Megfogadtam a maestro tanácsát, és azóta is minden nyáron abszolválom az általa alapított Budapesti Wagner-napok kínálatát, szerencsére az operák többségét még ő vezényli. Annak ellenére, hogy soha nem tudok eltekinteni Wagner antiszemitizmusától – és mélyen egyetértek Woody Allen kifakadásával: „Még egy felvonás, és lerohanom Lengyelországot” –, nem tagadom, számtalanszor megérintett Wagner zenéje, pontosabban, nem tudom magamat egykönnyen kivonni a hatása alól.
Ráadásul a Trisztán és Izoldát, lecserélve a Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna-féle rendezést, most Cesare Lievi, a sokoldalú olasz színházi és operarendező, költő, dramaturg és műfordító állította színpadra, jogos tehát az izgatott várakozás, amit sajnos csalódás követ. A színpadkép látványos minimalizmusát nem az újraértelmezés igénye, hanem a tékozló gondolattalanság hívta életre. A színpadképet uraló neorokokó kanapé gigantikus méretét legfeljebb a Trisztánt éneklő, valóban óriás termetű Peter Seiffert indokolja. Mintha Verdi Falstaffja eltévesztette volna a színpadot, és noha baritonból könnyedén vált át hőstenorba, amikor rádöbben, hogy egy másik operába csöppent, fizikai formátumát képtelen megtölteni a megfelelő személyiséggel. Fodor Gézától tudjuk, hogy Wagner figurái a stilizálás és a konkretizálás, a metaforikus és a reális ábrázolás között lebegnek. Lievi ezt bravúrosan negligálja, amikor megpróbálja elhitetni velünk, hogy Izolda simán túléli, ha a Wagner-éneklés 64 éves, finoman szólva korpulens veteránját begerjedt mackó bácsiként rádönti.
Seiffert Trisztán-alakítását egyedül a hangja hitelesíti. Az talán túlzás, hogy fölényesen uralja a szólamát, de becsületesen végigüvölti a III. felvonásbeli agóniáját, ami jelen esetben inkább értékelhető sport-, semmint művészi teljesítménynek, olyannak semmiképp, ami képes lenne tényleges hatást gyakorolni az életünkre. És bár Trisztán lenne a darab kulcsfigurája, a kulcsot Seiffert inkább Izoldára bízza. Trisztán felismerése – hogy a szerelem nem realizálható, nem lehet rá életet építeni, mert a gyereknevelés, a lakás- és autórészlet, a karrier és a bevásárlás csak időhúzás – Izolda fejlődéstörténetévé válik.
Izolda megformálója, Allison Oakes profi beugró. A berlini Deutsche Operben a Salome címszerepét vállalta el az utolsó pillanatban, a Müpában Anja Kampe helyett mentette meg a női főszerepet. Az operákban – mint az életben – általában a nők a mélyebb, teljesebb, érdekesebb személyiségek. Oakes látványosan bizonyítja, hogy a Fodor Géza-i tételnek van igazsága. Azt nem állítom, hogy „olvadt aranyként folyó Wagner-hangja” van, de erre a hangra lehet karriert építeni, vokális magabiztossága pedig imponáló. Plasztikus, áttetsző, könnyed és súlyos, árnyalatokban gazdag hangi alakítását csak a rendezés igyekezett elrontani. Leginkább azzal, hogy megpróbálta rákényszeríteni a figurára a szerelmes nő bamba infantilizmusának sztereotípiáját, de Oakes ügyesen kihátrált belőle.
Lievi hiába próbálta megteremteni a színészi játék tájidegen realizmusát, a Marke királyt alakító Matti Salminen egyetlen másodpercig sem engedett a rendezői kényszernek. Ő is úgy tévedt ide egy másik, jobb Wagner-rendezésből. Végtelenbe nyúló monológja a II. felvonásban annyi halálízű bánattal van átitatva, szomorúsága annyira átélhető, és a 72 éves basszus hangja még mindig annyira élő, hogy képes túlmutatni a szerepén. Saját, személyes vallomásaként hallgatom megrázó panaszát.
Önálló életet él a Brangäne szerepét igazi személyiséggel megtöltő Schöck Atala alakítása is. Érett, letisztult alt hangja a rendező partizánkodása ellenére képes lebegtetni figuráját a metaforikus és a reális tartomány között. Végig fenntartja azt a tragikus feszültséget, amely a méregpohár helyett bájitalt keverő hűséges szolgálóból sorsmotort farag.
Nem csekkoltam a kísérőfüzetben, de az első hangoknál azonnal feltűnik, Fischer Ádám most nem a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát vezényli. A Nemzeti Filharmonikusokból is elő tudja csalogatni azt a bizonyos kamarahangzást, ami az ő Wagner-interpretációinak kvázi védjegye. Azt nem állítom, hogy minden ízében tökéletes a zenekar, a nyitány elején kicsit széthúznak, a rezek olykor félrefújnak, de igazán nagy hiányérzetet nem hagy bennem a játékuk.
Az már sokkal inkább, hogy bár a korábbi rendezés lecserélésére volt szándék és pénz is, a Blum Tamás-féle, értelmetlen mondatoktól hemzsegő, a szöveget végképp elgiccsesítő fordítást meghagyták.
Az előadás vizuális mélypontja maga a vetített háttér. Ma, amikor a mozgókép uralja az életünket, és már az óvodások is Tarantinón szocializálódnak, már-már heroikusnak hat Lievi fantáziátlansága. Döbbenten bámuljuk, ahogy hajónk fehérre köpüli a hullámokat, Trisztán és Izolda egyesülésekor pedig vérvörös medúzák tempóznak fölfelé, mint a spermák, hogy megtermékenyítsék fejünkben a gondolatot. A biztonság kedvéért egy rája is befigyel szigorú tekintettel.
Remélem, Lievi jobb költő, mint operarendező. Bár a verseire igazából már nem vagyok kíváncsi.
Müpa, június 7. További előadás június 16-án
