Kiállítás - A harcos nagyi - t.error - a félelmed, egy külső tárgy

Zene

Az örökös pénzszűkében lévő Mézga család egy alkalommal aranytallér-vadászatra indul a múltba a jövőbeli rokon, az ősz szakállú Köbüki időkibővítő készülékének segítségével. A "hoppanálásra" alkalmas tárgy leginkább egy tévéképernyőre hasonlít, melyet csavargatva sorra peregnek visszafelé a történelem eseményei, a háborúk, a keresztes hadjáratok és a csaták - humorosan példázva azt az ismert közhelyet, hogy az emberi civilizáció története nem más, mint vérben tocsogó öldöklések monoton sorozata. Dékei Kriszta

Az örökös pénzszűkében lévő Mézga család egy alkalommal aranytallér-vadászatra indul a múltba a jövőbeli rokon, az ősz szakállú Köbüki időkibővítő készülékének segítségével. A "hoppanálásra" alkalmas tárgy leginkább egy tévéképernyőre hasonlít, melyet csavargatva sorra peregnek visszafelé a történelem eseményei, a háborúk, a keresztes hadjáratok és a csaták - humorosan példázva azt az ismert közhelyet, hogy az emberi civilizáció története nem más, mint vérben tocsogó öldöklések monoton sorozata. A rajzfilm e jelenete arra is utal, hogy a múlt század második felétől egyre kevesebb embernek van személyes tapasztalata arról az állapotról, amikor az individuumok lemészárolható, behelyettesíthető és tárgyiasított célpontokká válnak, hiszen az agresszió, a terror, az etnikai mészárlások és a háború borzalmas képeit ma már mediatizált termékként fogyasztjuk.

A Műcsarnok egészen kicsi Menü Pont galériájában bemutatott kilenc külföldi és két magyar művész munkái elsősorban az erőszak médiában megjelenő kliséire reflektálnak, vagy éppen ezeket kívánják felülírni/megváltoztatni - bár Schneemeier Andrea utcai projektje éppen ellentétes, a kiállítás üzenőfalán is látható eredményt hozott. A Félelem Ideiglenes Irodája egyéni, belső félelmeket gyűjt és dokumentál, kezdve az atavisztikus rettegéstől (sötét, pók) egészen az egzisztenciális szorongásokig ("Félek, hogy a műcsarnoki fizetésből nem fogom tudni a családomat eltartani"), melyek közt csak elvétve találhatunk ún. külső, egyénileg befolyásolhatatlan félelmeket. A látogatók közül bárki kitűzheti "félelemcetlijét" - akár magyarul is. Az angol szövegeket ugyanis nem fordították le. Bármennyire dicséretes azonban a szándék, hogy egy magyarországi kortárs kiállítás belesimuljon a nemzetközi diskurzusba, mégsem szerencsés, ha kizárjuk a befogadásból azokat, akik nem értenek angolul. 'k nehezen értelmezhetik Alia Hassan-Khan amúgy is ridegen konceptuális fotósorozatát (amelyben egy különböző kontextusokba helyezett piros bőrönd bombagyanús tárggyá lényegül át a mellé állított, terroristagyanús országokról szóló újságcikkektől) vagy Pia Lindman szépelgő installációját (még ha érteni is véljük, hogy a palesztin, csecsen vagy orosz siratógesztusok újrajátszása és rajzokká alakítása milyen célt is szolgál). A vízipisztollyal háborúzó fekete gyerekekről készített 11 másodperces videoloop (Xaviera Simmons) túl direkt és túl banális - mintha az alkotó még sosem látott volna közelről játékfegyverrel hadonászó gyerekeket.

Nem mintha a kiállító művészek ne lennének ismertek vagy esetenként egész sokoldalúak is. Rainer Ganahl például nemcsak tizenegy nyelvet beszél (hm, milyen sok rejtett utalás van itt 2001. szeptember 11-ére!), hanem "őrült biciklista" is. A kiállításon egy modern kínzási módszer, egy biciklis felnégyelés dokumentumait láthatjuk: a négy kerékpárral széjjelhúzott művészt, no meg a bámészkodó és vihorászó utcai járókelőket. Vér értelemszerűen nem folyik, ellenben elolvashatjuk, hogy Ganahl akciójának célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a Bush-féle kormányzati anomáliákra (ezek után már nem is csodálkozunk, hogy a művész behatóan foglalkozik Marx, Lenin és Mao írásaival). Jóval megdöbbentőbb Siemon Allen munkája, aki semmi mást nem tett, mint összegyűjtötte és kiállította az Amerikai Egyesült Államokban kiadott, Tartós szabadság című gyűjtőkártya-sorozatot, a militarizmus eme miniatürizált lenyomatát, benne a "szabadság- és hazavédő" republikánus politikusokkal, az elitkatonákkal, a technikai fejlődés csúcsán járó tömegpusztító fegyverekkel és a harci repülőgépekkel.

A médiumokon keresztül ránk erőszakolt képek helyett elképzelhető a terror másfajta ábrázolása is. Ayoung Kim művén (A mérgezett kém rejtélye) egy kicsi makettet látunk papírmasé londoni telefonfülkével és taxival, épületek sziluettjeivel, illetve az egyik ablak mögött Litvinyenko hátrahanyatló apró holttestével - mintha a komoly diplomáciai bonyodalmat okozó gyilkosság úgy volna "valódi", mint a gyerekmesékben előforduló horror. A finn Jari Silomaki (akinek 2007-ben a Mai Manó Galériában már volt egyéni kiállítása) egyes európai nagyvárosok (köztük Budapest) teljesen hétköznapi utcarészleteit fényképezi le: a homályos, fekete-fehér fotókból hideg és megfoghatatlan borzongás árad, mintha a kiszolgáltatottság mára már végérvényesen beleivódott volna a mindennapokba. Vásárhelyi Zsolt műve egyfajta igazságszolgáltatás, a fiktív történelem átírása: a Jean-Paul Belmondo főszereplésével 1981-ben készült, A profi című film egy (talán 11 perces) részletét, a tragikus véget változtatja meg, így a francia titkosszolgálat legjobb ügynökét nem lövik le, hanem szabadon felszállhat a helikopterre.

A kiállításhoz szorosan kapcsolódik egy filmprogram, ebben fut Johan Grimonprez 1997-ben készült műve, melyben megállás nélkül pörögnek az erőszak manipulált képei; felrobbant repülők, túszejtések, kivégzések, leszámolások, rendőrségi rajtaütések, bombarobbanások. A filmekből, híradórészletekből, házi videókból összevágott ötvenöt perces zenés klip gyomorszájon vágja a befogadót; nincs menekvés a kamera által közvetített kép hatalma elől.

Megrendülésünket feledteti viszont Bryan Zanisnik valamilyen okból a kiállítóteremből kiszorult munkája, melyben az alkotó nagymamája például bérgyilkost, Kennedyt sirató polgárt vagy Vietnamban harcoló katonát alakít. A kissé tébolyodott tekintetű idős hölgy játék fegyverrel pufogtató, túljátszott gesztusai nem szimpla idétlenséget sugallnak, hanem keserűen figurázzák ki az erőszak mindig újratermelődő, macsó kultúráját. Talán más lehetne a világ, ha ilyen játékos és harcos nagyik vezetnék.

Menü Pont, Műcsarnok, nyitva: október 15-ig, kedd-vasárnap 10-18. (Johan Grimonprez Dial h-i-s-t-o-r-y című filmje október 9-én 17 órakor látható a Műcsarnok előadótermében.)

Neked ajánljuk