CIA a spájzban - Noam Chomsky: Titkok, hazugságok, demokrácia

  • Papp László Tamás
  • 2005. június 30.

Zene

A "haladó baloldali értelmiség" pápája. Rajongói számára Bush jr. minimum diktátor, elmebeteg, harácsoló milliárdos, választási csaló és fanatikus, az iraki (vietnami, nicaraguai, délszláv) háború pedig a Wall Street-Pentagon-CIA háromszög cápáinak sátáni merénylete a világ ellen.
De tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy Noam Chomsky hívei kirakattörő antiglobalistákra korlátozódnak. Az immár magyarul is olvasható Chomsky-interjúkötet citálja a The New York Timest, mely a "legnagyobb élő értelmiséginek" nevezi, a Chicago Tribune-t, amely úgy véli, "minden idők szellemi nagyságai között a nyolcadik helyen áll, mindjárt Platón és Sigmund Freud mögött".

Mások számára viszont hősünk szélsőséges, de legalábbis a valóságtól elszakadt doktrinér balos. Mi tagadás, Chomsky tesz is azért, hogy bírálóiban ez a kép megszilárduljon. Már az elején belecsap a lecsóba, szerinte az USA-ban "a vállalatok és szövetségeseik végzik a tényleges kormányzást". Kevés ember vitatná, hogy az óriáscégeknek nagy hatalmuk, politikai befolyásuk van. De ő ennél sokkal tovább megy, a marxi definíciót veszi át, mely alapján a kormány nem egyéb, mint a "burzsoázia intézőbizottsága". De ha tényleg a mamutcégek kormányoznak, mire véljük, hogy történelme során az Egyesült Államokban fogadták el a legtöbb tröszt- és monopóliumellenes rendelkezést, itt vannak a legszigorúbb környezet- és fogyasztóvédelmi szabályok, a bíróságok hetente rónak ki ottani reálértéken is tetemes bírságot, kártérítést nagyvállalatokra. Chomsky itt sem áll meg, a következő oldalakon nemes egyszerűséggel fasisztának nevezi a konszerneket, mégpedig azért, mert "bennük a hatalom felülről halad lefelé: az igazgatói testület felől a menedzserek, alacsonyabb rangú menedzserek, végül pedig az eladók, gépírónők és a többiek felé. Semmiféle hatalom vagy tervezés nem áramlik alulról fölfelé." A gond csak az, hogy e logika alapján bármelyik közkönyvtár, rendelőintézet, iskola, katonai alakulat vagy egyház irányítása is fasisz-tának minősíthető. A multikkal szemben gyakori érv, hogy antidemokratikusak, senki nem választja őket, mégis beleszólnak a hatalomba. Valójában míg a kormányokat négyévente választják meg, a cégeket mindennap. Hisz az emberek azok, akik naponta úgy döntenek, megveszik az általuk gyártott termékeket. Chomsky erre azt mondja, hogy az emberek

nem szabad akaratukból

vásárolnak a multiknál, hanem manipuláció áldozataiként. De ilyen erővel a demokratikus politika is kidobható az ablakon, hisz a legszabadabb választásra is rámondható, hogy az emberek nem szuverén módon voksoltak, hanem megtévesztett bábfigurákként. Chomsky általános érvényű evidenciákat próbál a vállalatokra szűkíteni, az ő specifikumukként bemutatni, mikor azt bizonygatja, "az üzleti szféra szereplői a profit, a hatalom, a piaci részesedés és az állam feletti ellenőrzés maximalizálására törnek. Amit eközben tesznek, az néha segít másoknak, de ez merő véletlen." Természetesen ha valaki egy cég tulajdonosaként támogatja a mozgássérültek sportegyesületét, amögött az erkölcsi megfontolások mellett ott van a píár haszonelvűsége, hogy mennyit fog javulni a cég megítélése - és ügyfeleinek a száma -, ha látják, hogy segíti a sérülteket. De igaz ez István királyra is, aki az ország érdekét szolgálta, mikor integrálta hazánkat a nyugat kultúrába. De ez a dolog egyben az ő nyers hatalmi érdekeit is szol-gálta, mert a kettő egybeesett, pe-dig hol voltak akkor még a multik! Ha Chomsky példáját komolyan vesszük, akkor a hívő keresztény is csak azért segítőkész, adakozó, példás életű, mert önző érdeke bejutni a mennyországba. Lehet, így van, de akkor felesleges ezt a triviális és általános dolgot a multik speciálisan jellemző gonoszságaként bemutatni. Chomsky visszatérően kesereg a szakszervezetek USA-beli gyengülése miatt, amit egyértelműen a "nagyvállalati profit egyre fokozódó nyomásával" magyaráz. Fel sem merül benne, hogy taglétszámuk csökkenéséről esetleg maguk a szakszervezetek tehetnek. Az USA-ban például a szakszervezet hallatán a legtöbb embernek Jimmy Hoffa vagy Joe Lanza jut eszébe. Ne szépítsük a dolgokat: az amerikai szakszervezetek jelentős részét a maffia ellenőrizte. A fuvarozókét éppúgy, mint a halászati és halpiaci dolgozókét vagy a kikötői rakodómunkásokét. Tony Boyle, az amerikai bányászszakszervezet korrupt elnöke még attól sem riadt vissza, hogy őt leleplezni akaró tagtársát, Joseph Yablonskit bérgyilkosokkal megölesse. Nem csoda, hogy a melósok úgy döntöttek: tagdíjukat nem adják pénzéhes bűnözőknek. Chomsky sok kijelentése az Egyesült Államokban található olvasói számára hihetőnek tűnhet, de régiónk hasonszőrű lakói talán szkeptikusabban fogadják ama nyilatkozatát, hogy "az egészségügyi rendszerünk többé-kevésbé privatizált. Ennek eredményeként a közegészségügy és a betegségmegelőzés területéről eltolódott a fejlett technológiájú beavatkozások felé. Ezenkívül hihetetlenül alacsony hatásfokkal dolgozik, és végletesen bürokratikus, ami nagy adminisztratív költségekkel jár." Csakhogy a felsorolt negatív tendenciák megegyeznek a magyar állami egészségügy nyavalyáival. Ha a fenti jelenségek "piaci áfium" tünetei, akkor miként lehet, hogy nálunk is pont azt hangsúlyozzák, a prevenciót kellene fejleszteni, ahelyett, hogy - gyakran felesleges, hamisított műtéti-vizsgálati jegyzőkönyvek, ágynyilvántartás alapján történt túlszámlázások miatt - öntjük a pénzt a kórházakba. És azért kamu célokra pénzt lenyúlni nyilván nehezebb ott, ahol egy korrupt állami biztosítópénztár helyett magáncég figyeli vizsla szemmel, tényleg szükséges-e a beavatkozás, amire pénzt ad. Chomsky felpanaszolja, hogy "egy amerikai nagyvállalat, amelynek van egy lerakata Puerto Ricóban, dönthet úgy, hogy az adó-visszatérítések miatt Puerto Ricóban tartja a profitját". Ironikus, hogy a Puerto Ricó-i, magyar stb. jobb- és baloldali antiglobalistáknak az a bajuk a multival, hogy ki-viszi tőlük a profitját, Chomskynak pedig az, hogy ott tartja.

Egy vérbeli balos nyilatkozataiból természetesen nem marad-hat ki a CIA, amely, mint tudjuk, a spájzban van, és ott is csak ármánykodik. Chomsky a Lumumba és Castro elleni merényletek kapcsán nyilvánítja a CIA tevékenységét demokráciaellenesnek. Nem zavarja, hogy Castro, Lumumba és hasonszőrű társaik diktátorok és/vagy véreskezű gyilkosok voltak, akikért ugyanúgy nem hullatunk könnyet, mint ahogy az sem rázna meg, ha egy amerikai kommandós 1942-ben szétlövi Hitler fejét. Felhozza a Gemkapocs-műveletet, melynek keretében a CIA náci atomtudósokat és katonákat menekített ki az USA-ba. Ezt persze el lehet ítélni. De akkor ítéljük el azt is, mikor az amerikai kormány együttműködött a véreskezű Sztálinnal a nagyob-bik rossz, Hitler ellen. Ha viszont az érthető, akkor miért nem lehet megérteni, hogy 1945 után a sztá-lini birodalom volt a nagyobbik rossz, és a bukott nácik a kisebb? Chomskyt egyfajta

ideológiai farkasvakság

minduntalan arra kényszeríti, hogy az USA bűneit mérhetetlenül felnagyítsa, bizonyos diktatórikus rezsimek sokkal nagyobb atrocitá-sait viszont mentegesse vagy elhallgassa. Így tesz a miszkitó indiánoknak a nicaraguai sandinisták általi brutális üldözésével kapcsolatban, mely szerinte csak válaszreakció volt Ortegáék részéről arra, "mikor amerikai terrorista erők nyomultak be a térségbe" (86. o.), akik az erőszakos cselekmények túlnyomó részéért felelősek. Chomskyt nem érdekli, hogy a néhány ezer főt számláló kontrák csupán az ország területének töredékét ellenőrizték, míg a sandinista kormány területeiről az ország lakosságának több mint egytizede menekült el, mivel az Ortega-rezsim falvakat irtott ki, egész tartományok népességét deportálta. A kontrák nagy része egyébként nem Somoza híve, hanem csalódott sandinista volt, aki szembefordult a szovjetizálódó rezsimmel. Szerzőnk elítéli az USA-t Kambodzsa bombázásáért, elfeledve, hogy a háborút nem Nixon, hanem a Vietkong terjesztette ki Kambodzsára, támaszpontokat létesítve az országban (100-102. o.). A legabszurdabb állítás, hogy a piaci reformok célja, "hogy az egykori Szovjetuniót visszavezessék arra a harmadik világbeli szintre, amely a bolsevik forradalmat megelőző öt évszázadon át osztályrésze volt. A hidegháború maga is azért folyt, hogy a világnak ez a hatalmas szelete újra az legyen, mint azelőtt - nyersanyag, piac és olcsó munkaerő a Nyugat számára." Mindenekelőtt néhány számadat: II. Miklós uralkodásának utolsó éveiben Oroszország hetedik volt az egy főre jutó fogyasztás tekintetében, a 80-as évek derekán a Szovjetunió a hetvenhetedik, messze lemaradva Európa és a Távol-Kelet országai mögött. A szovjet korszak derekára a férfiak átlagéletkora 67-ről 62-re csökkent. A XX. század elején a francia és az orosz munkás reálbére nagyjából megegyezett, miközben az orosz melós átlagban kevesebbet dolgozott. A munka-erő a szovjet korszakban is jóval olcsóbb volt, ahhoz nem kellett volna megdönteni a rendszert, hogy piacot szerezzenek. Számos nyugati üzletember abból gazdagodott meg, hogy az embargós szabályokat kijátszva csúcstechnológiát szállított a szovjeteknek - az ő számításaikat a hidegháború inkább keresztezte. 1945-ben, a Furtune magazin kutatása szerint az USA üzletembereinek többsége azt szerette volna, ha teljesen szabadon kereskedhet a Szovjetunióval, a szigorú korlá-tozások nyilván nem szolgálták az érdekeiket. Chomsky kijelentése a legelemibb logikát is nélkülözi: ha egy állam a piac, tehát a vásárlóerő szempontjából érdekel, akkor miért jó nekem, ha az országot elszegényítem, legatyásítom, csökkentve a vásárlóerőt?

Chomsky kijelentéseit még sokáig cáfolhatnánk, de ízelítőnek talán ennyi is elég. Az Egyesült Államokat természetesen sok mindenért lehet bírálni. De a fenti művet olyan mértékben jellemzi a térségünk félmúltjából oly jól ismert "verik a négereket" effektus, hogy az még esetleges jogos felvetéseit is diszkreditálja. A könyv végén lista található azon szervezetekről, melyek "célkitűzései összhangban vannak a mű szellemiségével". Köztük a Társaság a Szabadságjogokért, melyet liberális, a polgári demokrácia talaján álló egyesületnek ismertünk, és amely aligha azonosulna diktatúrák indirekt mentegetésével.

David Barsamian interjúkötete; Független Média Kiadó, 2005, 120 oldal, 1440 Ft

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.