Zene

budapesti búcsúfellépéséről meg sem próbálok kritikát írni, hiszen mintegy végigkísértem pályáját, már amennyire ez a korkülönbség és a régi útlevélhiány miatt lehetséges volt Először a hetvenes években láttam: a Zeneakadémián Schubert három utolsó szonátáját játszotta, még a ráadásokra is emlékszem, annyira mélyen belém mart ez a koncert Aztán többször hallottam Pesten is, egyszer Münchenben Azon kevesek egyike volt, akik soha nem okoztak csalódást, akkor sem, amikor idős ujjai már belegabalyodtak a Kreisleriana bődületes nehézségeibe, és akkor sem, amikor Schubert B-dúr szonátája első tételében nem ismételte meg az expozíciót - ezt a döntését magyarul is megjelent könyvében (Tűnődés a zenéről) próbálta igazolni Igen, Brendel könyveket is írt, aztán angol nyelvű verseket, melyek nem akárhol (New York Review of Books) jelentek meg, és egyáltalán, Brendel amolyan klasszikus kulturális jelenség, nem szakmája favágó barbárja, gazdag személyiség, aki messze túllát a klaviatúrán Amikor tolmácsnak nevezte magát, nyilvánvalóvá tette, hogy az értékek közvetítésére esküdött fel, és mindig úgy gondolta, hogy az előadó semmiféle eszme érdekében nem erőszakolhatja meg a zeneszerzőt T S Eliot szerint egy mű megértése egyet jelent azzal, hogy helyes okokból élvezzük Brendel számtalan helyes okot szolgáltatott nekünk hosszú pályáján Ezt is megköszönöm neki Mozart c-moll zongoraversenyével búcsúzott, és úgy tűnt, a második tétel földöntúli szépségét a Budapesti Fesztiválzenekar fafúvósainak kíséretével nem lehet felülmúlni Mégis sikerült, a ráadásként adott Beethoven-bagatellel (op 33, No 4) Egyszer Münchenben találkoztam vele, egy múzeum lépcsőjén állt fent, alkalmas pillanat volt hát, hogy alulról mélyen fejet hajtsak neki Furcsán nézett, aztán tétován biccentett, persze fogalma sem volt róla, ki ez a torzonborz paprikajancsi Macht nichts, Herr Brendel, én tudom, ki előtt hajtottam fejet akkor és most is Zeneakadémia, szeptember 28 . .

John Matthias, a brit tudós és zenekészítő története ékes példája annak, hogy az igazi reneszánsz emberek, a polihisztorok még nem vesztek ki a világból. "Természetesen" csodagyerekként kezdte pályafutását: kivételes hegedűtudását elsőként egy gyermekzenekarban kamatoztatta, így azután volt ideje megszokni a publikum moraját. - minek -

Itt már régen felesleges az alternatív meg pláne a britpop jelzőkkel tollasozni: a Coldplay sima popzenekar néhány igen jó vagy csak simán rendben lévő dallal, amit le lehet nyálasozni (teljesen megértem azokat, akik szerint Chris Martin szenvelgős énekstílusa unalmas és idegfeszítő), de azért azt el kell ismerni, hogy van legalább két jó lemezük és minimum öt csont nélküli slágerük. A Coldplay egyszerre szól a családanyáknak és a tiniknek, a családapáknak és a huszonéves yuppie generációnak - ritka halmaz, amely a Duna Tv és a Danubius Rádió célközönségéből képez metszetet. Ennek fényében nem is volt meglepő, hogy majdnem telt ház előtt játszott a zenekar. Hó Márton

Az örökös pénzszűkében lévő Mézga család egy alkalommal aranytallér-vadászatra indul a múltba a jövőbeli rokon, az ősz szakállú Köbüki időkibővítő készülékének segítségével. A "hoppanálásra" alkalmas tárgy leginkább egy tévéképernyőre hasonlít, melyet csavargatva sorra peregnek visszafelé a történelem eseményei, a háborúk, a keresztes hadjáratok és a csaták - humorosan példázva azt az ismert közhelyet, hogy az emberi civilizáció története nem más, mint vérben tocsogó öldöklések monoton sorozata. Dékei Kriszta

Úgy kezdődik Moliére A mizantróp című drámájának előadása az Örkény Színházban, ahogy az Apátlanul (Platonov) véget ért: egy pezsgősüvegből kiröpül a dugó. Aztán egy szűk ajtónyílásban megjelenik Alceste és Philinte - és Alceste lehordja a világot. Ez a vélemény és vehemencia ebben a férfiban már régen készen van, nincs benne semmi rögtönzés, csak elismétli a cigaretták kanyargó füstjében. Philinte is tudja már kívülről - olykor vele mondja a szöveget. Csáki Judit

A Vigilia kiadó Esszék című sorozata sikeres kísérletnek tűnik egy eddig kevesebb figyelmet kapott műfaj rehabilitációjára és egyben seregszemléjére. Míg az eddigi kötetek szerzői főleg hivatásos teológiai képzettség nélküli írók, költők, irodalmárok voltak (Balassa Péter, Beney Zsuzsa, Borbély Szilárd és sokan mások), akik mintegy a maguk területéről "átbeszélve" vagy inkább "átgondolkodva" feszegettek a kereszténységhez kapcsolható témákat, addig a recenziónk tárgyául szolgáló kötetben egy gyakorló pannonhalmi szerzetes (aki emellett maga is költő és a Pannonhalmi Szemle szerkesztője), Varga Mátyás tesz kísérletet arra, hogy a kortárs művészet jelenségeit értelmezze a keresztény hit és kultúra koordinátái között. Dunajcsik Mátyás

A budapesti autómentes nap függelékeként állította ki tizenhárom tagjának karikatúráit a Kortárs Karikatúra és Szatíra Műhely az Andrássy út közepére, kis ízelítőként nem túlzottan ismert műhelyük munkájából, melynek nagyjából az a lényege, hogy értékes és minőségi karikatúrákat kell alkotni, túl a sajtókarikatúrán, de innen - mondjuk - a "szeriőz" festészeten. És noha semmi probléma nem is volt a képekkel (sőt), mégis nehéz optimistán szemlélni egy ilyen pár perc alatt bejárható minitárlatot, elveszve az autóktól megtisztított sugárút többi attrakciója közt.

Tobias Lützenkirchen, a német és a nemzetközi electro/house szcéna egyik állócsillaga azok közé tartozik, akik türelmesen kivárták a sorukat, s mindig bíztak abban, hogy a világ egyszer csak beleszalad ama bizonyos késbe. Vagy tíz éve gyártja szerzeményeit kábé két-három tucat álnév alatt (a kínálat a hard trance-től az electro/ tech-house-ig terjed) - nullás évtizedünk közepén azután a közönség és a lemezlovas kollégák váratlanul zabálni kezdték maxijait és karakteres remixeit.

Sztárok, bulvár, botrány, party - ez szerepel a saját készítésű videókat közzétevő, naponta frissülő honlap fejlécén, pedig ennél azért szélesebb a spektrum. Épp azért érdekesebb egy fokkal a többi bulvárorgánumnál, mert ugyanazon a hangon, ugyanolyan cinikusan tesz fel hasonló kérdéseket mondjuk a magát épp egy szál semmiben fotóztató Monique Cuvet pornócsillagnak és Orbán Viktornak.

Az évad utolsó előadásán pajzán, posztreneszánsz gyárszínházat láthatott a közönség. Friss, fiatalos vállalkozás, hullámzó színvonalon. Matteo Bandello XIV.

Két tanmese találkozik a stúdió kapujában: az egyik pólóján a földönfutók és a kiváltságosok egymásnak feszülő emblémája, a másikon a hétköznapi fasizmusé, hamarosan csatlakozik hozzájuk a gumibotos harmadik is, őt úgy hívják, korrupció. Remekül megértik egymást, filmre velük! A zóna a fordított gettó ötletével játszik, ahol a városból kihasított, szögesdróttal elkerített területen nem a megbélyegzettek, hanem a fehérkesztyűsök vannak összezárva.

A hiphoptánc kemény munka, felgyorsult, gépszerű, megszakított mozdulatok, forgás a fejen, a karon. Fizikai csoda, hisz' olyan irányban tekeregnek az izmok, az ízületek, ami elképzelhetetlen annak, aki mondjuk kizárólag atlétikával foglalkozott. - sisso -

A 40. évfordulóra mint diáktüntetés alatt a gumibotütések, úgy szaporodtak el a magyar művelt sajtóban (is) a 68-at tárgyaló esszék, elemzések. A 2000 legutóbbi száma kiemelkedik e felhozatalból. D. Harangozó Aranka

Először akkor ijedtem meg, amikor szembesültem a The Day That Never Comes klipjével. A háborús tematika azonnal az ...And Justice For All klipnótájára, a One-ra utalt, és aztán a zenei áthallás is megérkezett a dal közepe táján hallható géppuskagitárriffel meg a záró, fájdalmasan hosszú szólóval; az eleje meg pont olyan volt első blikkre, mint egy Fade To Blackbe oltott Sanitarium.