A kérdés egyszerre elvi jelentőségű és praktikus, elvégre a válasz meghatározza az operairodalom szárnyas oltárához kapcsolódó előadói szándékokat és nézői elvárásokat. Ha a művek viszonya esetleges, akkor az egyfelvonásosok közös előadását úgy vehetjük, akár a réges-rég egymáshoz boronált két verista opera, a Parasztbecsület és a Bajazzók kényszerházasságát. Viszont ha mégis találunk (vagy létrehozunk) valami magasabb összefüggést e három egyfelvonásos között, akkor esélyünk nyílhat arra, hogy az egymásmellettiség tényén túl az egymásra vonatkozás, az egymást értelmezés, mi több, az összeillés káprázata határozza meg Puccini Triptichonjának előadását.
A 2015-ös év utolsó operai bemutatóján egy merőben gyakorlatias megoldás teremtett érdemi összekapcsolódást a három mű között: Anger Ferenc rendező és alkotótársa, a látványtervező Zöldy Z Gergely ugyanis azonos keretbe (és keret köré) építette fel A köpeny szajnai rémdrámáját, Angelica nővér és társai kolostorát, illetve Buoso Donati halottas ágyát. Az első egyfelvonásosban áruszállító uszály alapjává váló díszletelem kitüntetett pontján pedig ott állt a felírás: Santa Maria – s maradt is az előadás végéig. Pontosabban a Szűzanya neve csorbítatlanul ott szerepelt ama két opera tartamára, melyeknek közös ismertetőjegye a tragikusan akadályoztatott anyaság, hogy azután a Gianni Schicchi vígoperai kavarodásában leverjék az M betűt, s a Lauretta örökszép áriájával ékes mű további részében ezt olvashatjuk: Santa aria.
Nem tudni, vajon Puccini operadramaturgi zsenijének nyűgöző hatása vagy tán más megfontolás késztette-e Angert a rendezői önmérséklet gyakorlására, ám amíg legutóbbi rendezései a radikális Regietheater és a túlmozgásos agymenések regiszterei között oszcilláltak, addig A köpenyt most felvállaltan kisrealista szabványmunka gyanánt állította színpadra. A döntés rokonszenvet érdemelt, még ha a rakodómunkások félreismerhetetlen alibizése meg is törte a realista illúziót; maga a színpadkép pedig a híd alá beszorított uszállyal már az első pillanatban érzékletessé tette a dráma magját: a hajósfeleség, Giorgetta életének szűkösségét, levegőtlenségét. Az Angelica nővér már kevésbé tűnt megoldottnak, mert bár a címszereplő és a külvilágból őt meglátogató nagynénje, a gyermeke halálhírét meghozó Hercegnő találkozása éppúgy hatásos volt, mint a kolostori rácson keresztülmászó gyerekek tüneménye, azért a csoda és a misztikum igazán nem tűnt Anger legsajátabb terepének. S végül a Gianni Schicchiben elszabadulhatott a rendező és az előadás – itt nagyon is helyénvaló – humora, méghozzá a szélsőségesebb, kissé már blőd fajtából. Buoso Donati teteme mint embernagyságnál nagyobb játék mackó került ki a takaró alól, a rokonság által vágyott örökségek a szemünk előtt pukkadtak ki lufiként, s a jelmezek és kellékek időzavara a legtöbbször ugyancsak poénra utazott.
A köpeny bemutatójának hőse az idős hajóskapitány és boldogtalan férj szerepébe az utolsó előtti pillanatban beugró bariton, Szemerédy Károly volt: akaratlanul meghazudtolva ugyan szerepének életkorát, ám hangjával jól helytállva. Sümegi Eszter (Giorgetta) énekesnői népszerűsége most is indokoltnak tűnt, ellenben Fekete Attila (Luigi) vokális állapota egyre nyugtalanítóbbnak hangzott: kizsákmányolt tenorja mintha nem lenne képes egyszerre emelt hangerőt és dallamot abszolválni, s eközben elveszni látszik a szólam árnyalásának esélye is. A csupa női alakot felvonultató középső darab címszerepe remekül megfelelt a mindig példás színpadi alázatot tanúsító Létay Kiss Gabriella számára (Senza mamma kezdetű áriája az est tán legszebb pillanata volt), Komlósi Ildikó (Hercegnő) pedig máig érintetlen női és úrnői hitellel, kivételes emberi rangot jelezve képes kilépni a közönség elé. A Gianni Schicchi a csapatjátékban tetszett a legjobbnak, újra igazolva Kálmán Péter (Schicchi) fölényes komikusi rutinját, szövegkezelésének profizmusát. A jól sürgő együttesben becsülettel fáradozott a mindig rokonszenves Balczó Péter is, de az így is nyilvánvalóvá vált, hogy Rinuccio kutya nehéz áriája túlságosan magasan fekszik számára.
A vezénylő Kesselyák Gergely helyenként ugyan túlhajtotta a tempót, azonban mindháromszor helyes érzékkel hívta életre az egyes művek sajátos zenei világát. Karmesteri vérmérsékletéhez a misztika és a grand guignol mintha egy fokkal közelebb állna, mint a vígoperai modor. A három mű egymásmellettiségét mindenesetre az ő munkája is jelentős eseménynek bizonyította. Érdemes lesz kivárni, amikor a jövő évadban újra közös estén szerepel majd a Puccini-szárnyasoltár mindhárom darabja. Merthogy most ez csupán egyetlen este történt így.
Erkel Színház, december 12.
