A lemezbemutató hangverseny műfajának veszélye, hogy a hosszas stúdiómunka után az előadó telítődik a CD-re játszott művekkel, hogy ne mondjuk: egy időre elege van belőlük, a közönség pedig fásult vagy dekoncentrált játékot hall. Növeli a kockázatot, ha önmagukra erősen reflektáló műveket hallunk – igyekeztem finoman kifejezni azt, amit „agyonjátszott darabnak” szoktak titulálni. A négy impromptu, f-moll fantázia, négy ballada összeállítású műsor számai külön-külön és ciklusként is gyakori vendégei a hangversenytermeknek. (A fantázia nem hangzik el a lemezen.)
A lemezfelvétel jóvoltából ezúttal a megszokottnál is alaposabb felkészülés élményében részesülhettünk az élő előadásban. A romantikus darabok szerkezete és dramaturgiája áttetszővé vált: az előre- és visszautalások rendet teremtettek az érzelmek hullámzásában, nevezett hullámok pedig végig kerülték a szélsőségeket, a magamutogatást. Ennek a finom ízlésnek a garanciája az – ha már a rendezők a Farkas Chopinje címmel hirdették az estet, mutassunk rá egy jellegzetességre a 38 éves művész zongorázásában –, hogy a mezzopiano és mezzoforte közötti, sokak számára szűk dinamikai tartományban a legszínesebb a játéka. Ettől maradt mindvégig lebilincselő az impromptuk és balladák történetmesélő arculata. S ha már a dinamikát hozzuk szóba: a művész hirtelen/subito pianói végig gyönyörűen szólaltak meg, a forte részek két darabban, a g-moll és az F-dúr balladában olykor túlságosan direkt módon – ezt a teremben uralkodó hőségnek tudom be. Az igen magas színvonalú koncertből is kiemelkedő, a hallgatót leginkább önvizsgálatra késztető műsorszám az Asz-dúr ballada volt, ebben a tempók rubatoszerű lélegzése, az előadás spontán, vallomásos jellege egyetlen, több percen át tartó, nagy pillanattá vált.
Vigadó, június 5.
