Amióta csak magyarok élnek a Földön, ötvenhét híres nő akadt közöttük. Lássuk be, ez azért nem valami sok. A történész szerzők legalábbis ennyit, nem egészen öttucatnyit tartottak beválogatásra érdemesnek a Kossuth Kiadó magyar nők életrajzait közreadó, képekkel illusztrált kötetébe. Az első, figyelmükkel kitüntett személy a 985 körül született Gizella királyné, az utolsó az 1992-ben meghalt Kádár Jánosné. Bármilyen alapos volt is a szűrés, a kiválasztottak így sem mind nyerték el a szerzők rokonszenvét. A középkorban és a korai újkorban élő szent életű hercegnők, nagyasszonyok vagy a nőnevelés úttörői általában még megúszták a férfias bírálatot, a bajok nyilvánvalóan valamikor a 19. században kezdődtek a nőkkel. Legrosszabbul kétségtelenül a 20. századiak, s közülük is a politikusnők jártak: a hébe-hóba korábban is megnyilvánuló, viszonylag szelíd iróniát az ő életrajzaiknál váltja fel a pikírt stílus, a néhol alig leplezett szarkazmus. Persze nem mindenkinél: az ELTE-n huszadik századi magyar történelmet oktató Szerencsés Károly kiemelte például Horthy Miklósné "méltóságteljes megjelenését", ami még Hitlerből is "előbányászta úriemberi mivoltát", olyannyira, hogy 1938-ban "a Führer hatalmas gyöngyvirág bokrétával - kedvenc virágával - várta az asszonyt". A társát krumplilevessel traktáló Kádár Jánosné viszont csak "ügyesen játszotta férjével az 'egyszerű munkásembert', a 'közülünk való' szerény, férje mellett jóban-rosszban kitartó feleséget". Bár a kritikus hangnem felerősödése egybeesik az európai és hazai női egyenjogúsági törekvések megjelenésével, már az előbbi idézetekből is kikövetkeztethető, hogy az összeállítás során a nőemancipáció nem játszott szerepet, s a bíráló megjegyzéseket sem a feminizmus radikális megnyilvánulásai váltották ki - az esélyegyenlőségért folytatott küzdelem a könyvben mellékes téma. Sőt, a Kossuth bátran szembement a kordivattal: "A kiadó" aláírással ellátott előszavukban a szerkesztők és/vagy a szerzők leszögezték: a kötet azt kívánja bemutatni, "hogy kik voltak a magyar történelem jelentős alakjainak segítői, akik mindent megtettek küzdőtársuk pályájának sikeréért", "akiknek izgalmas életútja gyakran érintkezett a magyar történelemmel, s ha nem is meghatározó módon, de befolyásolta azt". (A "Híres magyar férfiak nőrokonai" cím pontosabb lett volna.) A nők tehát a magyar történelem mellékszereplői, s amenynyiben házasságban éltek, életrajzuk inkább férjükről szól, mint például gróf Széchenyi Istvánné, Seilern-Anspang Crescence esetében. Ha valami oknál fogva nevük anélkül vált ismertté, hogy férjezettek lettek volna, esetleg a házastárs még azelőtt meghalt, hogy beírhatta volna nevét a magyar történelem lapjaira, a szerzők akkor is feltalálták magukat. Így történt a korán megözvegyült, több hetilapot is indító írónő-szerkesztőnő Vachott Sándorné esetében, akinek életrajza ürügyén a magyar kultúra ápolását szorgalmazó Deák Ferenc két levelét is közreadták, miközben magától Vachottnétól egyetlen sort sem közöltek.
A képeskönyv tehát speciális tárgyát, a nőt, arra használja, hogy árnyaltabban ábrázolhassa a valódi témát, a magyar történelmet, úgy, hogy a női élettörténetek bemutatásával kimondatlanul is rávilágítson az ezeréves történelem folytonosságának biztosítékára, a magyarság asszimiláló képességére - bár az 57 nő közt zsidó származásút nem, osztrákot vagy németet annál többet találni. (Mint az "Előszóban" olvasható, a válogatásból "többen is" hiányoznak, de "a terjedelmi korlátok, illetve a szerzők válogatási szempontjai voltak ebben a meghatározóak" - e szempontokat nem fedték fel, ám kikövetkeztethetők.) A történelmi folytonosság és a
Kárpát-medencei "melting pot"
szempontjainak együttes érvényesítése teszi érthetővé, hogy miért kerülhetett be a württembergi Mária Dorottya hercegnő, József nádor feleségeként az utolsó nádorné, miközben a svájci felmenőktől származó Török Sophie kimaradt - az írónőtípusból ugyanis az adott korszakból már beválasztottak egy másikat, Kaffka Margitot. A szerzők balszerencséjére posztmodern korunkban közös múltunk felülvizsgálata nélkül is változott a látásmód, így lehet, hogy némely életrajznak számukra nem kívánatos olvasata is létezik. Ami annál is inkább megeshet, mivel a könyv mások kutatásainak gyakran kissé idejétmúlt eredményeire épít (a felhasznált legrégebbi szakkönyv 1885-ből való), hiszen a témának egyikük sem szakértője. Valószínűleg ez vár Estók János "Szent életű hercegnők" fejezetére is (ő megjelentetett ugyan egy Magyarország királynőiről szóló kiadványt, fő kutatási területe azonban az agrártörténet és a mezőgazdasági gépgyártás története), mert magyar szentekről szóló leírásai a katolikus egyház középkori, ma már kevesek által méltányolt álláspontját tükrözik. A szűzi életét Istennek szentelő Szent Margit, aki "vesszővel, esetenként tövises vesszővel ostorozta magát és vasszegekkel gyötörte lábát", vagy a magát szintén "vesszőző és veszszőztető", az 1200-as években az Úrnak állítólag tetsző önsanyargatás érdekében a gyermekeiről is lemondó Szent Erzsébet példája alighanem keveseket ösztönöz magatartásuk követésére, ami az ország demográfiai helyzetét tekintve akár szerencsének is mondható. S talán lesznek, akikben az iránt is kétely ébred, hogy valóban az a Slachta Margit volt-e "a magyar nőpolitikusok egyik legkiválóbbika", akinek 1945 után meghirdetett politikai programjában többek közt "Istenatyánk uralmának visszaállítása" és "a női becsületnek, a családi életnek és ezekben a nemzet egységének és erkölcsösségének védelme" szerepelt. Mindezek fényében a könyv olvastán felvetődik a kérdés: vajon miért nem a társadalmi nemek új tudományának (gender studies) valamelyik kutatóját kérte föl a Kossuth Kiadó (már nálunk is vannak, bár kevesen), s egyáltalán, miért adta nevét és drága papírját e kiadványhoz.
Kossuth Kiadó, 2007, 230 oldal, 7990 Ft
