Koncert

Bobby McFerrin, Jazzmeia Horn

Zene

A Müpa Jazztavasz koncertjein egy enyhén őszülő atyamestert, majd egy debütáló, de már teljesen kész énekest hallottunk; az improvizáció kolosszális művészeit.

Bobby McFerrinnek 67 évesen nem kell semmi újat kitalálnia. Az énekelt zene atyamesterét, elképesztő megújítóját tisztelhetjük benne, aki úgy is ki tudott bújni a zeneipar skatulyázási kényszere alól, hogy felső kategóriás világ­sztár maradt. Szeretettel és nyíltsággal átitatott személyiségének az felel meg leginkább, hogy megénekelteti a közönséget, megosztja, tudatosítja az éneklésben és a pillanat varázsában születő zene örömét. A legnagyobb „flash”, „flow” stb. persze azoknak dukál, akik vokális teljesítményükkel kiérdemelték, hogy McFerrin budapesti koncertjén énekeljenek: Várallyay Katus, Várallyay Petra, Fellegi Anna (szoprán), Bolyki Sára, Kanizsa Gina, Horváth Cintia (alt), Fábián Attila, Molnár Gábor, Vavra Bence (tenor), Homor Máté, Bolyki László, Varga Dávid (basszus).

A mostani turné McFerrin 1997-es Circlesong című albumának alapkoncepcióját viszi tovább. Az imp­rovizációból a kompozícióba átlépés szellemi izgalmát élhetjük át, amikor McFerrin, karmesterként és énekesként a szemünk láttára vezeti le a zene születését. Két, ugyancsak nagy tudású énekes segítőjével, előénekel egy két/négy ütemes esztamot, arra állítja fel a szólamokat, és így jönnek létre variálható panelek, miniszekvenciák, amelyekből szemünk láttára születik meg egy zenemű. De mielőtt azt éreznénk, hogy nem történik annyi minden, sok az ismétlés, McFerrin szólistaként vagy karmesterként feldobja ezt egy kitérő ritmussal, akkorddal vagy éppenséggel hangnemváltással, vagy bedob egy-egy operaparódia-részletet, illetve énekbeszéd betétet.

Hangszer nincs, az énekben pedig nyelv sincs. McFerrin halandzsája afrokaribi hangzókból összerakott lalázás. De az, hogy e „nyelvet” prozódiai rendszerbe lehetne foglalni, mégis azt mutatja, hogy minden, amit csinál, spontán születik ugyan, de nagyon végiggondolt.

A 27 éves, dallasi születésű, New Yorkban élő énekesnő, Jazzmeia Horn beérkezése a jazz legfelső szférájába jelentős esemény, de friss Grammy-jelölése valószínűleg még csak előszele nagyobb dolgoknak. Kortársai közül Cécile McLorin Salvant drámaibb-költőibb, Esperanza Spalding (akire afrofrizurával Horn korábban még hasonlított is) sokoldalúbb műfaji tekintetben, de mindhármukban közös az elementáris, nagy hatású virtuóz improvizáció, amely a műfaj sokat csodált hangszeres varázslóival azonos művészi szinten mozog. Az előttük járók közül Rachelle Ferrell és Roberta Gambarini váltottak ki ilyen általános elképedést, amikor elkezdtek scattelni. De Horn éneklésben Betty Cartertől és Sarah Vaughantól tanult, improvizációban pedig a trombitás Clifford Browntól, bár náluk derűsebb alkat. A modern
mainstreamben utazik, de kreativitása és komikus vénája egészen különleges hangszínekre, technikailag hallatlanul bátor dolgokra sarkallja. Noha elénekelte tavalyi lemezéről a Tight című számot (amit még Betty Carter vitt sikerre), de inkább standardezett.

Szinte mindegy, hogy milyen zsáner, Horn azt a rögtönzési iskolát viszi tökélyre, ami már a bevezetésben kikezdi a melódiát, csűri-csavarja, és örül a hallgató, ha felismeri. De a rögtönzés minden dalban koherens, magával ragadó és kockázatkereső, amivel a székbe szegezi a közönséget, bár Horn annak is örült volna, ha táncra perdülünk. Mindehhez nem kell semmi más, csak a kétvonalas D-ig bevethető hangterjedelem, olyan szintű ritmuskészség, ami bármikor elszakad a kísérettől, valamint őszinte színpadi mozgás, elbűvölő, észak-afrikai hercegnői megjelenés (beleértve a modern-hagyományos ruhát és fejdíszt) és tudatosan kialakított és hirdetett pozitív életszemlélet. Horn bevállalós produkciója nagyon közel jár a tökéleteshez.

 

Bobby McFerrin, Müpa, május 3.

 

 

 

 

Jazzmeia Horn, Müpa, május 4.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.