Itt már régen felesleges az alternatív meg pláne a britpop jelzőkkel tollasozni: a Coldplay sima popzenekar néhány igen jó vagy csak simán rendben lévő dallal, amit le lehet nyálasozni (teljesen megértem azokat, akik szerint Chris Martin szenvelgős énekstílusa unalmas és idegfeszítő), de azért azt el kell ismerni, hogy van legalább két jó lemezük és minimum öt csont nélküli slágerük. A Coldplay egyszerre szól a családanyáknak és a tiniknek, a családapáknak és a huszonéves yuppie generációnak - ritka halmaz, amely a Duna Tv és a Danubius Rádió célközönségéből képez metszetet. Ennek fényében nem is volt meglepő, hogy majdnem telt ház előtt játszott a zenekar.
Hőseink kis türelemjáték után léptek színpadra, az új albumot is kezdő, evidens nyitó dallal (Life In Technicolor). A színpad feletti vásznon Delacroix a Viva La Vida lemez borítóját adó festménye, A szabadság vezeti a népet volt látható gigantikus méretben, az aréna mennyezetén pedig két LCD-kivetítő, és nem hiányzott a kötelező stadionrockkellék sem: a kifutó a színpad jobb és bal oldalán. A Coldplay beérett erre a környezetre. Magabiztosan használták ki a stadion nyújtotta monumentalitást, ami ugyan gyakran bizarrnak hatott, de ezzel együtt nem volt ok a fanyalgásra: annyira azért nem vették komolyan magukat. Olyan zenekart láthattunk, amely jelesre vizsgázott a "U2-koncertek hatásvadász elemei" nevezetű tanegységből: az In My Place alatt a gitáros és Chris Martin idézőjelbe tette a Bono-Edge-páros jellegzetes pózait, aztán a Scientist című slágerüket az egyik oldalpáholyban játszotta el a zenekar, és még a kötelező konfettiesőt is megkaptuk a végén, papírlepkék formájában. Szerencsére óriáscitrom és tűzijáték nem volt. Persze megértem a Coldplayt: ez egy ilyen műfaj, a stadionba kellenek a show-elemek, és kell az is, hogy megőrüljön a közönség (ezt többször sikerült is megvalósítani: a Viva La Vida óóó-zós refrénjét például percekig énekelte a közönség, és a Fix You verzéjét is átvették a nézők Chris Martintól), de azért a Coldplay nekem még mindig elsősorban a dalokról szól, és nem a körítésről. Ugyan két személyes kedvencet is hiányoltam (Shiver, See You Soon), ezzel együtt nem lehetett panasz: egy profi popzenekar magabiztos koncertjét láthattuk. Ráadásul most már kipipálhatjuk: az összes első ligás angol zenekar koncertezett nálunk.
Papp László Budapest Sportaréna, szeptember 23.
