Koncert

Bachanália

John Eliot Gardiner a Zeneakadémián

  • Kling József
  • 2018. június 24.

Zene

Önkényes, hajlíthatatlan, lobbanékony. Ezeket a jelzőket aggatja John Eliot Gardinerre a vitriolos kritikus, Norman Lebrecht Maestro! A karmestermítosz című könyvében. Lebrecht jellemzése tömör és precíz, a továbbiakban mégis megbocsáthatatlanul hiányos.

Ugyanis alig másfél oldalt szentel arra, hogy felskiccelje a muzsikus portréját, és pikírtsége sajnos megakadályozza a felismerésben: a 75 éves Gardiner nemcsak abban különbözik a régi zene mezítlábas idealistáitól, hogy földbirtokos családban nőtt fel, és máig aktívan vezeti dorseti bio­gazdaságát. Még csak nem is mérhetetlen becsvágyával tűnik ki a bélhúrok apostolai közül. Hanem azzal, hogy mindenki másénál jobban felismerhető, egyedi, védjeggyé csiszolt hangja van. Amihez valóban kellett önkény és hajlíthatatlanság, de leginkább az a tűz, aminek fényénél döbbenten csodálkozunk rá az unalomig ismert művek ismeretlen hangjára.

Már majdnem húsz éve annak, hogy a historizmus élő legendája körbehordozta Bach kantátáit a világban. Akkor az összes fennmaradt 198 darabot eljátszotta zenekarával (English Baroque Soloists) és kórusával (Monteverdi Choir) Európa és az USA több mint hatvan templomában. Most négyet utaz­tat Európában, két korai weimarit és két jóval későbbi, az úgynevezett korálkantáták típusát képviselő darabot.

Gardiner előadásaiban mindig is a zene táncos karakterét hangsúlyozta, de soha nem ment el a falig.

Ezen az estén minden határt átlépett: látványosan vallástalanította Bach zenéjét, minden pillanatban a tánc apoteózisának lehettünk tanúi. Olykor kedvem lett volna csápolni vagy beletapsolni. A Jesu és Gott szavakat a ritmus, a tempó, a dikció, a frazeálás, az énekesek artikulációja megfosztotta vallásos jelentésétől.

Jött az óriás Reginald Mobley, és gyengédséget, puhaságot, melegséget, érzékiséget hozott kontratenor hangjában. Megteremtette az erotikus hangnemet, ami a darabok táncos karakterének hangsúlyozásával egyre világosabb és átélhetőbb lett. Julia Doyle szopránja az érzéki újabb és újabb árnyalatait villantotta fel, szökdécselő csilingelést a BWV 70 szóló­áriájában, operai kacérságot a BWV 78 szoprán–alt duettjében, amit később mozarti magasságokba emelt a BWV 140 szoprán–baszus duettjében. Ugyanez az érzéki zsenialitás hatotta át a hangszereseket is. Marco Frezzato olyan szerelmesen enyelgett a csellójával, hogy abba nem lehetett nem beleborzongani. Az elsőhegedűs Kati Debretzeni a Máté-passió híres Erbarme dichjét idéző sicilianója fokról fokra megtelt elfojtott vágyakozással.

Vagy ott volt az oboista, Rachel Baldock, akiért olykor aggódtam, mert látványosan versenyt futott a saját tüdejével. De amikor csukott szemmel hallgattam, észrevettem, hogy szerelmes sóvárgással és sóhajjal lehelte tele a Zeneakadémia nagytermét.

Gardiner mindig kihozza belőlem: ezt így még tényleg soha nem hallottam! De most úgy álltam fel a négy Bach-kantáta után, hogy elérte a plafont, ezt már nem lehet tovább fokozni.

Zeneakadémia, május 16.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.