Térey János hangütéseket keverő, akadémikus álorcában pimaszkodó, az irodalmi tradíciót bekebelező, technikás, közhelyekkel sem óvatoskodó költészetének 2002 óta halmozódó darabjait jelentette meg Ultra című kötetében (Magvető, 148 oldal, 1990 Ft). A friss könyv tizenkét versét zenésítette meg tíz fiatal zeneszerző, a kompozíciók közel 250 oldalas partitúráját az október 9-i koncert napján jelentették meg, ráadásul baráti áron. A kottagrafika nem szép, sajtóhibákat még felületes átlapozással is találtam benne, ám a dokumentátori szenvedélyt csakis kitörő örömmel üdvözölhetjük.
12 ultra
Térey versei nem dalszövegek, még akkor sem, amikor azt mímelik. Kemény dió tehát a zeneszerző számára, és nem biztos, hogy a tíz komponista többsége önszántából is ezekhez a szövegekhez nyúlt volna, hiszen a kompozíciók az őszi fesztivál felkérésére születtek. Az előadás legtöbbször keveset árult el a darabok minőségéről, a kiváló zenészekből álló Componensemble (vezényelt Serei Zsolt) az utóbbi hetek túlterheltsége miatt (idén az őszi fesztivál és a Korunk zenéje koncertsorozat részben egy időben zajlott) nem tudott kellően felkészülni az előadásra, és valószínűleg sem a zenészek, sem a zeneszerzők nem látták át előre, hogy a tizenkét terjedelmes és komplikált darab betanulása mennyi munkával jár majd. De szerencsére van kotta, így felmérhető, hogy mit sikerült átmenteni a zenébe a hangütések keveréséből, az akadémikus pimaszkodásból, a technikából és a közhelyekből. Máshogy fogalmazva: vajon a zeneszerzők a versek alá vagy mellé lőttek-e, telibe trafálták vagy félreértették azokat, mellébeszéltek vagy értelmeztek, felerősítették vagy esetleg kioltották a szövegek hatását. Ami a hangütést illeti, Fekete Gyula (A gyönyörű gyár) sanzonos, nótázós, szivárványosan ironikus darabja éppen oda teszi az idézőjeleket, ahol a szöveg magától elnehezülne, a zene azonban nemigen tud túllépni a stílusjáték keretein. Nem tekintette feladatának a stílusjátékon való túllépést Kondor Ádám, amikor a Popzene szövegére egy mozarti hangversenyáriát komponált, maga a gesztus értelmezte a szöveget. A vers a recitativo szakaszokban magyarul, az áriákban tendenciózus olasz fordításban hangzott el. Utóbbi több szempontból is vitatható: ami Téreynél például "zeneipar", az a Kondor által megzenésített olaszban "hanglemezipar" lett (industria del disco), ami azzal a vicces következménnyel járt, hogy a hallgató az olasz szöveg egyetlen magyarul is értelmes szavát újra és újra felismerte, ez pedig a diszkó volt. Horváth Balázs (...szerelme???) az eredeti szövegből kiragadott részletekkel dolgozott, technikás, ahogy színészi stílusgyakorlattá formálja át a szöveget. Az énekesnőnek jellegzetes karakterű és életkorú nőket kellett megjelenítenie, ám az eredeti vers keserűségéhez csak egy hangosan kivitelezett köpés tudott felnőni. Futó Balázs (Milton tükrei) két versszakot zenésített meg, komor, minimalista stílusban, figyelemre méltó atmoszférateremtő erővel, ellenpontozva a meg nem zenésített szöveg barokkos bombasztikusságát és képmutató heroizmusát.
Az akadémikus pimaszságból az esetek többségében csak az akadémizmus nyomait lehetett felfedezni, ami ezúttal valamiféle iskolásságban öltött testet. A szerencsétlen szövegválasztás (Bolcsó Bálint: Sagrada Família) vagy a vers formai kereteinek mechanikus követése (Barta Gergely: Fagy) az iskolásságon túl egyfajta "megnemérintettségről" is árulkodott. Nemegyszer érzi úgy az ember, hogy Térey költészete pusztán költészeti eszközök technikás kombinációja, s valami hasonlót tapasztaltam Dargay Marcell (Négy strófa), Vajda Gergely (A fiatal nyár; Kölyökkor) és Zombola Péter (Öröm) munkájában is. Túlzsúfolt zenekari kísérettel súlyosbított énekkvartettet komponált Dinyés Dániel (A Fekete Berta): az alapvetően játékos szöveget egy képzeletbeli vígopera fináléjának librettójaként értelmezte.
Valódi opera
Október 13-án a Jövő Háza Teátrumban egy valódi operát hallhattunk, a skót James Dillon (1950) Philomela című művét. A pazar zenei kivitelezés (a portugál Remix Ensemble Porto játszott, Jurjen Hempel vezényletével), a mű szellemével rokon, ám keresettnek ható rendezés (Pascal Rambert) alapján a zeneszerzői szándék maximálisan megvalósult, így bátran megítélhetjük a darabot. Dillon nem különösebben eredeti, de igen tehetséges alkotó, az egyik legvéresebb, legkegyetlenebb görög mítoszból hatásos, formanyelvét tekintve kísérletező, gyakran szépelgően öncélú operát formált. A címszerepben Anu Komsi igazolta hírnevét, a testvérét, Proknét alakító Susan Narucki vokális teljesítménye sem okozott csalódást, de az est meglepetését a pszichopatológiai tüneteket általános emberi megnyilvánulásokká transzformálni képes Lionel Peintre okozta Téreusz szerepében. Nem kétséges, hogy Dillon partitúrájának legizgalmasabb pillanatait a Téreusz iránti megértés ihlette. S ha igazolhatatlan állatiasságát az erotika természetes megnyilatkozásának, Philomela megerőszakolását, majd megcsonkítását pedig valamiféle esztétikai gyönyörforrásnak tekintjük, akkor moralizálás és önostorozás helyett nyugodtan kenjük az egészet Dillon zenéjére, mely helyenként nagyon ügyesen manipulálja hallgatóját.
A manipuláció eszköztára igen gazdag, beletartozik a milliméterre kidolgozott rendezés, a színészi játék, a tökéletes és precíz zenekari összmunka, a fegyelmezetten végigvitt zeneszerzői elgondolás. Egy nappal később ugyanitt, ugyancsak antik hagyományra hivatkozva, a Klangforum Wien szimpóziumot tartott, melynek sokat sejtető alcíme kemény éjszakát és a manipuláció eszköztárának kibővítését ígérte: A megrészegülés útjai nyolc szakaszban zenével, borral és lakomával.
Szimpózium
A zeneélvezettel Apollónak áldoztunk, a borok fogyasztásával Dionüszosznak, de nem maradt áldozat nélkül - a stílusos és az egész produkció szellemét maximálisan kiszolgáló házigazda, Máté Gábor szavait plagizálva - Morfeusz és Erosz sem. A jó ízlés tiltja, hogy az utóbbi kettőről ennél többet mondjak. Az öt órakor kezdődő és éjjel egy körül véget ért koncertről hagyományos módon nem lehet beszámolni, arra azonban biztosan emlékszem, hogy a Klangforum Wien csodálatosan játszott. Programnyilatkozat gyanánt Mahler Bordalával (Dal a Földről) kezdődött a szimpózium: "Most igyátok meg borotokat, itt az idő, barátaim!" Az ekkor még többnyire üldögélő, később azonban a piros matracokon fekvő közönség felállt, és eleget tett a felszólításnak, elfogyasztott egy kacéran könnyű Konyári Chardonnay-t, majd egy leheletnyivel testesebb, de még mindig pilleszárnyú Bátaapáti Traminit. Ez jó alapozásnak bizonyult a következő zeneszámhoz, Bernhard Gander (Bunny Games) szellemeskedő kompozíciójához. A mű felejtését segítette, hogy az előzékeny borpincérek most zamatos olaszrizlinggel (Balatonszőlős) és gátlásoldó szekszárdival (Heimann Merlot) kedveskedtek, apró szendvicsfalatkákkal (libamájas, spárgás tonhalas, lazacos, kecskesajtos stb.) csinálva nagyobb kedvet a további fogyasztáshoz. Fajsúlyosabb mű következett (Beat Furrer: Spur), amit komolyabb étkek (pl. tárkonyos vadraguleves) és nehezebb borok (villányi Günzer Siller és egy tűzkői Sauvignon Blanc) követtek. A zene tempója érezhetően lassult, itt bizony alaposan kidolgozott programot kínálnak a zenészek, és úgy tűnt, hogy a borászok is megkomponálták az est ívét. Enno Poppe (Salz) és Georg Friedrich Haas (In vain) darabjai között harcsasteak és balatonlellei Konyári Loliense, valamint tokaji Oremus Mandolás Furmint társaságában elmélkedtünk Szókratészék viselt dolgairól. Fejszámoló képességem birtokában még gyorsan kiszámoltam, ha minden fogáshoz megiszom a felkínált kétféle bort, az az este végére (egydecis adaggal számolva) majd' másfél literre fog rúgni. A végeredmény óvatosságra intett, így a következő etapban már (szégyen a futás, de hasznos...) fájó szívvel, de lemondtam egy egri Pinot Noirról, egy üdítőnek tűnő somlói olaszrizlingről viszont nem. Giacinto Scelsi (Anahit) és Iannis Xenakis (Psappha) művei nem okoztak csalódást, ezek a művek egyszerűen nem fakulnak, ráadásul Xenakis ütőhangszeres szólójának interpretációja egy sokáig eszményinek hitt magyar előadást is zárójelbe tett. Hiába na, borban az igazság! Nem volt más hátra, mint egy repetitív alapmű (Terry Riley: In C) fehér borokkal alapozva, végül a desszertek (gyümölcskehely, sajtok) tokaji aszúval és egy szigetvári Pinot Noirral, lecsendesítő zeneként (záróakkordként) pedig a nagy minimalista, Morton Feldman hipnotikus zenéje (Instruments I.). Egy utólag kihagyhatatlannak érzett koncert tapasztalatával, de iszonyatos fejfájással vergődtem haza.
