Lemez

Binder Károly: Retropolis II.

Zene

Nagyon jellemző, ahogyan Binder Károly aktuális etnodzsesszprodukciói, a szóló, a duó és a friss erőkkel nemrég újjáalakított kvartett konvergálnak. Nehezen is lehetne megállapítani, hogy most ezek közül melyik kerül leginkább előtérbe az új lemezen, ezért maradjunk annál: Binder új szerzői lemezét hallgatjuk, amelyen feltűnik Borbély Mihály, a hűséges duópartner, rajta kívül a kvartett fiatal dobosa és bőgőse, valamint új népdalénekesek és a régi társak. Az első Retropolis nagy szenzáció volt tizenhat évvel ezelőtt, folytatása valahogy első pillanattól a levegőben lógott. Viszont Binder, a zeneszerző úgy találja, már csak nagy formákban érdemes gondolkodni, ezért a Retropolis II. dalai egy világmítosz keretében jelennek meg. Binder, a zongorista lemezei is egyre többször utalnak egymásra, új kvartett CD-je is a Retropolis alcímét (Régi dalok, új álmok) variálja. A falu és város, Európa és Amerika, tradíció és újítás meg néhány további ellentétpár bartóki szintetizálása a kerettörténetben kerül helyére. Másrészt meg a blues körül illeszthető össze, amit Kalotaszegről hoztunk és amit New Orleanstól kaptunk.

Az első lemezzel szemben a népdalok csak akusztikusan szólnak, elektronikát alig hallunk, a tiszta forrás megnövekedett súlyát mutatja négy énekes (Guessous Majda Mária, Kiss Borbála, Reikort Ildikó és Zsikó Zoltán) szerepeltetése, és hogy a zenekar vagy a zongora többféle módon is kíséri őket, hol aláveti magát az éneknek, hol másik világot tart ellene. Bár itt is sokszor felszikrázik az ellentétek ütközőpontján a szaxofon, a zongora, de a „bánat-bánat” velünk marad azután is, hogy végigkövettük a hazataláló vándor útját. A kozmikus időt Szőke Szabolcs gadulkája és torokének-bejátszások illusztrálják, sikolt a tárogató, groove-ot indít a bőgő, de az óceántól csak vissza-visszatérünk az érhez. Retropolisban élünk.

Binder Music Manufactury, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.