A magyar répa ´94-ben, immár a névadó Hajnóczy Csaba gondozásában új életet kezd a Budapesti őszi Fesztivál égisze alatt. Szolidabb körülmények (Lágymányosi Közösségi Ház, Tilos az Á), visszafogottság, nyitás az experimentális muzsikák, a kísérletek, besorolhatatlanságok felé. Fred Frith, Il Gran Teatro Amaro, Iva Bittová - kirívó produkciók.
Hungarocarrot ´96. A fesztivál előtti héten lemondja részvételét a New York-i God Is My Co-Pilot, bosszúság. (A szlovén Zoambo Zoet Workestra ugrik be, tavaly tavasszal kétszer is játszik a Tilosban; a God Is My Co-Pilot sem először jönne, ´93 őszén a Zorn-féle Radical Jewish Music-turnét zárja a PeCsában.) Három nap, két-két zenekar, a fele magyar (Szemző Tibor Gordiuszi Csomóként, újra dobossal a Trottel és a torokéneklő Paizs Miklós). Nem ismeretlenek e hasábokon, szeretve vannak, előkerülnek még. Most két (magyarországi) bemutatkozásra muszáj összpontosítanom.
A Jablkon prágai társulat, három akusztikus gitár, dobok. 1977-ben jön össze Ingo Bellmann, Michal Nemec, Ivan Podobsky´ és Martin Carvan, aligha képzelhető el muzsika, amit ne játszanának azelőtt. A Jablkon a folk, a dzsessz, az opera, a rock s a klasszikusok szintézise; "amikor Handel összefut egy ősemberrel, az ilyen". Vagy: "A prágai utcák hangja, melyeken Svejk és Franz Kafka sétál" - nem kevésbé találó önmeghatározással. A kelenföldi Fonóba érve jottányit módosul a zenekar: Ingo Bellman helyére Dÿusi Burmec kerül; ebben a felállásban készül el ötödik lemezük, a - Bahia-forgalmazásban már hozzáférhető - machalaj. Jórészt erre épül a műsor. Amit a Jablkon tud, az alighanem a legtöbb: örömet szerezni (a zenéjén túl) a jelenlétével is. Mondhatni show-nak, mondhatni performance-nak, de mindenféle csináltság nélkül: ösztönösen és esszenciálisan színházi produkció a Jablkoné, gesztusokkal, metakommunikációval, poénokkal tele. Eugene Chadbourne, Fred Frith és David Moss neve kéredzkedik elő emlékeinkből, ismerősek a partok, és mégis, vadonatúj vizeken hajózunk.
A Kletka Red nemzetközi társaság. A Nye Zsdaliból jól ismert Leonid Soibelman Tallinnban cseperedik fel, s bár ´90-ben kivándorol Izraelbe, inkább Genfben, Amszterdamban és Berlinben él. Fél éve összeáll a skót Andy Exszel (ex-The Ex, ex-Dog Faced Hermans), a kanadai Joe Williamsonnal és az ausztrál Tony Buckkal, megszületik a Kletka Red s egy albumnyi dal, kelet-európai zsidó- és cigányzenei inspirációval. Demójukra azonnal lecsap John Zorn kiadója, a Tzadik; két héttel a Carrot előtt megjelenik a debütáló Hijacking. A Kletka Red zenéje, bár Soibelman simán érvényesnek tekinti rá a klezmer fogalmát, független a revivaltől, inkább a New York-i radikális zsidó mozgalomhoz áll közel. Két gitár, elektromos bőgő, dob: kibukott, keserves, agresszív noise-rock, egyfelől. Másfelől meg, ha Soibelman énekel, nem bír olyan drasztikus lenni a kíséret, hogy a jiddis és cigány motívumok mögül ne bukkanjon elő a megkerülhetetlen melankólia, a szívszorítás, a könny. Hatalmas út van a Kletka Red fél éve mögött; és igen nagy szerencse, hogy a fesztivál zárókoncertje: ilyenkor csendben kell maradni egy kicsit.
- marló -
Fonó Budai Zeneház, október 11-13.
