A Müpa Jazztavasz koncertjein egy enyhén őszülő atyamestert, majd egy debütáló, de már teljesen kész énekest hallottunk; az improvizáció kolosszális művészeit.

Bobby McFerrinnek 67 évesen nem kell semmi újat kitalálnia. Az énekelt zene atyamesterét, elképesztő megújítóját tisztelhetjük benne, aki úgy is ki tudott bújni a zeneipar skatulyázási kényszere alól, hogy felső kategóriás világ­sztár maradt. Szeretettel és nyíltsággal átitatott személyiségének az felel meg leginkább, hogy megénekelteti a közönséget, megosztja, tudatosítja az éneklésben és a pillanat varázsában születő zene örömét. A legnagyobb „flash”, „flow” stb. persze azoknak dukál, akik vokális teljesítményükkel kiérdemelték, hogy McFerrin budapesti koncertjén énekeljenek: Várallyay Katus, Várallyay Petra, Fellegi Anna (szoprán), Bolyki Sára, Kanizsa Gina, Horváth Cintia (alt), Fábián Attila, Molnár Gábor, Vavra Bence (tenor), Homor Máté, Bolyki László, Varga Dávid (basszus).

A mostani turné McFerrin 1997-es Circlesong című albumának alapkoncepcióját viszi tovább. Az imp­rovizációból a kompozícióba átlépés szellemi izgalmát élhetjük át, amikor McFerrin, karmesterként és énekesként a szemünk láttára vezeti le a zene születését. Két, ugyancsak nagy tudású énekes segítőjével, előénekel egy két/négy ütemes esztamot, arra állítja fel a szólamokat, és így jönnek létre variálható panelek, miniszekvenciák, amelyekből szemünk láttára születik meg egy zenemű. De mielőtt azt éreznénk, hogy nem történik annyi minden, sok az ismétlés, McFerrin szólistaként vagy karmesterként feldobja ezt egy kitérő ritmussal, akkorddal vagy éppenséggel hangnemváltással, vagy bedob egy-egy operaparódia-részletet, illetve énekbeszéd betétet.

Hangszer nincs, az énekben pedig nyelv sincs. McFerrin halandzsája afrokaribi hangzókból összerakott lalázás. De az, hogy e „nyelvet” prozódiai rendszerbe lehetne foglalni, mégis azt mutatja, hogy minden, amit csinál, spontán születik ugyan, de nagyon végiggondolt.

A 27 éves, dallasi születésű, New Yorkban élő énekesnő, Jazzmeia Horn beérkezése a jazz legfelső szférájába jelentős esemény, de friss Grammy-jelölése valószínűleg még csak előszele nagyobb dolgoknak. Kortársai közül Cécile McLorin Salvant drámaibb-költőibb, Esperanza Spalding (akire afrofrizurával Horn korábban még hasonlított is) sokoldalúbb műfaji tekintetben, de mindhármukban közös az elementáris, nagy hatású virtuóz improvizáció, amely a műfaj sokat csodált hangszeres varázslóival azonos művészi szinten mozog. Az előttük járók közül Rachelle Ferrell és Roberta Gambarini váltottak ki ilyen általános elképedést, amikor elkezdtek scattelni. De Horn éneklésben Betty Cartertől és Sarah Vaughantól tanult, improvizációban pedig a trombitás Clifford Browntól, bár náluk derűsebb alkat. A modern
mainstreamben utazik, de kreativitása és komikus vénája egészen különleges hangszínekre, technikailag hallatlanul bátor dolgokra sarkallja. Noha elénekelte tavalyi lemezéről a Tight című számot (amit még Betty Carter vitt sikerre), de inkább standardezett.

Szinte mindegy, hogy milyen zsáner, Horn azt a rögtönzési iskolát viszi tökélyre, ami már a bevezetésben kikezdi a melódiát, csűri-csavarja, és örül a hallgató, ha felismeri. De a rögtönzés minden dalban koherens, magával ragadó és kockázatkereső, amivel a székbe szegezi a közönséget, bár Horn annak is örült volna, ha táncra perdülünk. Mindehhez nem kell semmi más, csak a kétvonalas D-ig bevethető hangterjedelem, olyan szintű ritmuskészség, ami bármikor elszakad a kísérettől, valamint őszinte színpadi mozgás, elbűvölő, észak-afrikai hercegnői megjelenés (beleértve a modern-hagyományos ruhát és fejdíszt) és tudatosan kialakított és hirdetett pozitív életszemlélet. Horn bevállalós produkciója nagyon közel jár a tökéleteshez.

Bobby McFerrin, Müpa, május 3.

Jazzmeia Horn, Müpa, május 4.