Mások számára viszont hősünk szélsőséges, de legalábbis a valóságtól elszakadt doktrinér balos. Mi tagadás, Chomsky tesz is azért, hogy bírálóiban ez a kép megszilárduljon. Már az elején belecsap a lecsóba, szerinte az USA-ban "a vállalatok és szövetségeseik végzik a tényleges kormányzást". Kevés ember vitatná, hogy az óriáscégeknek nagy hatalmuk, politikai befolyásuk van. De ő ennél sokkal tovább megy, a marxi definíciót veszi át, mely alapján a kormány nem egyéb, mint a "burzsoázia intézőbizottsága". De ha tényleg a mamutcégek kormányoznak, mire véljük, hogy történelme során az Egyesült Államokban fogadták el a legtöbb tröszt- és monopóliumellenes rendelkezést, itt vannak a legszigorúbb környezet- és fogyasztóvédelmi szabályok, a bíróságok hetente rónak ki ottani reálértéken is tetemes bírságot, kártérítést nagyvállalatokra. Chomsky itt sem áll meg, a következő oldalakon nemes egyszerűséggel fasisztának nevezi a konszerneket, mégpedig azért, mert "bennük a hatalom felülről halad lefelé: az igazgatói testület felől a menedzserek, alacsonyabb rangú menedzserek, végül pedig az eladók, gépírónők és a többiek felé. Semmiféle hatalom vagy tervezés nem áramlik alulról fölfelé." A gond csak az, hogy e logika alapján bármelyik közkönyvtár, rendelőintézet, iskola, katonai alakulat vagy egyház irányítása is fasisz-tának minősíthető. A multikkal szemben gyakori érv, hogy antidemokratikusak, senki nem választja őket, mégis beleszólnak a hatalomba. Valójában míg a kormányokat négyévente választják meg, a cégeket mindennap. Hisz az emberek azok, akik naponta úgy döntenek, megveszik az általuk gyártott termékeket. Chomsky erre azt mondja, hogy az emberek
nem szabad akaratukból
vásárolnak a multiknál, hanem manipuláció áldozataiként. De ilyen erővel a demokratikus politika is kidobható az ablakon, hisz a legszabadabb választásra is rámondható, hogy az emberek nem szuverén módon voksoltak, hanem megtévesztett bábfigurákként. Chomsky általános érvényű evidenciákat próbál a vállalatokra szűkíteni, az ő specifikumukként bemutatni, mikor azt bizonygatja, "az üzleti szféra szereplői a profit, a hatalom, a piaci részesedés és az állam feletti ellenőrzés maximalizálására törnek. Amit eközben tesznek, az néha segít másoknak, de ez merő véletlen." Természetesen ha valaki egy cég tulajdonosaként támogatja a mozgássérültek sportegyesületét, amögött az erkölcsi megfontolások mellett ott van a píár haszonelvűsége, hogy mennyit fog javulni a cég megítélése - és ügyfeleinek a száma -, ha látják, hogy segíti a sérülteket. De igaz ez István királyra is, aki az ország érdekét szolgálta, mikor integrálta hazánkat a nyugat kultúrába. De ez a dolog egyben az ő nyers hatalmi érdekeit is szol-gálta, mert a kettő egybeesett, pe-dig hol voltak akkor még a multik! Ha Chomsky példáját komolyan vesszük, akkor a hívő keresztény is csak azért segítőkész, adakozó, példás életű, mert önző érdeke bejutni a mennyországba. Lehet, így van, de akkor felesleges ezt a triviális és általános dolgot a multik speciálisan jellemző gonoszságaként bemutatni. Chomsky visszatérően kesereg a szakszervezetek USA-beli gyengülése miatt, amit egyértelműen a "nagyvállalati profit egyre fokozódó nyomásával" magyaráz. Fel sem merül benne, hogy taglétszámuk csökkenéséről esetleg maguk a szakszervezetek tehetnek. Az USA-ban például a szakszervezet hallatán a legtöbb embernek Jimmy Hoffa vagy Joe Lanza jut eszébe. Ne szépítsük a dolgokat: az amerikai szakszervezetek jelentős részét a maffia ellenőrizte. A fuvarozókét éppúgy, mint a halászati és halpiaci dolgozókét vagy a kikötői rakodómunkásokét. Tony Boyle, az amerikai bányászszakszervezet korrupt elnöke még attól sem riadt vissza, hogy őt leleplezni akaró tagtársát, Joseph Yablonskit bérgyilkosokkal megölesse. Nem csoda, hogy a melósok úgy döntöttek: tagdíjukat nem adják pénzéhes bűnözőknek. Chomsky sok kijelentése az Egyesült Államokban található olvasói számára hihetőnek tűnhet, de régiónk hasonszőrű lakói talán szkeptikusabban fogadják ama nyilatkozatát, hogy "az egészségügyi rendszerünk többé-kevésbé privatizált. Ennek eredményeként a közegészségügy és a betegségmegelőzés területéről eltolódott a fejlett technológiájú beavatkozások felé. Ezenkívül hihetetlenül alacsony hatásfokkal dolgozik, és végletesen bürokratikus, ami nagy adminisztratív költségekkel jár." Csakhogy a felsorolt negatív tendenciák megegyeznek a magyar állami egészségügy nyavalyáival. Ha a fenti jelenségek "piaci áfium" tünetei, akkor miként lehet, hogy nálunk is pont azt hangsúlyozzák, a prevenciót kellene fejleszteni, ahelyett, hogy - gyakran felesleges, hamisított műtéti-vizsgálati jegyzőkönyvek, ágynyilvántartás alapján történt túlszámlázások miatt - öntjük a pénzt a kórházakba. És azért kamu célokra pénzt lenyúlni nyilván nehezebb ott, ahol egy korrupt állami biztosítópénztár helyett magáncég figyeli vizsla szemmel, tényleg szükséges-e a beavatkozás, amire pénzt ad. Chomsky felpanaszolja, hogy "egy amerikai nagyvállalat, amelynek van egy lerakata Puerto Ricóban, dönthet úgy, hogy az adó-visszatérítések miatt Puerto Ricóban tartja a profitját". Ironikus, hogy a Puerto Ricó-i, magyar stb. jobb- és baloldali antiglobalistáknak az a bajuk a multival, hogy ki-viszi tőlük a profitját, Chomskynak pedig az, hogy ott tartja.
Egy vérbeli balos nyilatkozataiból természetesen nem marad-hat ki a CIA, amely, mint tudjuk, a spájzban van, és ott is csak ármánykodik. Chomsky a Lumumba és Castro elleni merényletek kapcsán nyilvánítja a CIA tevékenységét demokráciaellenesnek. Nem zavarja, hogy Castro, Lumumba és hasonszőrű társaik diktátorok és/vagy véreskezű gyilkosok voltak, akikért ugyanúgy nem hullatunk könnyet, mint ahogy az sem rázna meg, ha egy amerikai kommandós 1942-ben szétlövi Hitler fejét. Felhozza a Gemkapocs-műveletet, melynek keretében a CIA náci atomtudósokat és katonákat menekített ki az USA-ba. Ezt persze el lehet ítélni. De akkor ítéljük el azt is, mikor az amerikai kormány együttműködött a véreskezű Sztálinnal a nagyob-bik rossz, Hitler ellen. Ha viszont az érthető, akkor miért nem lehet megérteni, hogy 1945 után a sztá-lini birodalom volt a nagyobbik rossz, és a bukott nácik a kisebb? Chomskyt egyfajta
ideológiai farkasvakság
minduntalan arra kényszeríti, hogy az USA bűneit mérhetetlenül felnagyítsa, bizonyos diktatórikus rezsimek sokkal nagyobb atrocitá-sait viszont mentegesse vagy elhallgassa. Így tesz a miszkitó indiánoknak a nicaraguai sandinisták általi brutális üldözésével kapcsolatban, mely szerinte csak válaszreakció volt Ortegáék részéről arra, "mikor amerikai terrorista erők nyomultak be a térségbe" (86. o.), akik az erőszakos cselekmények túlnyomó részéért felelősek. Chomskyt nem érdekli, hogy a néhány ezer főt számláló kontrák csupán az ország területének töredékét ellenőrizték, míg a sandinista kormány területeiről az ország lakosságának több mint egytizede menekült el, mivel az Ortega-rezsim falvakat irtott ki, egész tartományok népességét deportálta. A kontrák nagy része egyébként nem Somoza híve, hanem csalódott sandinista volt, aki szembefordult a szovjetizálódó rezsimmel. Szerzőnk elítéli az USA-t Kambodzsa bombázásáért, elfeledve, hogy a háborút nem Nixon, hanem a Vietkong terjesztette ki Kambodzsára, támaszpontokat létesítve az országban (100-102. o.). A legabszurdabb állítás, hogy a piaci reformok célja, "hogy az egykori Szovjetuniót visszavezessék arra a harmadik világbeli szintre, amely a bolsevik forradalmat megelőző öt évszázadon át osztályrésze volt. A hidegháború maga is azért folyt, hogy a világnak ez a hatalmas szelete újra az legyen, mint azelőtt - nyersanyag, piac és olcsó munkaerő a Nyugat számára." Mindenekelőtt néhány számadat: II. Miklós uralkodásának utolsó éveiben Oroszország hetedik volt az egy főre jutó fogyasztás tekintetében, a 80-as évek derekán a Szovjetunió a hetvenhetedik, messze lemaradva Európa és a Távol-Kelet országai mögött. A szovjet korszak derekára a férfiak átlagéletkora 67-ről 62-re csökkent. A XX. század elején a francia és az orosz munkás reálbére nagyjából megegyezett, miközben az orosz melós átlagban kevesebbet dolgozott. A munka-erő a szovjet korszakban is jóval olcsóbb volt, ahhoz nem kellett volna megdönteni a rendszert, hogy piacot szerezzenek. Számos nyugati üzletember abból gazdagodott meg, hogy az embargós szabályokat kijátszva csúcstechnológiát szállított a szovjeteknek - az ő számításaikat a hidegháború inkább keresztezte. 1945-ben, a Furtune magazin kutatása szerint az USA üzletembereinek többsége azt szerette volna, ha teljesen szabadon kereskedhet a Szovjetunióval, a szigorú korlá-tozások nyilván nem szolgálták az érdekeiket. Chomsky kijelentése a legelemibb logikát is nélkülözi: ha egy állam a piac, tehát a vásárlóerő szempontjából érdekel, akkor miért jó nekem, ha az országot elszegényítem, legatyásítom, csökkentve a vásárlóerőt?
Chomsky kijelentéseit még sokáig cáfolhatnánk, de ízelítőnek talán ennyi is elég. Az Egyesült Államokat természetesen sok mindenért lehet bírálni. De a fenti művet olyan mértékben jellemzi a térségünk félmúltjából oly jól ismert "verik a négereket" effektus, hogy az még esetleges jogos felvetéseit is diszkreditálja. A könyv végén lista található azon szervezetekről, melyek "célkitűzései összhangban vannak a mű szellemiségével". Köztük a Társaság a Szabadságjogokért, melyet liberális, a polgári demokrácia talaján álló egyesületnek ismertünk, és amely aligha azonosulna diktatúrák indirekt mentegetésével.
David Barsamian interjúkötete; Független Média Kiadó, 2005, 120 oldal, 1440 Ft
