Ugyanis alig másfél oldalt szentel arra, hogy felskiccelje a muzsikus portréját, és pikírtsége sajnos megakadályozza a felismerésben: a 75 éves Gardiner nemcsak abban különbözik a régi zene mezítlábas idealistáitól, hogy földbirtokos családban nőtt fel, és máig aktívan vezeti dorseti biogazdaságát. Még csak nem is mérhetetlen becsvágyával tűnik ki a bélhúrok apostolai közül. Hanem azzal, hogy mindenki másénál jobban felismerhető, egyedi, védjeggyé csiszolt hangja van. Amihez valóban kellett önkény és hajlíthatatlanság, de leginkább az a tűz, aminek fényénél döbbenten csodálkozunk rá az unalomig ismert művek ismeretlen hangjára.
Már majdnem húsz éve annak, hogy a historizmus élő legendája körbehordozta Bach kantátáit a világban. Akkor az összes fennmaradt 198 darabot eljátszotta zenekarával (English Baroque Soloists) és kórusával (Monteverdi Choir) Európa és az USA több mint hatvan templomában. Most négyet utaztat Európában, két korai weimarit és két jóval későbbi, az úgynevezett korálkantáták típusát képviselő darabot.
Gardiner előadásaiban mindig is a zene táncos karakterét hangsúlyozta, de soha nem ment el a falig.
Ezen az estén minden határt átlépett: látványosan vallástalanította Bach zenéjét, minden pillanatban a tánc apoteózisának lehettünk tanúi. Olykor kedvem lett volna csápolni vagy beletapsolni. A Jesu és Gott szavakat a ritmus, a tempó, a dikció, a frazeálás, az énekesek artikulációja megfosztotta vallásos jelentésétől.
Jött az óriás Reginald Mobley, és gyengédséget, puhaságot, melegséget, érzékiséget hozott kontratenor hangjában. Megteremtette az erotikus hangnemet, ami a darabok táncos karakterének hangsúlyozásával egyre világosabb és átélhetőbb lett. Julia Doyle szopránja az érzéki újabb és újabb árnyalatait villantotta fel, szökdécselő csilingelést a BWV 70 szólóáriájában, operai kacérságot a BWV 78 szoprán–alt duettjében, amit később mozarti magasságokba emelt a BWV 140 szoprán–baszus duettjében. Ugyanez az érzéki zsenialitás hatotta át a hangszereseket is. Marco Frezzato olyan szerelmesen enyelgett a csellójával, hogy abba nem lehetett nem beleborzongani. Az elsőhegedűs Kati Debretzeni a Máté-passió híres Erbarme dichjét idéző sicilianója fokról fokra megtelt elfojtott vágyakozással.
Vagy ott volt az oboista, Rachel Baldock, akiért olykor aggódtam, mert látványosan versenyt futott a saját tüdejével. De amikor csukott szemmel hallgattam, észrevettem, hogy szerelmes sóvárgással és sóhajjal lehelte tele a Zeneakadémia nagytermét.
Gardiner mindig kihozza belőlem: ezt így még tényleg soha nem hallottam! De most úgy álltam fel a négy Bach-kantáta után, hogy elérte a plafont, ezt már nem lehet tovább fokozni.
Zeneakadémia, május 16.