hõsünk félreismerhetetlen, fantasztikus tenorja és puha, jobbára melankolikus, de mindig behízelgõ zongorajátéka mögött. Ugyanakkor valóban akadnak olyan dalok, amelyekben tényleg csupán az ének-zongora kettõs a domináns, és ezek (a Going To A Town, a Not Ready To Love) épp olyan erõs és szép számok, mint a Watteau mulatságképeinek hangulatát idézõ Tiergarten vagy a színpadias Nobody's Off The Hook, amelyek mintha csak a Want-albumokról maradtak volna le.

Problémát csupán ez jelenthet: hogy azt a néhány szordínósabb számot leszámítva nincs komolyabb elmozdulás az elõzményekhez képest, vagy legföljebb a szövegekben, mert itt-ott ezúttal berlini képek is feltûnnek. Egyszóval nagyon úgy fest a dolog, hogy ezen az úton már nem igazán lehet meszszebbre haladni - legalábbis a popzene keretein belül. Amit alighanem Wainwright is felismert, hiszen ezekben a napokban éppen operát ír a New York-i The Metropolitan Opera számára.

- greff -

Universal, 2007

**** és fél

Sötétkékmajdnemfekete Jó kis cím, és jelent is valamit. Na, nem sokat, elsõ körben mondjuk az égbolt színét az éjszakába forduló Madrid felett. Hõsünk, a fiatal házmester tekintetét követve gyakran el is nézünk a város felett, Daniel Sánchez Arévalo, az ifjú madridi filmrendezõ amúgy is nagy hangsúlyt fektet arra, hogy lehetõségeihez mérten mindig valamilyen szokatlan kameraállásból mutassa, ami lent zajlik az utcaszinten. Alant pedig nagy a zajlás, kezdve egy családi tragédiával, mely a házmestersors elõl menekülni vágyó fiatalember életét már a bevezetõben megpecsételi. Az elkövetkezendõ hét évet hamar átugorjuk (felirat a vászon jobb alsó sarkában), és onnan rugaszkodunk neki ismét Jorge történetének, hogy a fiú - bár még küzd a sorsa ellen - már rendesen beletört az apjától örökölt házmesterségbe. Annyi már a sokéves ugrásból is látszik, hogy ezúttal nem a sarki tapasbár törzsvendégeinek derûs köldöknézésére kíváncsi a kamera, hanem a sorsfordító drámákra, melyekbõl Jorgénak és közelebbi rokonságának, sõt még a szomszédban lakó havernak is kijut rendesen. A tapasbár kedélyessége persze semmivel sem igazabb, mint az identitáskeresést erõltetõ melodráma, ettõl azonban még mindkettõt lehet szórakoztatóan mûvelni, és az utóbbit Arévalo jól is csinálja. Noha nagyjából ugyanazzal az igénnyel térképezi fel a nagyvárosi életeket, mint azt a mi Loránk készítõi is tették, a spanyolnak mind a színészei, mind a technikai eszközei megvannak ahhoz, hogy lenyelesse giccsét a nézõivel, és még csak bocsánatot se kelljen kérnie érte.

- kg -

A Budapest Film bemutatója

***

Neked ajánljuk