Úgy kezdődik Moliére A mizantróp című drámájának előadása az Örkény Színházban, ahogy az Apátlanul (Platonov) véget ért: egy pezsgősüvegből kiröpül a dugó. Aztán egy szűk ajtónyílásban megjelenik Alceste és Philinte - és Alceste lehordja a világot. Ez a vélemény és vehemencia ebben a férfiban már régen készen van, nincs benne semmi rögtönzés, csak elismétli a cigaretták kanyargó füstjében. Philinte is tudja már kívülről - olykor vele mondja a szöveget.
Gothár Péter számos ötletet pakolt a bő másfél órás előadásba, amelynek a szövege egyébként - sokak érzésével szemben - nincs "csontra húzva"; kár is lett volna Petri György remek fordításáért, mely amúgy pompásan is illik Gothár kezére. Itt van mindjárt a díszlet, szokás szerint a Gotháré: barna hullámpapírból épített belső, nagy képkivágásokkal (ablakokkal) és kis kazettákkal; utóbbiakban például könyvek és például egy tollaslabda. Utóbbi "el fog sülni", persze. Valószínűleg Céliméne lakásában vagyunk (már csak a szöveg szerint is), és az asszony látnivalón vonzódik a keleties-japános külsőségekhez. Egyáltalán: a külsőségekhez; Berzsenyi Krisztina látványos és nagyjából-egészéből mai hétköznapi viseletei közül neki fifikás estélyik jutnak és nagy frizura, valóságos fejszobor. De ugyanilyet hord Eliante is, remélvén, hogy Alceste-nek például ez tetszik a nőben...
Erőteljes és sokfelé ágazó stilizáció veszi körül Alceste kristályos világgyűlöletét, mely, mint mondtam, már az előadás kezdetén is egy végállapotot mutat; a környezete minden elemét ismeri már. Gálffi László mély, sodró és hiteles alakításában Alceste már eleve "be van sokallva"; tizenkilencre lapot húzott Céliméne iránti szerelmének behajtási kísérletével, ekkor lett fuccs.
Gálffi Alceste-je nem szenved saját embergyűlöletétől - csak a világtól szenved, és attól, hogy utálkozásának tömbjén széles hasíték tátong, mely erodálással fenyeget: Céliméne iránti szerelme. Gothárnál Céliméne viszontszereti a férfit, de csupa gyarlóság, állhatatlanság, sekélyesség, felszínesség, sőt jó néhány jellemhiba is tarkítja ezt a szerelmet. Alceste küzdelmének tétje mégsem elsősorban ez a szerelem; illetve nem ennek realizálása, boldog vége, hanem az, hogy a kölcsönösség és mélység ellenére képes-e túllépni rajta és megmenteni saját mizantrópiáját.
"Ez a világ rohad", "párbajra hívom az egész világot" - és megannyi hasonlóan végletes tartalmú szövegrész teremti meg mintegy magától a dráma aktualitását (van-e kor, amikor nem az?). Nincsenek túlhangsúlyozva az e kijelentésekből (is) fakadó tragikus dimenziók; Alceste nevetségessége, küzdelmének komikus volta vastagon kirajzolódik (noch dazu: még zsidó is szegény; héberül beszél pajeszos szolgájával, a Máthé Zsolt pompás kabinetalakításában színre lépő Du Bois-val); az első levéljelenetet két, földön heverő ájult színezi, a másodikat a Céliméne által a falra ragasztott borítékok és a márkik fordított maszkjai (mindegyik a másik arcát viseli saját arca előtt).
A rengeteg rendezői ötlet a mizantrópia teátralitását emeli ki; sok figurát valójában Alceste szemüvegén át látunk. Für Anikót például férfiszerepben: a márki az elején nagy pocakot és hosszú csőrt visel; gonosz-szúrós madár. A másik márki, akit Znamenák István játszik, a latensen agresszív "vicces fiú"; veszedelmes bír lenni az ilyen, elég ehhez a képkivágásban némán bámuló-vigyorgó-ásítozó Znamenákot nézni. Arsinoé Kerekes Éva alakításában szobordíszletté merevült figura; lépni sem tud, hozzák-viszik, és a szövege is mozdulatlan, szilárd irigység.
Mászkál itt két emberszerű ember: Takács Nóra Diána Eliante-ja és Polgár Csaba Philinte-je; gyarlók, esendők, egymáshoz valók. Alceste mindkettejükkel rondán bánik: a nőt kihasználja, tárgynak tekinti, rossz macsó gőggel rángatja saját világfájdalma ritmusára, a férfit pedig, egyetlen hűséges hallgatóját szüntelen ostorozza, miközben mélyen megveti.
Van zenés közjáték (ja, és a japános cselédlányok is énekbeszélnek): megzenésül a két vers, előbb az előadás közepén, majd fináléként. Oronte költeménye tényleg pocsék - Mácsai Pál nemcsak a simulékonyság, a szervilizmus, a szociális viselkedésnorma tompítottan is fenyegető voltát mutatja Oronte-ban, hanem kissé el is tartja őt magától.
Hámori Gabriella Céliméne néma, stilizált megjelenéseiben kiváló, és jól hozza az okos, narcisztikus asszonyt is. Kissé tragizálja Alceste embergyűlöletét és saját szerelmét - ez azért baj, mert Gálffi például nem teszi. Korai és tán túl sok a könny és a látványos megrendülés a nőben - legalább a felét nekünk kellene érezni belőle. Ugyanakkor parádésak a leckéztető, az udvartartást ugráltató megnyilvánulásai - hanyagnak látszó, valójában nagyon is kiszámított eleganciával emelkedik környezete fölé.
Csak Alceste-tel nem bír - pedig szeretne. Gálffi László egyszerre szánalmas és irigylésre méltó, mindazonáltal leginkább elviselhetetlen Alceste-je kérlelhetetlenül, makacsul, valós önigazába belekövülve vágtat a vég felé - az előadás időtartama is ezt a nagy trappot, vágtatást mutatja -, aztán tényleg kilép a világból. Vagyis Céliméne lakásából - a dús lombú almafákkal teli, édent idéző kertbe, tétován, lassan. Ott lenne a világ vége?
Örkény Színház, szeptember 26.
