Lemez

Bostoni Szimfonikusok: Sosztakovics

  • - csk -
  • 2019. augusztus 4.

Zene

Aki hallott már a Gulagról, tudja, hogy a sztálini Szovjetunióban nagyon kevés kellett, hogy valaki évtizedekre kényszermunkatáborba kerüljön: elég volt egy óvatlan szó, s az áldozatot elnyelték a földi pokol bugyrai. Csodával határos, hogy a kor egyik legnagyobb zeneszerzőjét, Dmitrij Sosztakovicsot megkímélte ettől a sors. Pedig a zsdanovi szellemben működő zenekritika többször kiáltotta ki közellenségnek, amit a „formalizmus” kifejezés sűrített magába.

A Bostoni Szimfonikusok és vezetőjük, a lett Andris Nelsons Shostakovich – Under Stalin’s Shadow című sorozatának e dupla CD-je csupa koncertfelvételt kínál: ismert darabokat és ritkaságokat. Az előbbi kategóriába tartozik két szimfónia. A Hatodikat eredeti nyilatkozata szerint Lenin alakjának tervezte szentelni Sosztakovics – ettől a szándékától azonban később elállt, sőt burleszkfinálét illesztett a mű végére (ez önmagában „beutaló” lehetett volna bármely kényszermunkatáborba). A nagyszabású, tragikus Hetedik, a Leningrádi Szimfónia pedig az egyik leghíresebb műve, amelyben a II. világháborúban többéves ostromot elszenvedő városnak állít emléket. A két ritkaság a Lear király-kísérőzene és az Ünnepi nyitány.

A felvételek méltó szószólói Sosztakovics zsenialitásának. Páratlan szuggesztivitás, hatalmas erő, különlegesen intenzív kontrasztok, szikrázó virtuozitás, fény­űző technikai kidolgozás, dús zamatú hangzás – és a Nagy Zene drámaiságának, súlyának, tragikumának (máskor humorának) hiteles megjelenítése. Nem „előadásokat” hallunk, hanem magukat a műveket.

Deutsche Grammophon, 2019

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.