Opera

Begerjedt mackó bácsi

Wagner: Trisztán és Izolda

  • Kling József
  • 2018. július 14.

Zene

Évekkel ezelőtt megkérdeztem Fischer Ádámot, mit javasol egy operarajongónak, akinek már csak Wagner hiányzik a „repertoárjából”. Hogyan szeresse meg Wagnert? Sokat kell hallgatni, és ha azután sem megy, nem kell erőltetni, végül is nem kötelező mindenkinek szeretnie Wagnert, hangzott a válasz.

Megfogadtam a maestro tanácsát, és azóta is minden nyáron abszolválom az általa alapított Budapesti Wagner-napok kínálatát, szerencsére az operák többségét még ő vezényli. Annak ellenére, hogy soha nem tudok eltekinteni Wagner antiszemitizmusától – és mélyen egyetértek Woody Allen kifakadásával: „Még egy felvonás, és lerohanom Lengyelországot” –, nem tagadom, számtalanszor megérintett Wagner zenéje, pontosabban, nem tudom magamat egykönnyen kivonni a hatása alól.

Ráadásul a Trisztán és Izoldát, lecserélve a Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna-féle rendezést, most Cesare Lievi, a sokoldalú olasz színházi és operarendező, költő, dramaturg és műfordító állította színpadra, jogos tehát az izgatott várakozás, amit sajnos csalódás követ. A színpadkép látványos minimalizmusát nem az újraértelmezés igénye, hanem a tékozló gondolattalanság hívta életre. A színpadképet uraló neorokokó kanapé gigantikus méretét legfeljebb a Trisztánt éneklő, valóban óriás termetű Peter Seiffert indokolja. Mintha Verdi Falstaffja eltévesztette volna a színpadot, és noha baritonból könnyedén vált át hőstenorba, amikor rádöbben, hogy egy másik operába csöppent, fizikai formátumát képtelen megtölteni a megfelelő személyiséggel. Fodor Gézától tudjuk, hogy Wagner figurái a stilizálás és a konkretizálás, a metaforikus és a reális ábrázolás között lebegnek. Lievi ezt bravúrosan negligálja, amikor megpróbálja elhitetni velünk, hogy Izolda simán túléli, ha a Wagner-éneklés 64 éves, finoman szólva korpulens veteránját begerjedt mackó bácsiként rádönti.

Seiffert Trisztán-alakítását egyedül a hangja hitelesíti. Az talán túlzás, hogy fölényesen uralja a szólamát, de becsületesen végigüvölti a III. felvonásbeli agóniáját, ami jelen esetben inkább értékelhető sport-, semmint művészi teljesítménynek, olyannak semmiképp, ami képes lenne tényleges hatást gyakorolni az életünkre. És bár Trisztán lenne a darab kulcsfigurája, a kulcsot Seiffert inkább Izoldára bízza. Trisztán felismerése – hogy a szerelem nem realizálható, nem lehet rá életet építeni, mert a gyereknevelés, a lakás- és autórészlet, a karrier és a bevásárlás csak időhúzás – Izolda fejlődéstörténetévé válik.

Izolda megformálója, Allison Oakes profi beugró. A berlini Deutsche Operben a Salome címszerepét vállalta el az utolsó pillanatban, a Müpában Anja Kampe helyett mentette meg a női főszerepet. Az operákban – mint az életben – általában a nők a mélyebb, tel­jesebb, érdekesebb személyiségek. Oakes látványosan bizonyítja, hogy a Fodor Géza-i tételnek van igazsága. Azt nem állítom, hogy „olvadt aranyként folyó Wagner-hangja” van, de erre a hangra lehet karriert építeni, vokális magabiztossága pedig imponáló. Plasztikus, áttetsző, könnyed és súlyos, árnyalatokban gazdag hangi alakítását csak a rendezés igyekezett elrontani. Leginkább azzal, hogy megpróbálta rákényszeríteni a figurára a szerelmes nő bamba infantilizmusának sztereotípiáját, de Oakes ügyesen kihátrált belőle.

Lievi hiába próbálta megteremteni a színészi játék tájidegen realizmusát, a Marke királyt alakító Matti Salminen egyetlen másodpercig sem engedett a rendezői kényszernek. Ő is úgy tévedt ide egy másik, jobb Wagner-rendezésből. Végtelenbe nyúló monológja a II. felvonásban annyi halálízű bánattal van átitatva, szomorúsága annyira átélhető, és a 72 éves basszus hangja még mindig annyira élő, hogy képes túlmutatni a szerepén. Saját, személyes vallomásaként hallgatom megrázó panaszát.

Önálló életet él a Brangäne szerepét igazi személyiséggel megtöltő Schöck Atala alakítása is. Érett, letisztult alt hangja a rendező partizánkodása ellenére képes lebegtetni figuráját a metaforikus és a reális tartomány között. Végig fenntartja azt a tragikus feszültséget, amely a méregpohár helyett bájitalt keverő hűséges szolgálóból sorsmotort farag.

Nem csekkoltam a kísérőfüzetben, de az első hangoknál azonnal feltűnik, Fischer Ádám most nem a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát vezényli. A Nemzeti Filharmonikusokból is elő tudja csalogatni azt a bizonyos kamarahangzást, ami az ő Wagner-interpretációinak kvázi védjegye. Azt nem állítom, hogy minden ízében tökéletes a zenekar, a nyitány elején kicsit széthúznak, a rezek olykor félrefújnak, de igazán nagy hiányérzetet nem hagy bennem a játékuk.

Az már sokkal inkább, hogy bár a korábbi rendezés lecserélésére volt szándék és pénz is, a Blum Tamás-féle, értelmetlen mondatoktól hemzsegő, a szöveget végképp elgiccsesítő fordítást meghagyták.

Az előadás vizuális mélypontja maga a vetített háttér. Ma, amikor a mozgókép uralja az életünket, és már az óvodások is Tarantinón szocializálódnak, már-már heroikusnak hat Lievi fantáziátlansága. Döbbenten bámuljuk, ahogy hajónk fehérre köpüli a hullámokat, Trisztán és Izolda egyesülésekor pedig vérvörös medúzák tempóznak fölfelé, mint a spermák, hogy megtermékenyítsék fejünkben a gondolatot. A biztonság kedvéért egy rája is befigyel szigorú tekintettel.

Remélem, Lievi jobb költő, mint operarendező. Bár a verseire igazából már nem vagyok kíváncsi.

Müpa, június 7. További előadás június 16-án

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.