- csont -
Warner Classics, 2006, összidõ: 63.35
*** és fél
Szeánsz - aritmiás szívek klubja: ez a címe a Tünet Együttes (Szabó Réka társulatát hívják így mostantól) új produkciójának. Már a MU Színház elõcsarnokában elkezdõdik: közénk furakodik néhány estélyi ruhás játszó személy, és bekötött szemmel, kinyújtott karral tapogatózva próbálja megtalálni a játéktér felé vezetõ utat. Ruhájukra ügyes kéz kis hajót, virágot, napocskát, holdat hímzett: akár óvodai jelek.
A színpadon még mindig bekötött szemû fogócskával indul az elõadás - a fogócska, ugyebár, érdekes "kapcsolati háló" kialakulását segíti: akit megfognak, maga is megfog, de kiesik. Nagyjából enynyi, nem több, nem is kevesebb az etûdsorozat mögött megbúvó mondanivaló: akció, reakció.
Egyszer fönt, másszor lent: öt táncos és két színész tökéletesen összeforrott együtt létezése hozza össze ezt a libikókát, olykor valaki a mozgás- és hangsorozat élére áll, a többiek követik, van, aki ügyesen, van, aki vonakodva, és van, aki viccet csinálva saját "ügyetlenségébõl". Gesztusok, mozdulatok és hangok felelnek egymásnak, néha összevitatkoznak, máskor ráerõsítenek a másikra. A zene elsõsorban is hang, olykor "csak" a mozgás hangja, csattan a talp, suhog a kar, máskor a lélegzeté is, fújtatás, sóhajtás.
Szabó Réka koreográfiája a mozgást mindig tágabb összefüggésbe pakolja bele, célirányosan oldja föl egy nehezen verbalizálható, mégis eléggé markáns életérzés vagy léthelyzet színházi lenyomatába. Színházi világában egymás mellett szerepelnek a többnyire hierarchikus elemek: a zene, a szöveg, a mozgás, a mimika.
És az egész nagyon vicces - hogy kicsit szomorú is, arra majd az utolsó tabló, a plasztik esõkabátban mozdulatlanul álló szereplõk irányítják rá a figyelmet, de addig érzelmes móka-kacagás van. Virtuóz váltások, kiapadhatatlan fantázia - a kedvencemet ideidézem: két "kétfenekû dobon", azaz két lány fenekén csattog a fantasztikus dobszóló. Semmi aritmia.
- ki -
MU Színház, október 8.
*****
Sonar: Deltroid A mostanában újra virágkorukat élõ úgynevezett instrumentális posztrock zenék alapvetõen két dolgot tudnak tenni a hallgatóval: vagy végletesen ellazítják a nagylélegzetû darabokkal, vagy éppen hogy hegyesre élezik a zene fondorlataiba önkéntelenül belegabalyodó elméjét.
A Sonarban az a jó, hogy egyszerre teszi mindkettõt. Hátra lehet dõlni, belefeledkezni a finoman összecsúszó, majd elváló hangrétegekbe, közben figyelni az elrejtett ritmusokra, díszítésekre, gondosan beállított hangszínekre, és emellett még azon is el lehet gondolkodni, voltaképpen mi is ez a zene, amit a Deltroid kínál.
Mert hatásához hasonlóan érdekes kettõsséget rejt magában, amiben a Sonar utazik. Amellett, hogy szervesen illeszkedik a vonatkozó, kivételesen gazdag hazai ízekhez (Másfél, Korai Öröm, Colorstar, Persona Non Grata), a zenekar saját fûszert is hozzáad, aminek erejét cseppet sem gyöngíti, hogy a legújabb, fõleg amerikai trendekbõl lehet ismerõs: az Explosions In The Sky, a Red Sparowes vagy a Mogwai egyaránt eszébe juthat a progresszív, samplerektõl és alternatív hangszerelési megoldásoktól sem idegenkedõ gitárzenék kedvelõinek.
A Deltroid tipikusan (ha ezekben az ínséges idõkben lehet egyáltalán ezt a szót használni) olyan bemutatkozó anyag, amely után lehet izgulni, hogy egy hasonló súlyú, de már minõségének megfelelõen szélesebb körben terjesztett és hallgatott album kövesse a közeljövõben. Úgyhogy én szorítok nekik.
Tófalvy Tamás
Szerzõi kiadás, 2006
**** és fél
Böszörményi Zoltán: Vanda örök A költõként már ismert sikeres üzletember és filozófus megírta elsõ regényét, amivel egy eddig el nem ért célcsoportot talált: a magányos-szerelmes bölcsész-yuppie-kat, akiket egyik Romana-füzet sem tud megszólítani.
Csak baj lehet egy olyan regénynyel, ami Descartes-mottóval indít, majd egy intellektuálisnak tûnõ szerzõi elõszóban tudtunkra adja, milyen okos az író, és milyen mûvelt lesz az olvasó, ha sikerül megerõszakolnia magát a könyvvel. Kettõs elbeszélõi szerkezettel kell nem túl nagy harcot vívnia: egyik szálon Rudolfot fúrják az autószalonban, és átverik egy autóeladás során, míg a másikon megismerkedik Vandával a filozófia szakon, akivel addig dugnak, amíg meg nem szereti a nõt. Nagyjából ennyi a sztori, bár kettejük érzelmi és testi viszonyait nem könnyû feltérképezni. Rudolf személyiségét a két elbeszélõi szál nem túl sikeresen érzékelteti, mivel éppen csak érintik egymást. A 208 oldalas, kis alakú könyvet 66 fejezetre darabolta szét a szerzõ, vagyis átlagosan egy-egy rész kb. 3 oldal, ez rendkívül felszínessé és idegesítõen nagyvonalúvá teszi a szöveget. Az identitáselméletekben jártas olvasó rögtön tudja, itt a személyiség van a középpontba állítva: a 35 éves Rudolf sikeres menedzser egy autószalonban, felesége egy mosodában dolgozik, miközben õ kedvenc hobbijainak hódol: filozófia szakra jár és félredug.
A könyvrõl mindennél többet elárulnak a leírások és a dialógusok:
"Vanda, mint aki nem érti, nagy, kerek szemekkel nézett rám. Szenvedéllyel folytattam:
- Descartes szerint nem evidens, hogy az anyagi és szellemi lét között szoros kapcsolat van. Hogy a szellem létezését az anyag léte biztosítja."
Továbbá: "Kezed ágyékomban kutatott, míg nyelvemmel én is lesben álltam. Lassan, ráérõsen, mint a visszatérõ álom, melynek szálaira bontod, szeded a szövetét, a történést a részleteiben újraéled."
- valuska -
Ulpius-ház, 2006, 208 oldal, 2490 Ft
* és fél
Hófehérke története A bábszínházi elõadásokra a felnõtt többség általában lekicsinylõen gondol, azt hívén, hogy méretbeli és (esetleges) szellemi fejlõdésével túlhaladta a gyermekkor egyszerû és akolmeleg világát. Aki ebben a tévhitben élete végéig eldagonyázik, az vagy soha nem járt kisgyerekként bábszínházban, vagy ha igen, akkor kénytelen volt végigszenvedni, hogy poros és ellenszenves bábok gügyögjenek erkölcsi és életvezetési tanácsokat az arcába. Azok a "felnõttek", akik a gyerekekben megannyi retardált ütyüli-pütyülit látnak - nem pedig szellemileg ép, kíváncsi egyedeket -, csak pszichés traumákat okoznak kisebb méretû embertársaiknak. Ám a mesék világa önmagában is horror - ármányok, cselszövések, állattá változtatott szerencsétlenek, tetszhalottak mindenütt -, nincs mit szépítgetni az ezerszer hallott történeteken. Amit a kecskeméti Ciróka Bábszínház nagyon tud, az éppen a szinte unalomig ismert szüzsé újraalkotása, a szereplõk egyénítése. Élettel töltõdnek fel a papírmasé figurák (Dadus eleven és szabadszájú, az újranõsülõ, feledékeny Királyból papucsférj válik), és szerencsére nem hallatszik fel a Hej-hó, hej-hó Walt Disney-s dallama sem, hiszen ezek a törpék - bár bányában dolgoznak - a mese szivárványos köntösét húzzák (képletesen és szó szerint is) magukra. Göncöl apó, Borostyán, Küküllõ mester, Cinóber, Cserszömörce, (a verseket kántáló) Daktilosz és (az állandóan dalra fakadó) Tamburác manó az egyénre szabott, gyógyító kristályköveket kutatja - egy ilyen kõnek a fénye halványul el Hófehérke homlokán, amikor beleharap a (tényleg rettenetesen) félelmetes boszorka-mostoha almájába. A keskeny játéktér két oldaláról leshetik a nézõk az egyszerûségükben természetes díszletek közt az ember nagyságú szereplõk, a faragott bábok és a kesztyûmanók kalandjait - és irigykedhetnek a friss szerelmespárra, amint a középkori élõ zene hangjaira himbálódzik fel és alá egy hatalmas lengõhintán.
- dck -
Ciróka Bábszínház, Kecskemét, október 7.
*****
Thunderball: CinescopeA Thunderball-trió (Rob Myers, Sid Barcelona, Steve Raskin) már egy évtizede gyártja a maga sajátos zenei kevercseit (ugyanezen termékeny szerzõk Fort Knox Five néven elkövetett muzsikáiról nemrégiben ejtettünk szót e hasábokon). A három washingtoni rendre a radikális eklektikára esküszik: drum and bass, soul, latin, dub, szitárfunk és downtempó egymás mellett és egymást kiegészítve - ezzel nagyjából össze is foglalható új lemezük, a Cinescope tartalma: a lényeg, hogy a jól megformált számok rendre a táncolhatóság határán bévül maradjanak.
Az ideáltipikus Thunderball-szám a Get Up With The Get Down: egy kis latin funk, némi jungle, hozzá jól odatett soulos vokálok - Miss Johnna M. és Mustafa Akbar jelentõsen hozájárult ahhoz, hogy az új lemez kellõen ütõsre sikerüljön. Emellett kifejezetten hangsúlyos az indiai (pop)zene hatása: már a lemezt indító The Road To Benares megborult, pszichedélikus szitárfunkja is árulkodó, s ehhez jön még az Afrika Bambaataa szíves közremûködésével készült Electric Shaka, amely megmutatja, milyen ugyanez némi breakbeattel megbolondítva. A hiphop-veterán Bambaataa a Thunder In The Jungle-ban is virít egy jelentõset: s e jelentõs funky break bomba nem is utolsó a potenciális slágerek hosszú sorában. Hogy mást ne említsünk, ott van mindjárt a Chicachiquita címû könnyed d'n'b-szösszenet, amelynek finom eleganciája, no meg az érzéki nõi vokál valósággal simogatja az ember lelkét, már ha van neki.
S most jön a ráadás: e hét végén (október 21., szombat) a Tütü trafóban Sid Barcelona (Thunderball) pörgeti a lemezeket Alex Gimeno (alias Ursula 2000) társaságában.
- minek -
ESL/Deep Distribution 2006
****
Nesze, nesze, nesze Simon Balázs rendezõnek a múlt évben már volt egy hasonló munkája, a Peer Krisztián szövegére rendezett Szorongás Orfeum. Akkor egy pszichés állapot, most egy emóció, az agresszió lett kivesézve a színpadon, nem csoda, hiszen hálás téma, a lélektan figyelme sem lankad vele kapcsolatban. Szintén kis kerek, csipketerítõs asztalok mellett lehett nézni, éppen csak felszolgálás nem volt, és cigarettázni nem volt szabad, mert erre a bárhangulatra az egykori Józsefvárosi Színház - mint sok minden másra is, ami színházat jelent -, úgy tûnik, egyelõre alkalmatlan. A darab - ha ugyan lehet annak mondani, mert az elõadás nem kifejezetten állt össze egésszé - több kortárs szerzõ rövidebb szövegeibõl, dialógusaiból áll: a rendezõn kívül Peer Krisztián, Kárpáti Péter, Háy János és Nényei Bori jegyzi, a dalbetétek egy részét és azok szövegeit pedig Paizs Miklós, azaz Sickratman szerezte. Mégis, nagy durranás helyett csupán apróbb szikrák szóródtak szét.
Vitéz László a protagonista, a palacsintasütõs agresszor és egyben a kiszolgáltatott kisember, akinek csak az maradt, hogy a világgal szembeni ellenállása egy rozsdás konyhafelszerelésben manifesztálódjon, azzal gyepálja a rendõrt, a kissé erõltetett politikai szálat, a kultuszminisztert vagy éppen magát a halált. A történet többi szereplõje, mintegy megerõsítésként és magyarázatként László szociális körülményeire, a kültelki család alkoholista apástul, domináns nagymamástul. Az õ életükbõl kiragadott pillanatokat dolgozza fel az elõadás, bábszínház, kabarétréfák, groteszk show-mûsor vagy zenés monológ formájában. Az ötlet nem rossz, és az a jelenet sem, amikor a pszichiáter Lászlót analizálja vagy a nagymamamaffia cigarettát lop, de még mindig kevés ahhoz, hogy éjszaka Józsefvárosig menjünk szórakozni.
- sisso -
Városi Színház, 2006. október 7.
***
A nagy fehérség Ilyen spéttel kizárólag hazai produkciók szoktak rácsatlakozni egy-egy rég kimúlt filmes trendre, ezúttal azonban egy exportdarabot köszönthetünk a késõn kapcsolók között. Pizsamás alak futkos önfeledten a végtelen hómezõkön - jó kis kép, de vajon nem túl sok ez a Fargóból így, rögtön az elsõ percek táján?! A futóbolond ráadásul nem más, mint Holly Hunter, Frances McDormand közismert kebelbarátnõje, aki kisvártatva orra is bukik egy hóbuckában, hogy aztán egy rendõrjárõr érkezzen unott rutinnal a megmentésére. A hölgy nemcsak kicsit bogaras, de az alaszkai mirelitvalóság többi szereplõje is kitesz magáért, csak hogy elhitesse, milyen furcsa népek is ezek errefelé. Míg az asszony a Tourette-szindróma, férje (Robin Williams) az üzleti csõd komplett tünetegyüttesét produkálja, jól jönne hát a talált pénz, jobb híján azonban a (szemetesben) talált hulla is megteszi, sõt kifejezetten kapóra jön a hamis kárigény benyújtásához. Jóhiszemûségünket dicséri, hogy egészen az agyalágyult bérgyilkosok felbukkanásáig a véletlen számlájára írtuk a Fargóval való hasonlóságokat, a képlet azonban innentõl világos: a Nagy fehérség valójában nem más, mint a Fargo, B szereposztással. Ahogy a Hamletet is csak szombaton játszotta Olivier, és a hétköznapokra Branagh maradt, úgy a Coen-repertoárt sem mindig a Macyk, Buscemik és McDormandok játsszák, van úgy, hogy a Williams-Hunter- Woody Harrelson másodvonal haknizza le a penzumot. Mellesleg egyáltalán nem csinálják rosszul, a végére majdnem sikerül egy saját filmet is összegründolniuk.
- köves -
A Budapest Film bemutatója
***
