Magyar Narancs: Hogyan lettél Isabelle Geffroy-ból Zaz?
Zaz: Hosszú lett volna leírni a nevemet, amikor jöttek az első rajongók. Akkoriban indult a Myspace, én meg viccesnek tartottam, hogy A-tól Z-ig, alfától ómegáig határozzam meg magam.
MN: 2010-ben egycsapásra meghódítottad Európát Je veux című daloddal, és gyorsan az egyik legsikeresebb francia énekes lettél. Számítottál ekkora áttörésre?
Z: Sokan még ma is a kis Cosette-nek hisznek, aki utcazenészből lett énekesnő. Jóval előbb kezdtem. Megjártam jó pár együttest, mielőtt megalakítottam a magamét. Soha nem a meggazdagodás hajtott, de amikor már sokat kerestem, könnyebben megnyíltak előttem az ajtók. A pénzhez az energia fogalma társul bennem. Nem arra kell, hogy bebiztosítsam magam, hanem hogy létrehozzak általa dolgokat. Soha semmihez nem kötődöm félelemből, megalkuvásból. Minél inkább nyitott vagy a kísérletezésre, arra, hogy merj belevágni az ismeretlenbe, annál nagyobb esélyed van arra, hogy szenvedélyes, szórakoztató életed legyen.
MN: A hangszíned alapján kezdetben Piafhoz hasonlítottak. Sokat kellett küzdened a beskatulyázás ellen?
Z: Piaf csak egy volt. Játékosan létezem – ebben az egyben hasonlítunk. És persze kézenfekvő a párhuzam: én is francia vagyok, a szerelemről énekelek franciául, és bennem is van némi fricska, gúny…
MN: Paris című feldolgozáslemezeden legendás Trenet-, Ferré-, Aznavour-, Piaf-dalokat élesztesz újjá. Egyes kritikák a szemedre vetették, hogy képeslapszerűen beszélsz Franciaországról.
Z: Inkább azért támadtak, hogy miközben a fogyasztói társadalom ellen énekelek, sokat keresek. Azért is kritizáltak, hogy a TF1 varietéműsoraiban szerepeltem – hozzáteszem, karitatív műsorokban. Ha meg akarom változtatni a rendszert, ahhoz benne kell lennem, de a gyanakvó emberek szemében marketingtermék vagyok. Azért szerencsére sokat változott a megítélésem Franciaországban, de sokakban most is a média által sugallt kép él rólam – a franciák amúgy is szeretnek kategorizálni. Nem hívnak például dzsessz- vagy rockfesztiválokra, ezzel szemben külföldön Marokkótól Japánig nagy dzsesszfesztiválokon lépek fel. Az oroszországi Samarában meg harmincezres közönség előtt énekeltem heavy metal zenekarokkal. Külföldön nyitottabbak rám.
MN: Hogyan kerültél kapcsolatba Quincy Jonesszal, aki a Paris zenei rendezője volt?
Z: Éppen egy turné kellős közepén voltunk, amikor az együttesem tagjainak megemlítettem, hogy vicces módon a Facebookon mindenki egy francia sanzonalbumot követel tőlem. Még a második albumom, a Recto Verso idején jutott eszembe a merész ötlet, hogy Quincyt kérjem fel zenei rendezőnek, de senki nem vett komolyan. A Paris-nál viszont úgy gondoltam, hogy mivel dzsesszes hangzást adok a sanzonoknak, senki más nem jöhet szóba. Quincy Jones rögtön elvállalta, és három hónap örömmámor volt a közös munka Párizsban. Pláne, hogy még Aznavour is igent mondott egy duettre!
MN: Állítólag ősszel egy új fesztivált indítasz. Ennek mi a célja?
Z: Inkább jövőre tervezem a beindítását a Zazimut-projekt részeként, amelyet azért hoztam létre, hogy egy jobb társadalom szülessen, amelyik az élet minden megnyilvánulását nagyobb tiszteletben tartja. Reményeim szerint a Zazimut világméretű hálózattá növi ki magát, és a társadalom minden szegmensét érinti a környezetvédelemtől az egészségügyön át az oktatásig. Az egész onnan indul, hogy évek óta támogatom a hasonló céllal alakult Colibris társaságot. A koncertturnéimon minden országban felveszem a kapcsolatot karitatív szervezetekkel – Magyarországon elsőként az Oltalom Egyesülettel, amely elkötelezett munkát végez a szegények, hajléktalanok, menekültek segítéséért. A marketingtermékeim eladásából befolyt összeget a szervezetek hálózatának működtetésére fordítjuk.
MN: A terrortámadások után milyennek látod Párizst és Franciaországot?
Z: A világ komoly változásban van, és valaminek le kell omlania ahhoz, hogy utána új születhessen. Franciaországban sokan félnek, de sokan is ébredeznek, például új közösségek alakulnak. A média mindig csak a borzalmakról beszél, úgyhogy abba kell hagyni a tévénézést, és jobban a jelenben élni. Egyedül magunk felett lehet hatalmunk, és mindenkinek a személyes dolga, hogy odafigyeljen arra, hogyan gondolkodik, hogyan látja a világot, és mit tesz érte, hogy jobb legyen.
