Meghatározó státuszát azóta sem kérdőjelezte meg senki, lexikonokban, öszszegző listákon fel-felbukkan mindig, de ez az általános elismertség mégsem tudta megakadályozni, hogy az Uncle Tupelo neve lassan és könyörtelenül kikopjon a köztudatból az elmúlt húsz év során.
A felejtés okai között nincsen semmi titokzatos. A négy lemezt megért zenekar 1994-es feloszlása után Jeff Tweedy megalakította a Wilcót, amely az ezredforduló környékén az amerikai rockzene kritikailag talán legsikeresebb zenekarává, pár évvel később pedig meghatározó összamerikai üggyé, a helyi tradíció megőrzésének és megújításának egyik legfőbb szimbólumává vált, amelynek ragyogása érthető módon elvonta a figyelmet a tagok zenei múltjáról. S ha ilyen magasra nem jutott is, azért a zenekar másik meghatározó figurája, Jay Farrar is szép sikereket ért el a Wilcóénál hagyományosabb felfogásban dolgozó Son Volttal. Másrészt pedig az egész alt-country színtér jócskán megváltozott: új szereplői egyre introvertáltabbak lettek, a filléres hangzást és a lebegést éltették, és már inkább indie-folkként címkézték fel zenéjüket.
Szóval a No Depression valahogy nem maradt aktuális, és ez a legfrissebb újrakiadás sem valószínű, hogy eloldozná azokat a köteleket, amelyek egy meghatározott kulturális korszakhoz béklyózzák az albumot. De csak a hangulata, a törekvései múltbéliek, a minőségét nem kezdte ki ez a közel negyed évszázad: egészen megdöbbentő azzal szembesülni, hogy mennyire magával ragadó még most is az egész. Most, amikor az újdonság varázsa réges-rég lekopott róla, és amikor az egykor radikálisnak tetsző stíluskeveredés ereje tökéletesen elpárolgott belőle az azóta történt fejlemények fényében. Ma már tényleg csak a dalok súlya számít, és a No Depression pontosan ezzel veszi le a hallgatót a lábáról: az egész lemez nagyszerű, de az első fele végképp nem csak ahhoz képest kimagaslóan erős, hogy bemutatkozó lemezről van szó. Az Uncle Tupelo jól ismerte Hank Williams, Johnny Cash és a Carter Family munkásságát, de otthon volt az akkori indie-ben is, a Sonic Youth vagy (ami itt a legjobban hallatszik) a Replacements szalonspicces kocsmaslágereinek elbűvölő világában. Úgy csúsztatták egybe ezt a kettőt, mint a mesterszakácsok: a pattogós, itt-ott hegedűvel bolondított country energikus, szívhasító rockslágerekbe folyik bele, és szinte minden dal csordultig tele van fiatalosan pozitív energiákkal még úgy is, hogy a szövegek jó része egy lecsúszófélben küszködő kisváros mindennapi gondjairól mesél.
A friss kiadás a zenekar korai (lemezre nem került dalokat is bemutató) demóival egészíti ki a lemezt, de ezek az extrák nem tesznek hozzá sokat az összképhez. Azt azonban világosan megmutatják, hogy az Uncle Tupelóban olyan emberek játszottak, akik már tinédzserként is többet megértettek az amerikai könnyűzenéből, mint mások egy egész életnyi kutakodás után.
Sony, 2014
