Logikus és egyszersmind helyes fejlemény ez, még akkor is, ha olykor-olykor felsejlik némi allűr az előadókban (a patetikus vagy épp a lazaságot mímelő fajtából), s ha néha inkább csak a műhöz közelítés látszatát éri el a nemes szándékú ismeretterjesztő. Ám a legjobb esetekben, mint például a Bartók rádió Zenebeszéd sorozatának alkalmain a zeneszerzői életrajz kibontása, a keletkezéstörténet fölvázolása és a művelt közönségre kalibrált műelemzés valóban képes új megvilágításba helyezni és – a legjobb értelemben – népszerűsíteni egy-egy klasszikus zeneművet.
Míg az említett rádiós sorozatban zenetörténészek, addig a Zeneakadémiát nyáriasító új programsorozaton, a múlt hét végi Fesztiválakadémián maguk a művészek vállalkoztak ismertető-elemző előadások megtartására. A fesztivált feleségével, Kokas Katalinnal párban életre hívó Kelemen Barnabás például Bartók Béla 1944-es Szólószonátáját mutatta be: egyórás előadás során, hegedűvel a kezében, megnyerően informális modorban. Bartókot itt rendszerint Béla, sőt Bélánk nevezet alatt említette a kiváló hegedűs, de éppígy Beethoven is le lett lajosozva, s Kelemen még egy hapax legomenonnal is megajándékozta hallgatóit, amikor megalkotta a „bonyolizálja” igét. Csakhogy ami máskor-mástól talán túlzottan fesztelennek és erőltetetten jópofáskodónak tűnt volna, az a Solti terem közönségével közvetlen kapcsolatot teremtő Kelemen esetében kedvesnek és hitelesnek bizonyult. Ebben kétségkívül volt némi része a muzsikus – őszültében is csorbítatlan – fiús bájának, ám aligha tévedünk nagyot, ha főérdem gyanánt Kelemen kiállásának, előadói modorának önazonosságát jelöljük meg.
Mert a közvetlen szavak és megfogalmazások hűen tükrözték az előadó éppennyire bensőséges viszonyát a Szólószonátához. Ahogy Kelemen előzékenyen bemondta a szólamban vissza-visszatérő sorvégi gesztusokat („csuhajja”), ahogy bemutatta, Bartók mint „tekergeti a D hangot”, s ahogy a második tételben a mesebeli kisgömböccel rokonította a risoluto és a legato párharcát – mindez olyan meghittségig bizalmas ügyszeretetet jelzett, amely ezúttal nem csupán a műhöz való közeledés látszatát kínálta a hallgatóság számára. A munkája iránt olthatatlanul érdeklődő kézműves-muzsikus a bachi hommage-mozzanatok és egyéb klasszikus zenetörténeti utalások bemutatása mellett természetesen a népzenei párhuzamok és eredeztetések érzékletessé tételére is vállalkozott, egy helyütt Pál István „Szalonna” kezébe is átadva hegedűjét.
Az egy óra kevésnek bizonyult: a Szólószonáta jelentőségéhez és Kelemen Barnabás mondanivalójához egyaránt. „Ha majd eszembe jut valami, amiről megfeledkeztem, majd kiírom a Facebookra” – önironizált a művész, akinek teljesítménye így is a legjobb fajta zenei ismeretterjesztés oldottságával és meggyőző erejével nyűgözött le minket. Azzal a jóféle előadói svunggal, amely akár egy-egy apró tárgyi tévedés felett is (mint amilyen a Concerto kapcsán Paul Sacher nevének említése volt) továbblódítja a közönség figyelmét – s okvetlenül ráveszi a Szólószonáta ismételt meghallgatására.
Zeneakadémia, július 24.
