Hasonlították Macbethhez, Learhez és Übü királyhoz, s ítélték már európai látókörű bölcs államférfinek éppúgy, mint vértől iszamos kezű sutyeráknak. Kádár János tagadhatatlanul markáns és izgalmas történeti alak, s mint ilyen, ez idáig az utolsó a magyar históriai személyiségek sorában. 17 évvel a halála után gyors egymásutánban három vaskos biográfia is megjelent a néhai pártfőtitkárról.
*
A jelek szerint Kádár Jánost, a történeti personát változatlanul heveny és egyszersmind módfelett piacképes érdeklődés övezi, s ez az érdeklődés jószerével független attól, hogy ki-ki miként is ítéli meg tetteit és a nevével eljegyzett korszakot. A 2006-os évben látványosan szárba szökkent hazai Kádár-historiográfia (mely a három életrajz mellett még legalább két dokumentumfilmmel s egy CD-n kibocsátott hangjátéksorozattal gazdagodott) annál is figyelemreméltóbb, mivel múltja alig valamivel több mint két évtizedes. A személyi kultusz látszatától politikai okokból és zsigerileg egyaránt ódzkodó Kádár ugyanis ekkor, 1982-ben járult hozzá, hogy megjelenjen az Arcképvázlat történelmi háttérrel című munka, melyben Gyurkó László, az aczéli kultúrpolitika szerencsefia megkísérelte körvonalazni életrajzát. A kevéssé sikerült alkotásnak a nyolcvanas évek végéig nem lett semminemű folytatása, s aligha csak azért, mert a puritán pártfőtitkárt feszélyezték az ilyesfajta kitételek: "Nemcsak Kádár azonosult az országgal, az ország is azonosult vele. Ezért merem leírni a dagályos mondatot, hogy Kádár János: Magyarország." A tartózkodás elsődleges oka inkább az a fölismerés lehetett, hogy a mégoly lojális kutakodás is számos, Kádárt és a teljes politikai felépítményt kínosan érintő kérdésbe botolhatott volna. Ez vált nyilvánvalóvá 1989 elején, amikor teljességgel máig sem tisztázott előzményeket követően az akkor már pártelnöki tisztségbe helyezett Kádár vállalta, hogy az újságíró (s volt állambiztonsági tiszt) Kanyó András interjúsorozatot készíthet vele. Az előbb a Magyarország című, akkortájt népszerű hetilapban, majd utóbb könyv alakban (Kádár János - végakarat, 1989) is publikált, befejezetlen életútinterjú túl azon, hogy nagyban hozzájárult az idős funkcionárius mentális énjének fölbomlásához, akarva-akaratlanul rávilágított a politikus pályájának - ekkoriban már széltében emlegetett - sötét pontjaira, a KMP 1943-as föloszlatásától egészen a csehszlovákiai bevonulásig.
A rendszerváltást követően azután Kádár életéről megannyi történeti és áltörténeti, szép- és közirodalmi munka jelent meg, s a nyilvánosság előtt magukat kellető interpretációk változatossága máig szemet gyönyörködtető. Az egymással feleselő értelmezések között az 1956-ot követő megtorlásra összpontosító hóhérdiskurzus éppúgy megtalálható, mint az 1989 áprilisában az agonizáló állampárt Központi Bizottságának plénuma előtt tartott utolsó zagyva Kádár-beszéd köré rendeződő lelkiismereti pszichodráma-irodalom (Kornis Mihálytól az RTL Klubig). Hamar erőre kapott az a megközelítés is, amely Kádárt bornírt, korát elbutító zsarnokként, primitív, ám egyszersmind ravaszul egyensúlyozó apparatcsikként tárgyalta. E művek alighanem legsikerültebb darabja a korszakot szarkasztikusan folklorizáló Igazságos Kádár János című Csaplár Vilmos-kisregény (2001), amely idén már a harmadik kiadásnál tart, s a műből készült hangjátéksorozat ugyancsak megvásárolható. A fenti interpretációkkal párhuzamosan és a pártfőtitkárnak halála után is egyre izmosabb népszerűségére alapozva megjelent a könyvpiacon a Kádár-apológia zsánere is, s aligha tévedünk nagyot, ha ezek közé soroljuk az idei termés egyik fődarabját,
Moldova György: Kádár János
című kétkötetes életrajzát (Urbis, 2006, 240 + 224 oldal, 3500 Ft). Hasonlóan az eddigi Kádár-apologétákhoz (Kopátsy Sándor, Sándor György vagy kiválólag a kádári aranykor megörökítésén haláláig munkálkodó Aczél György), Moldova is vállaltan személyes viszonyulással közeledik témájához, s az ő értelmezésébe úgyszintén szilárdan beépülnek az önigazoló mozzanatok. Sajnos a kommunista politikus glorifikátoraként föllépő íróember ezúttal saját indulatai foglyává válik, s így könyve sokkal inkább az 1990-ben hatalomra jutott elit ellen íródott epeömléses vádiratnak tetszik, semmint egy történeti alak gondosan kimunkált életrajzának. Moldova, aki valaha, a Negyven prédikátor megírásakor még tetemes művelődés- és politikatörténeti tudást mozgósított, ezúttal beéri az ordas közhelyekkel, a tendenciózusan vagy figyelmetlenül szelektált forrásokkal és saját memóriájával. Miközben a szerző arisztokratikus nonsalansszal göngyölít egyetlen mondatba egymástól évtizedes távolságban lezajlott eseményeket, mindegyre szemünk elé kerülnek a vigasztalan vezérmotívumokat visszhangzó passzusok, melyek Kádár puritanizmusát, emberi derekasságát és prolipártiságát ajnározzák, illetve Nagy Imrét diffamálják. A terjengős Fekete János-anekdoták és az Aczél Endrét (s másokat) becsmérlő kitételek között botladozva néha már-már el is feledjük, hogy a könyv voltaképpeni tárgya, Kádár János a XX. századi magyar történelem korszakos figurája volt, nem pedig közönséges ürügy Moldova indulatos tirádáihoz. (Ráadásul az írót helyenként emlékezete is megcsalja, s ennek illusztrálására szabadjon mindössze egyetlen kicsiny, ám jellemző példát említenünk a Moldova számára oly kedves futball tárgyköréből: Kalmár Jenő nem az osztrákok elleni meccsen, hanem egy Hungária-Ferencváros örökrangadón törte lábát, s e sérülésével - ellentétben a könyv állításával - sem karrierje, sem válogatottsága nem ért a végéhez.)
A Moldova által legtöbbet idézett szerző (hol névtelenül, hol névvel is említve) a Kádár-irodalom atyamestere, Huszár Tibor, aki évtizedes kutatásai eredményeképpen nemcsak a pártfőtitkár többeket kínosan frappírozó levelezéséből publikált egy kiadós kötetre valót (Kedves, jó Kádár elvtárs!, 2002), de a politikus kétkötetes életrajzával is előállt (2001, 2003). A kutatás eldisputálhatatlan vezérférfiúja ez utóbbi művének átdolgozásaképp jelentette meg 2006-ban
Kádár. A hatalom évei (1956-1989)
című monográfiáját (Corvina, 2006, 356 oldal, 3500 Ft), melyben tengernyi forrás földolgozása és összegzése révén kísérli meg rekonstruálni a kádári politika praxisát. Huszárnak ez a műve több szempontból is előrelépést jelent korábbi, amúgy nagybecsű életrajzához képest. Nem a moralizálás visszafogása miatt, hisz azt korábban is jó okkal a tényfeltárás mögé sorolta, hanem mert nyilvánvalóbbá teszi az olvasó számára, hogy a kutatás, illetve a történetírói szintézis jelen állapota szükségképp provizórikus jellegű. Valamint, s ez majd' oly fontos fejlemény, mivel Huszár végérvényesen elszakad a "gyűlölte a fényűzést meg a repülést - szerette a zsíros kenyeret és a feleségét" - jellegű kisipari életrajzírás terméketlen gyakorlatától. Ehelyett az óvatos, de korántsem kispályás spílert mutatja meg, aki három nehéz évtizeden át tartotta fenn sikerrel uralmát, és vezette országát, örökkön egyensúlyozva, akár legközelebbi munkatársainak föláldozása árán is. Huszár áttekintésében a harminckét évnyi regnálás legfontosabb mozzanatává egyébiránt már pusztán az időtartambeli arányok okán is a reformerők és a balos pártellenzék meg-megújuló harca, s az azokat manipuláló Kádár virtuozitása válik. Ez pedig alighanem közelebb vihet bennünket a korszak megértéséhez, mint ha emberileg méltányolhatóan, ám rövidlátó módon leragadnánk a kádári uralom véres genezisének (egyébiránt Huszár által is kellő apró-lékossággal vizsgált) szégyenletes tényénél. Amint egyebekben azt a történetírói gesztust is föltétlen dicséretre méltónak kell tartanunk, hogy Huszár a forráshiányból vagy éppenséggel az eltérő források ellentmondásaiból előadódó interpretációs bizonytalanságokat sosem próbálja spekulatív elménckedésekkel elleplezni, s így, mondhatni, nagykorúsítja az értelmezésre, döntésre és választásra késztetett olvasót.
Ugyancsak érett olvasóknak ajánlható, méghozzá összességében jó szívvel a harmadik életrajz,
Roger Gough: Kádár János, a jó elvtárs?
című biográfiája is (JLX Kiadó, 2006, 544 oldal, 3599 Ft). Az eredeti angol címváltozatban még nem szerepeltetett kérdőjel (fordította Rákócza Richárd) alighanem a történeti alakkal szemben táplált ellenérzést vagy legalábbis kételyt hivatott jó előre hangsúlyozni a magyar közönség számára, ám tévednénk, ha emiatt tendenciózus munkának tekintenénk Gough művét. A szerző érzékelhetően nem idegenkedik ugyan a történelem morális alapú megközelítésétől és az erkölcsi ítélkezéstől sem, de mindeközben jócskán megalapozott történeti kutatásaira, valamint a korszak meghatározó politikusaival készített interjúira támaszkodik. Nem magyarországi honos létére az angol történész imponáló módon beleásta magát a közeli múlt hazai históriájába, s véleménye így korántsem lóg a levegőben. Kádárt jellegzetes közép-európai figurának ítéli, némi III. Richárd-allúzióval, aki - immár Julius Cézárként - Brutusai nyolcvanas évekbeli fölbukkanásáig rezzenetlenül gyakorolta hatalmát, s vásárolta meg egykori közellenségként népszerűségét. A nagy ritkán fölületességbe szaladó szöveg egyébiránt mintha Lengyel László hatását mutatná, ha ítéleteiben nem is, de mozgósított utalásrendszerében jól érezhetően. S ámbár Gough műve olvastán nem tudjuk teljes szívünkkel átérezni a fülszöveg hatásvadász lelkesültségét ("Az angol történész szélesre nyitja közelmúltunk ablakát, friss levegőt engedve be abba a fojtogatóan fülledt intim-szférába, amely nem csak a Kádár-korszakra volt jellemzőÉ"), azért módfelett boldogok lennénk, ha minden, a magyar történelmet tárgyaló külföldi szerző ilyes fölkészültséggel fogna az íráshoz.
A fentiekben tárgyalt három, eltérő hangütésű s színvonalú (ám közel egységáras) életrajz létrejöttét aligha pusztán a Kádár személyiségéből áradó emberi jelentékenység, s még kevésbé a jelenünket átlengő retrohangulat vagy a napi politikában rendre előbukkanó Kádár-diskurzus magyarázza. Nem, Kádár - ahogy korszakos figurák esetében lenni szokott - a nevét viselő éra foglyává vált, s amíg az "értelmezés alatt áll", és nem szűnik forró téma gyanánt viselkedni, addig "a kompromisszumok robotosának" megítélése is okvetlenül állandó vita-téma marad. Így történelmi értékelése szükségképp olyan, a karakterén (és részben még politikusi cselekedetein is) kívül eső, ámde túlbecsülhetetlen fontosságú szempontok szerint tételeződik, mint hogy a "legvidámabb barakk" szókapcsolat melyik tagját véljük fontosabbnak. Vagyis az általánost hangsúlyozzuk-e, vagy inkább a megkülönböztető erejűt, a differentia specificát? S egyáltalán, hogyan minősítjük e zavarba ejtően közeli korszakot: óvatos fellazulásnak, gyarapodásnak vagy épp morális hanyatlásnak, a civil öntudat és társadalmi felelősségérzet agóniájának, netalán nettó börtönidőnek? Lássuk be, amíg ezek a kérdések megválaszolatlanok maradnak, legfeljebb türelemmel várhatjuk, hogy a gőzölgő krumplileves mögött egyszer s mindenkorra kirajzolódjon Kádár János, a politikus alakja.
