Magyar Narancs: A 2001-es Bandi a hegyről című albumodhoz képest a nemrég megjelent Tűzijáték délben sokkal inkább szólólemez hangulatú. Valószínűleg ezt te is így érzed.
Lovasi András: Persze. Úgy vagyok vele, hogy a Tűzijáték délben az első igazi szólólemezem. A Bandi a hegyről anno egy helyzet megoldása volt, és végül szólólemezként jelent meg, ezen viszont – az eddigi dolgaimmal ellentétben – nincs bújócska, nincsenek benne elképzelt szituációk meg szerepjáték, egyes szám első személyben beszél végig. Ez mindenképp jóval eszköztelenebb és meztelenebb lemez, mint bármi, amit eddig csináltam.
MN: Évek óta emlegetted a második szólóalbumodat, már a 2014-es Narancs-interjúban is szóba hoztad. Tényleg azóta készült ez a lemez, hogy a Bandi a hegyről 18 éve megjelent?
LA: Mondjuk azt, hogy a fejemben volt, de hozzá kell tenni, hogy én mindig is zenekarban, közösségben gondolkoztam. Pont azért, mert az ad egyfajta védettséget, biztonságot alkotói szempontból. Ha az ember közösségben van, akkor a saját szemétdombján ő lehet a kiskakas, és nyugodtabban kukorékolhat. Annak idején nem is kezdtem volna el zenélni zenekar nélkül. Zenekari embernek tartom magam, és sosem terveztem azt, hogy valamilyen one-man show-t adjak elő. Visszatérve: a 2017-es, 50. szülinapos Aréna-koncertre szerettem volna időzíteni ezt a lemezt, amolyan alkalmi kiadványnak, csak kicsúsztam az időből.
MN: A Tűzijáték délben nyitódala, a Nem kell szövege emlékeztet az egyik legnagyobb Kispál-sláger, a Ha az életben című dal szövegére, csak zeneileg teljesen más a hangulata. Valamiféle folytatásnak szántad?
LA: Érdekes, mert nekem szintén összepasszol ez a két dal. A vígszínházas lemezbemutató koncerteken egymás mellé raktuk a ráadásban. Amikor a Nem kell szövegét írtam, egy fúvószenekart képzeltem el, ahogy zenélve sétálnak a koporsó mögött egy klasszikus falusi temetésen. Elvileg el fog hangzani a Game Over Club című filmben, amelyben a feleségem is játszik. Hogy még milyen formában, azt nem tudom. A zenei szerkesztő a stábból elkérte tőlem a zenei alapokat. Más hangszereléssel fog ott megszólalni, és más énekkel, ugyanis a film egyik szereplője fogja énekelni.
| ||
MN: Van egy tíz hónapos kisfiad, aki hallható is a lemezen. Mennyire hatott az ő születése a lemezre? Már csak azért is, mert nem egy dal mozgatórugója a gyerekkor.
LA: Az 1971-et és a Bükfürdőt még jóval a fiam születése előtt írtam. Valójában azokat írtam meg elsők között a lemezre. Az ő születése technikai szempontból hatott az albumra. Nyáron, amikor sokat vigyáztam a fiamra, akkor adódott mindennap egy jól kiszámítható, pár órás intervallum, amikor ráértem. Amíg ő aludt, én gitároztam. Ez volt az az időszak, amikor összeraktam a lemezt fejben. Utána elmentünk Pécsre Maczkó Robi hangmérnök barátomhoz, aki a stúdiómat üzemelteti, és most ott is lakik. Vele csináltam egy szál gitáros demókat, végül január elején pár nap alatt feljátszottuk a szólamokat.
MN: A Csillár című dalnak anno még Lukács Lászlóval álltál neki, de egyedül fejezted be. Hogyhogy nem lett ebből egy duett vagy kollaboráció?
LA: Ez úgy indult, hogy 2017 végén felhívott Fejes Tomi (a Tankcsapda dobosa – a szerk.), hogy Laci is hamarosan betölti az 50-et, és ennek kapcsán csinálhatnánk valamit együtt. Mondtam neki, hogy én tök régen találkoztam hosszabb időre Lacival, leszámítva azt, amikor fesztiválos backstage-ekben összefutottunk egy köszönés vagy egy rövid dumálás erejéig. Nem mondanám valami intenzívnek a kapcsolatunkat az utóbbi 15–18 évben.
A 90-es években még volt egy komolyabb személyes nexus, amikor úgymond párhuzamosan haladt egymás mellett a Kispál és a Tankcsapda karrierje. De aztán ők a csillagos eget célozták meg, mi viszont megmaradtunk az underground hab tetején. Az egy teljesen logikus út, amit a Tankcsapda bejárt, a magyar viszonyok ismeretében. Számomra az utolsó éveik kicsit homályba vesztek, de ritkán találni olyan hosszú életművet, ami az elejétől a végéig izgalomban tart. Rólam is szokták azt mondani, hogy „az első két Kispál-lemez jó volt”, vagy „az első Kiscsillag rendben volt, de a többi szar”. Tényleg csak a leglelkesebb rajongóink ismerik és szeretik elejétől a végéig az összes dalunkat. Na szóval, ami Lacit illeti, ő egy rugalmas fazon, legalábbis tud az lenni, ha akar. Hajnalig csörömpöltünk, végül három dalkezdeményemet juttattuk el olyan állapotba, hogy lehetett volna belőle dalt kerekíteni, szöveget írni rá, hangszerelni stb. Abban maradtunk, hogy mindenki külön folytatja, és ha jutottunk valamire, majd keressük egymást.
Nem kerestük, aztán nyáron nekem eszembe jutott, hogy vannak ezek a vázlatok, és befejeztem kettőt. Mielőtt megjelent a lemezem, felhívtam őt is meg a Fejest is, hogy kijövök ezzel a dallal, a Laci ott volt a születésénél, és nyilván hatott a végső formájára is, tehát szívesen feltüntetem társszerzőként, de ő azt mondta, jólesik neki, hogy megkérdeztem, de nem kell. Amúgy jó emlék ez az egész Lukáccsal, érdekes volt nézni, mire kapja föl a fülét, hogy na ez jó, ez hogy volt? És már játssza, és gondolja tovább. Én is így guberáltam anno a Kispál ötletei közül.
MN: Igaz, hogy a Féreg című számot eredetileg a Terror Házának írtad?
LA: Nem. Már korábban kész volt, Szabó Attila írta a zenéjét. Vele ez általában úgy zajlik, hogy elküldi nekem az akkordokat, és a dallamokat is készre szokta csinálni. Ő egy hálás zeneszerző, mert nem szimpla vázlatot dob oda, így nekem csak annyi dolgom van, hogy a hangjegyekre rárakjam a megfelelő szótagszámot. Ezt 2011-ben küldhette, és be is fejeztem akkor a dalt. Csináltunk is belőle egy egész jó demóverziót, de aztán fiókba került. Pont azért, mert a valamikori szólólemezemre szántam. Aztán egyszer felhívott Schmidt Mária, hogy jubileuma lesz a Terror Házának, és hogy csinálnék-e egy dalt ehhez.
MN: Nem volt meglepő, amikor azt hallottad a telefonban, hogy „Jó napot kívánok, Schmidt Mária vagyok”?
LA: Voltak ennél érdekesebb telefonhívásaim is… Persze csodálkoztam, hogy ő engem egyáltalán számon tart, és hogy létezem az ő térképén. Mondtam neki, hogy én ritkán tudok felkérésre dalt írni. Azért persze előfordult már, például a Coca-Colának írtam egyszer. De az ilyesmi nekem sosem szokott olyan jól sikerülni. Az eurovíziós szintet azért megütöm, de a saját belső mércémnek általában nem felel meg. Végül azt mondtam neki, hogy van egy kész dalom, ami a belső dilemmákról és a félelemről szól, és hogy azt szívesen odaadom.
| ||
Elküldtem, tetszett neki, és mondta, hogy akkor megvenné. Relatíve sok pénzt mondtam neki. Az összeget előtte leegyeztettem Attilával, mert hát mind a ketten pénzéhesek vagyunk. Amúgy szerintem egy reális piaci árat mondtunk. És aztán a Mária visszaírt e-mailben, hogy mi el vagyunk tévedve, ő ennek az összegnek kábé a tizedét gondolta, és hogy itt nincs pénz, meg hogy „ez egy ügy”. Mindig ezt mondják, úgyhogy én meg azt mondtam, hogy ennyiért nem adjuk. Hozzátettem, hogy ha egyszer megjelentetem a dalt, akkor szívesen átküldöm a hangsávot, és lejátszhatják a Terror Házában. De soha többé nem jelentkezett.
MN: Korábban előfordult, például a Szeles című Kiscsillag-albumon, hogy dalszövegekben reflektáltál közéleti témákra. Ezúttal direkt kerülted az ilyesmit?
LA: Szerintem a jelenlegi Magyarország mint háttér azért rajta van a szólólemezemen, viszont tény, hogy nincsenek konkrét utalások. Egyszerűen azért, mert kurvára unom. Ez nem egy elhazudott lemez, nem egy konformlemez, viszont nem érzem azt, hogy nekem ezen az albumon meg kéne mondanom, milyen most a nagy büdös helyzet Magyarországon.
Az olyan Kiscsillag-dalok, mint az Ollé, ollé vagy a Nincs igazság sokkal jobban tudnának működni popdalként, ha nem lenne ez a fajta megosztó tartalmuk. Az sem hiányzik, hogy a menedzserem azt mondja: „Ezt meg ezt a dalt most ne játszd!” Úgy éreztem, most elég annyit mondani erről az egészről, amennyi az Ének rólunk című dalban van. Az amolyan bevezető szöveg lett volna csak a borítón, végül akkordok kerültek a szöveg alá, kicsit átritmizáltam, hogy énekelhető legyen, de az nem is egy igazi dal, csak amolyan előbeszédnek szántam az albumra.
MN: A 2017-es Narancs-interjúd után több koncertmeghívásodat is visszamondták a szervezők. Azóta visszafogottabban nyilatkozol, vagy továbbra is kimondod, ami a szívedet nyomja?
LA: Ha kérdeznek, elmondom a véleményemet. De egyáltalán nem bánom, ha nem kérdeznek erről. Egyrészt unom a nagy megmondást, mindig ez a párbeszéd jut eszembe róla: „Anya, te is utálod aput?” „Igen, kislányom, utálom.” Kis csönd, majd megszólal a kislány: „Úgy szeretlek, anyu – és tudod miért? Mert te is utálod aput.” Szóval körülbelül ennyi értelme van ennek. És nem gondolom, hogy érdemes feleslegesen félni. Ha itt akarunk maradni, tudomásul kell venni, hogy még jó darabig ez lesz. Csönd, hó, halál.
Kialakultak a pozíciók; mindenki tudja, hol áll, hogy mire számíthat nagyjából. Persze érhetik az embert meglepetések. Furcsa dolog, mert a mi generációnknak ez az egész valahogy összefolyik. Egyrészt logikus, hogy ott tartunk, ahol, másrészt zeneileg is bizonyos értelemben azt látom, hogy azok a gondolatok és értékek, amelyek mentén mi annak idején elindultunk, az a mai popzenei erőtérben vereséget szenvedett. Vagy legalábbis másodlagossá vált. A hazai zenei kínálat és a közélet szerintem egyértelműen összefügg. Nem tudom külön nézni ezeket.
MN: Ami a Kiscsillag-tagságot illeti, nemcsak neked jött ki lemezed, hanem Szesztay Dávidnak is. Leskovits Gábor Lecsó épp’ Pál Utcai Fiúk-lemezt csinál, és Erős Mártonnak is van egy másik projektje, az Einstand, ami most aktív. Direkt időzítettétek így a dolgokat?
LA: Általában egy-másfél évre előre tervezünk a Kiscsillaggal, és ennek mentén kerestem én is időpontot arra, hogy kijöhessen a szólólemezem. Szóval nem egy spontán dolog volt ez. A Vígszínházat már bő egy éve lefoglaltuk a lemezbemutató koncertekre, és azokhoz képest számoltunk vissza. A PUF-lemez törzsanyaga már kész van egy-másfél éve, de nyilván nem véletlen, hogy Lecsó pont most foglalkozik vele intenzívebben.
| ||
Amúgy már a következő Kiscsillag-lemez anyaga is valamennyire a kezünkben van, és szerintem jövő tavaszra kijöhet. Tartjuk az ütemtervet, ami azt jelenti, hogy átlagosan háromévente jön ki egy új albumunk. A Kiscsillagot én mindig is egy sokkal nyitottabb alkotói közösségnek fogtam fel, mint a Kispált, és sokkal inkább szerepjátszó zenekarnak. Aztán a Szeles című albummal ez is változott, mert oda bekerült két-három olyan dal a producer, Tövisházi Ambrus javaslatára, amelyeket a későbbi szólólemezre terveztem.
MN: Egy nappal a lemezbemutató koncertek előtt autóbaleset részese voltál. Milyen hatása volt ennek a koncertekre?
LA: Nekem nincs meg az a fajta önismeretem magammal kapcsolatban, hogy látnám, ha esetleg épp szét vagyok zilálva. Azt veszem észre, hogy jobban össze van szorulva a gyomrom, és valami mélyen nyomasztó érzés fog el, amit hajlamos vagyok összekeverni a fellépések előtti drukkal, stresszhelyzettel. A baleset után számítottam rá, hogy valamennyire dekoncentrált leszek a koncerteken. Ráadásul teljesen új felállásban léptem fel, új hangzással – sokismeretlenes volt az egyenlet. Az ember akkor tud nyugodtabban felmenni a színpadra, ha az ott történő dolgok legalább 70-80 százalékával tisztában van. Itt ez az arány kevesebb volt.
Úgyhogy nagyon büszke vagyok végül arra a sikerre, amivel zártuk a koncerteket. Valószínűleg a baleset sem véletlenül történt: egy nagyon furcsa, megfeszített időszaknak a kellős közepén vagy inkább a vége felé jött. Már abban a korban vagyok, amikor az ilyen terhelést nem lehet következmények nélkül elvinni. Nincs meg az a fajta technikám, hogy a felhalmozódó stressz-szituációkat távol tartsam magamtól fizikailag, tehát ilyen szempontból még mindig amatőr vagyok.
MN: A Tűzijáték délben megjelent vinilen, és most az első két Kispál-lemezt is kiadtátok ilyen formátumban. Később a többit is megjelentetitek így?
LA: Őszre tervezzük a harmadikat és a negyediket. A vinilnek ugyebár van egy audiofil rajongótábora. A korai Kispálok az analóg-digitális átállás idején készültek, és annak a kornak a hazai felvételei nem éppen az örökkévalóságnak szólnak. Ettől függetlenül egy csomó ember ragaszkodik ezekhez a lemezekhez, ahhoz a korabeli hangzáshoz. Nagy dilemma volt, hogy ha még javíthatnánk is valamennyit rajta, hogyan nyúljunk hozzá.
Az Ágy asztal tévé viszonylag korrekt módon szól, azt a Dorozsmainál vettük fel, és az anno talán a legmegbízhatóbb hazai stúdió volt. A Sika kasza léc válságtermék volt, az Ül meg egy nagy kérdés. Ahogyan az is, hogy mennyi igény van a többire. Azt látjuk, hogy van itthon egy jól belőhető, 500 és 1000 közötti vinilgyűjtő réteg. Érdekes piac. Én is vinilrajongó vagyok amúgy, gyűjtök lemezeket.
MN: Ezeken az újrakiadásokon kívül Kispál-fronton terveztek még bármit, akár újabb koncerteket?
LA: Nincs igazán olyan opció, ami indokolná. Az orfűi tematikus koncerteknek megvoltak a belső tanulságaik, amelyeket nem feltétlenül kell kifelé kommunikálni. Nem titkolt terv volt, hogy ha gyakorlás közben elsül a kezünk, és homlokon csókol bennünket kollektív jelleggel a múzsa, akkor miért ne lehetne ebből valami komolyabb. De ez nem történt meg, úgyhogy ilyen értelemben ez erőteljesen befolyásolja azt, hogy mi lesz a jövőben Kispál-ügyileg.
Pont ezért valószínűleg nem fog történni semmi. Viszont akarok indítani a Kispivel és a Dióssyval (Kispál András és Dióssy D. Ákos, a Kispál és a Borz gitárosa, illetve billentyűse – a szerk.) egy podcastsorozatot, amiben mutatok nekik zenéket, ők pedig a Muppet Show-beli két öreghez hasonlóan reagálnak rájuk. Persze fogalmam sincs, hogy mikor lesz erre időm. És hamarosan lesz a Facebookon mindegyik korábbi Kispál-taggal egy mi-van-veled jellegű interjú.
MN: A Facebook-oldaladon eléggé indulatosan reagáltál arra a kritikára, amelyik az Indexen jelent meg a lemezedről. Úgy tűnt, mintha téged elsősorban az idegesített volna fel, hogy konkrétan kihez hasonlítottak.
LA: Igen, és szerintem ez teljesen méltatlan. Nyilván abban a cikkben volt egy esztétikai ítélet, amivel én nem vitatkozom. Nem illik egy kritikára ilyen értelemben reagálni. Az egy szubjektív műfaj, és tisztelnünk kell, ha valaki azt mondja, hogy neki nem tetszik ez és ez. Nyilván nem esik jól, de az egy másik dolog.
| ||
Engem az zavar, és ezt szerintem érthetően el is mondtam a posztban, hogy az Indexen úgy tudsz egy napig a főcímlapon lenni, ha a cikk címében van valami hangzatos faszság. Szerintem az én lemezem semmilyen módon nem von párhuzamot mindazzal, amit az Ákos jelent Magyarországon popzenében, hozzáállásban. Én nem akarok nagyon az Ákoson rugózni, de az én albumomnak van egy nem biztonsági játéka és kockázata, amit szerintem azonnal lehet érzékelni, ha valaki meghallgatja. Divatos kifejezéssel élve ez a komfortzónán kívüli játék, és ekképp a szöges ellentéte annak, ahogy a magyar popszíntér nagy része jelenleg működik.
MN: Nem sokkal később megköszönted az embereknek a kommenteket, és kiírtad, hogy ezentúl havonta egyszer fogsz majd értekezni a hazai könnyűzenéről. Még várat magára az első ilyen posztod.
LA: Igen. Lassan neki kéne állnom. Először popzenei közhelyekről, giccsről, a modorosságról akarok írni; ez a téma engem régóta foglalkoztat. Szerintem ugyanis a közhelyesség a popzene egyik alapvető alkotóeleme. Nyilván ez a titka a népszerűségének is, ha már egyszer populáris, ugye, könnyen kódolható tartalmak, ismerős fordulatok, hatásvadász, bombasztikus elemek.
Épp a paneljei miatt egy közepes popdalt ma már bárki írhat minden zenei előképzettség nélkül, némi érzék, kis gyakorlat és egy zenei szoftver, mondjuk, a Garage Band segítségével. Mi teszi mégis jobbá a jobb dalokat – tekintet nélkül a műfaji besorolásukra – olyanná, hogy hat ránk, megdobogtatja a szívünket, elkezd dolgozni bennünk, holott ugyanolyan közhelyekből építkeznek, és miért nem lehet csak úgy jó dalt írni, hogy patikamérlegen beleöntünk mindent, ami a jóhoz kell, és kijön a csodálatos végtermék? Mitől menő éppen valami, és mitől ódivatú, béna? Mi az az ízlés? Mitől lehet ugyanazt a három közhelyes akkordot gusztustalanul és, mondjuk, felemelő módon eljátszani? Mitől lesz hiteles egy előadó?
Mondjuk, ha van egy rosszindulatú szemüvegünk, amin keresztül megnézzük a magyar előadók többségét – bár sok külföldit is –, akkor a jellegzetes előadói attitűdök azonnal modorossá válnak. Ezek általában túlhajtott gesztusok, de még a legnagyobbaknál is. Mick Jagger, Michael Jackson… Ha a nemszeretem szemüvegen keresztül nézed őket, ők is borzasztóan modorosoknak látszanak. Nagyon kevés az olyan előadó, aki minden helyzetben ügyesen ki tudja cselezni a modorosság lehetőségét. Nem is nagyon ismerek ilyen magyar előadót, vagy legalábbis közismertet nem. Talán a Szécsi Pál… Vicc nélkül. Ez az előadóművészi zseni egyik kritériuma szerintem, hogy annyira az előadói teljesítmény mögött van, hogy eszedbe sem jut, hogy ez valami felvett modor is lehetne. De abba meg könnyen bele lehet halni.
(Az interjú a Magyar Narancs 2019. április 25-i számában jelent meg, most újraközöljünk online is teljes terjedelmében.)
