Koncert

Bachanália

John Eliot Gardiner a Zeneakadémián
szerző
Kling József
publikálva
2018/21. (05. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Önkényes, hajlíthatatlan, lobbanékony. Ezeket a jelzőket aggatja John Eliot Gardinerre a vitriolos kritikus, Norman Lebrecht Maestro! A karmestermítosz című könyvében. Lebrecht jellemzése tömör és precíz, a továbbiakban mégis megbocsáthatatlanul hiányos.

Ugyanis alig másfél oldalt szentel arra, hogy felskiccelje a muzsikus portréját, és pikírtsége sajnos megakadályozza a felismerésben: a 75 éves Gardiner nemcsak abban különbözik a régi zene mezítlábas idealistáitól, hogy földbirtokos családban nőtt fel, és máig aktívan vezeti dorseti bio­gazdaságát. Még csak nem is mérhetetlen becsvágyával tűnik ki a bélhúrok apostolai közül. Hanem azzal, hogy mindenki másénál jobban felismerhető, egyedi, védjeggyé csiszolt hangja van. Amihez valóban kellett önkény és hajlíthatatlanság, de leginkább az a tűz, aminek fényénél döbbenten csodálkozunk rá az unalomig ismert művek ismeretlen hangjára.

Már majdnem húsz éve annak, hogy a historizmus élő legendája körbehordozta Bach kantátáit a világban. Akkor az összes fennmaradt 198 darabot eljátszotta zenekarával (English Baroque Soloists) és kórusával (Monteverdi Choir) Európa és az USA több mint hatvan templomában. Most négyet utaz­tat Európában, két korai weimarit és két jóval későbbi, az úgynevezett korálkantáták típusát képviselő darabot.

Gardiner előadásaiban mindig is a zene táncos karakterét hangsúlyozta, de soha nem ment el a falig.

Ezen az estén minden határt átlépett: látványosan vallástalanította Bach zenéjét, minden pillanatban a tánc apoteózisának lehettünk tanúi. Olykor kedvem lett volna csápolni vagy beletapsolni. A Jesu és Gott szavakat a ritmus, a tempó, a dikció, a frazeálás, az énekesek artikulációja megfosztotta vallásos jelentésétől.

Jött az óriás Reginald Mobley, és gyengédséget, puhaságot, melegséget, érzékiséget hozott kontratenor hangjában. Megteremtette az erotikus hangnemet, ami a darabok táncos karakterének hangsúlyozásával egyre világosabb és átélhetőbb lett. Julia Doyle szopránja az érzéki újabb és újabb árnyalatait villantotta fel, szökdécselő csilingelést a BWV 70 szóló­áriájában, operai kacérságot a BWV 78 szoprán–alt duettjében, amit később mozarti magasságokba emelt a BWV 140 szoprán–baszus duettjében. Ugyanez az érzéki zsenialitás hatotta át a hangszereseket is. Marco Frezzato olyan szerelmesen enyelgett a csellójával, hogy abba nem lehetett nem beleborzongani. Az elsőhegedűs Kati Debretzeni a Máté-passió híres Erbarme dichjét idéző sicilianója fokról fokra megtelt elfojtott vágyakozással.

Vagy ott volt az oboista, Rachel Baldock, akiért olykor aggódtam, mert látványosan versenyt futott a saját tüdejével. De amikor csukott szemmel hallgattam, észrevettem, hogy szerelmes sóvárgással és sóhajjal lehelte tele a Zeneakadémia nagytermét.

Gardiner mindig kihozza belőlem: ezt így még tényleg soha nem hallottam! De most úgy álltam fel a négy Bach-kantáta után, hogy elérte a plafont, ezt már nem lehet tovább fokozni.

Zeneakadémia, május 16.

szerző
Kling József
publikálva
2018/21. (05. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...