Magyar Narancs: Fel tudod idézni, hogyan alakult a zenekar?
Menyhárt Jenő: Huszonegy éves voltam, akkor szereltem le a katonaságtól, ahol kapcsolatba kerültem valamennyire a punkzenékkel, és elértek az ehhez kapcsolódó szellemi áramlatok is. Nem volt egyszerű helyzet, mert szűk körökben volt szó egyáltalán erről az egészről, leginkább a fiatal művészek között. Engem különben nem érdekelt a rockzene, a gimnázium óta inkább a dzsesszel foglalkoztam, de ez nagyon megszólított. Elmentem egy Spions-koncertre, és akkor esett le, hogy milyen potenciál van benne, és mennyire olyan téma, amiben én is meg tudnék szólalni. Azért fontos ez, mert akkoriban nem sok lehetőség volt, ha az ember autonóm módon akart létezni. Kiss Lacival (a basszusgitáros), aki gyerekkori barátom volt, úgy döntöttünk, hogy alapítunk egy zenekart, aztán ez vezetett oda elég gyorsan, hogy hozzánk került a Soma (Somoskői Lajos gitáros), Salamon András dobos, meg egy ponton Müller Péter, és 1980. szeptember 13-án a Kulich Gyula téri pszichiátriai klinika udvarán megtartottuk az első koncertünket.
MN: Ott volt a próbahelyetek is. Milyen minőségben próbálhattatok ott?
MJ: Dr. Gerevich József vezette ezt az akkor nagyon progresszívnek számító pszichiátriai klinikát, és ő engedett be minket. Egy ismerősöm révén kaptuk meg a pincét próbateremnek, de nem szögezték le, hogy milyen minőségben vagyunk ott. Nagyon jó hely volt egyébként, egy nappali klinika, ahova a SOTE bizonyos kezeltjei és a drogfüggő deviánsok is bejárhattak. Aztán egyszer csak jöttek a pszichiátriai napok, és ott mindenkinek be kellett mutatnia valamit. Volt, aki a rajzait állította ki, volt, aki színházi előadást tartott, és hát nekünk is ki volt adva a feladat. Ekkor keveredett bele Müller Péter a történetbe, mert nagyon gyorsan kész kellett lenni a repertoárral, kellettek szövegek meg kész számok, és miután megláttam Péter szövegeit, úgy döntöttem, hogy vele fogjuk csinálni a zenekart. Nem gondoltuk mi azelőtt, hogy koncertezni fogunk, gyakorlatilag nem volt ennek realitása, hiszen általában ORI-engedélyhez voltak kötve a fellépések.
MN: Mennyit koncerteztetek?
MJ: Pont féléves program volt. Az első koncertet az őszi óraátállításkor adtuk, a búcsúkoncertet pedig az óra visszaállításánál tavasszal. Nem volt sok fellépésünk, még Budapesten sem nagyon lehetett koncertezni.
MN: Furcsa, mintha közben lecsúszott volna rólatok mindenki, úgy a hatóságok, mint a média részéről. Egyedül a New Musical Express újságírója, Chris Bohn vette észre, milyen jelentősége van a zenéteknek, meg persze a közönség.
MJ: Nem lecsúszott rólunk az itthoni média, hanem szó nem lehetett arról, hogy szerepeljünk valahol, inkább az volt a kérdés, hogy foganatosítanak-e ellenünk rendőrségi intézkedést, vagy sem. Másrészt meg valóban elég gyorsan történtek a dolgok: az első koncertünkön ott voltak az ismerőseink, vagy százötven ember, majd odajött a Kassák Klub igazgatója, és elhívott minket a klubjába játszani. Akkor jöttünk rá, hogy mi most zenekar vagyunk, és nem is voltunk még URH, hanem Orgazmus a Kék Fényben néven adtuk a koncertet, mert volt egy Kék fény című számunk, és Kiss Lacival a gimiben Orgazmus néven alapítottunk zenekart. Amikor rájöttünk, hogy ez most hirtelen más helyzet, akkor neveztük el magunkat Ultra Rock Hírügynökségnek. A Kassák-koncert híre szájhagyomány útján terjedt, de népesebb közönség jött el, aztán a következő koncerten, a Műszaki Egyetem Bercsényi Kollégiumában már ezren voltak, és legalább annyian kinn, akiket nem tudtak beengedni. Mindez egy hónap alatt zajlott le. Lehet, hogy a hatóságok valóban nem tudták követni ezt a tempót, de tény, hogy inkább marginalizálni akarták ezt a réteget. Nem akartak hősöket csinálni belőlünk meg politikai okokból tárgyalásokat tartani, inkább gettósítottak. A fiatal művészeknek ott volt a Fiatal Művészek Klubja, a progresszív filmeseknek a Balázs Béla Stúdió, amiben működhettek, és így tovább. A zenét mégsem sikerült kordában tartaniuk, mert ez egy olyan műfaj, ami amúgy is könynyen terjed, főleg egyetemi körökben. Az Európa Kiadóval 1982-ben már módunkban állt demókazettákat készíteni, és azok nagyon hamar bekerültek a köztudatba. Lemezünk persze nem lehetett még jó ideig.
MN: Miért lett ilyen hirtelen két zenekar az URH-ból?
MJ: Tudtuk Müller Péterrel, hogy nem fogunk hosszú távon együtt dolgozni. Neki is voltak elképzelései, meg bennem is elkezdett érlelődni valami. Azt hiszem, gyorsabban lett vége, mint számítottunk rá. Részben Péter magánélete, részben az elgondolásai miatt úgy tűnt, hogy a tervei jobban megvalósíthatók a Kontroll Csoportban, ami utánunk valamivel alakult, és ő inkább ott akart játszani, mi pedig Kiss Lacival és Salamon Andrással megcsináltuk az Európa Kiadót.
MN: Az Európa Kiadó aztán szintén sikeres lett, ám a hazai rockzenei karriered megszakadt, amikor a rendszerváltás után elmentél Amerikába. Akkor azt mondtad nekem, hogy nem szeretnél kiöregedett rocksztár lenni Magyarországon. A nagy visszatérés mégis azt mutatja, hogy pozitív módon keresztülhúztad a saját számításaidat. Hogyan éled ezt meg?
MJ: Lehet, hogy mondtam ezt egy kocsmában neked, de hivatalosan nem nyilatkoztam. Tény az, hogy kilencvennégyben úgy éreztem, hogy nagyjából minden megtörtént, ami ebben a történetben benne volt. Ha akkor mondja valaki, hogy milyen visszatérés lesz ebből, persze nem biztos, hogy elhiszem, de nem zártam le semmit. Tudtam, hogy változások lesznek itt is, meg az én életemben is, és nem volt azért olyan nagy dolog New Yorkig menni. Igaz, hogy még nem volt internet, de Zalaegerszegre is öt-hat óra volt egy vonatutazás, alig kevesebb, mint egy New York-i repülőút. Nem kellett Pesten élnem ahhoz, hogy néha elkészítsek egy CD-t. Persze nagyon élt még bennem az Európa Kiadó, és nem tudtam, milyen lesz nélküle. Amikor 2004-ben jött az a visszahívási ajánlat, éppen elkezdtek eszembe jutni a számok, és játszogattam is otthon, azon gondolkodva, hogyan lehetne őket feltölteni.
MN: Egy olyan közönségrétegnek is bejött, akiket te nem is ismerhettél. Meglepett?
MJ: Amikor elmentem, voltak olyan hangok, hogy miért létezik még az Európa Kiadó, hiszen már nem a régi, aztán meg az, hogy miért nincs. A siker intenzitása mégis meglepett. Két éven keresztül elég sok koncertet tartottunk, de ez a kör most lezárult.
MN: Hogyan sikerült megúszni a könnyes nosztalgiát?
MJ: Már csak azért sem éreztem nosztalgikusnak a visszatérést, mert a közönségben voltak negyven alattiak is, szülők és gyerekeik egymástól függetlenül, ugyanott. A színpadról a közönségre nézve sokszor eszembe jutott, hogy ha most csak ezt a képet látnám, akkor nem mondanám meg, hogy ez milyen esemény. Nem igazán nézett ki ugyanis rock and roll közönségnek. Olyan formájúra alakítottuk a zenekart, a számokat, a hangszerelést, ami nem annak a felidézése volt, amit régen csináltunk, hanem egy olyan dolog megjelenítése, amit ma érzünk. Elég óvatosan fogadták az emberek, csak a harmadik koncerten lehetett érezni, hogy ebből nagyobb dolog lesz.
MN: Van most egy hetvenes-nyolcvanas évek újjáalakulási hullám, a Szigetre jön például a Sex Pistols is. Lehet, hogy a zenészek a lázadás szükségére akarnak emlékeztetni minket? Van ilyen szándékotok az URH-val?
MJ: Nem kell ezt túldimenzionálni. Mindenki érti azt, hogy az URH meg a Sex Pistols a maga idejében jelentette azt, amit kellett, de ilyen távolságból már megteheti az ember, hogy visszanéz.
MN: Mire nézel vissza?
MJ: Jó és erős daloknak gondolom az URH számait, amelyek potenciálisan sosem nőtték ki magukat, mert rengeteg akadálya volt, a zenei tudásunk, az adott körülmények, az idő rövidsége. Szeretném mai fejjel átgondolni őket újra, és olyan formában megvalósítani, ahogy ma hallom, vagy ahogy már akkor is szerettem volna hallani.
MN: A társadalmi változásokat is figyelembe veszed, amikor aktualizálod a dalokat?
MJ: Nagyon felületesen ismerem az itteni változásokat, nem látom át, nem ebben élek, csak bizonyos helyzetekbe kapcsolódok be. Tizenöt éve mentem el, amikor az első SZDSZ-MSZP-koalíció formálódott, és 2004-ig nem is jártam sokat haza.
MN: Most a Greenpeace-nek dolgozol. Ez teljesen független a zenei tevékenységedtől?
MJ: Most éppen a magyarországi Greenpeace-nek is dolgozom, konzultánsként az utcai toborzás programban. Annyiban nem független a zenei tevékenységemtől, hogy ha nem állítjuk meg a globális felmelegedést, akkor nehezebb lesz zenélni. Írtam egy könyvet Az agitátor címmel, ami augusztusban fog megjelenni a Nyitott Könyvműhelynél. Most végzem rajta az utolsó simításokat, és remélem, a Sziget idején már kapni lehet.
MN: Önéletrajzi könyv lesz ez is, mint az Amerika Kiadó című volt?
MJ: Vannak önéletrajzi vonatkozásai, de egyrészt ezt magam írom, másrészt nem a zenéről, hanem az elmúlt két évben aktívan környezetvédelemmel töltött időszakról szól. Richmondban, Virginia fővárosában éltem az első évben, akkor kezdtem aktívan részt venni a mozgalomban, aztán viszszaköltöztem New Yorkba, és ott már a Greenpeace-nél dolgoztam. Tulajdonképpen a környezetvédelem gyakorlatáról szól a könyv, meg evolúciós biológiáról, amivel elég behatóan foglalkozom. Mindez személyes szinten, az utca emberéhez szólva.
MN: Ha összehoznád ezt a rockzenével, akkor te lehetnél a hazai ökopunk atyja.
MJ: Hallottam olyanokat, akik ezt megpróbálták, és nem sikerült nekik. Ezek a dolgok nem zeneileg történnek meg velem. Például Amerikában, amikor volt egy olyan időszakom, hogy sok kortárs klasszikus zenét hallgattam, és a biológia különböző aspektusaival foglalkoztam, készítettem egy Bioneers-lemezt, és akkor bejött a rutin, hogy rockzenészként kell gondolkodnom. Hiba volt. Megtanultam, hogy meg kell várni, amíg a formája is megteremtődik valaminek. A könyv is így született, egyszerűen könyv lett a formája a gondolatoknak, amik bennem voltak. A környezetvédelemben az a jó, hogy nagy eredményeket lehet elérni nagy ellenállással szemben, a nagy gond pedig az időtényező. Gyorsan kell történnie a gyógyulási folyamatoknak, mert komolyan és gyors tempóban tesszük tönkre a környezetet.
MN: Az URH is gyors, látványos és bizonyára gyógyító hatású visszatérés lesz. Nem terveztek hosszabb távra?
MJ: Két vagy három koncert van tervben, de a nyárral véget ér, szeptemberben megyek vissza Amerikába, nem is férne bele az életembe most.