Nem tudom, jól tettem-e, mindenesetre nem kortárs orosz moszkoviták, hanem a rég elfelejtett Ilja Ehrenburg memoárjait olvasgatva készültem Moszkvából, s nem is bántam meg. A hatvanas évek elején megjelent hatalmas szófolyam negyven év múltán lottyosra érett, elképesztő anakronizmusával sokkal több kulcsot adott a Moszkva-jelenség megsejtéséhez, mint az gondolható lenne. Zsukov marsallnak a Vörös tér északi bejáratát felügyelő szobra alatt - nőiesen affektáló kezének árnyékában - délutánonként összejön
Karl, Miklós és a két Vladimir;
Karl folyton elcsatangol, mintha a veséjével is lenne valami baj, az idősebbik Vladimir, vagyis Iljics mániásan galambokat etet, s hagyja, hogy azok meg őt csipkedjék, Miklós gondterhelten köröz kivégzője körül, az új Vladimir pedig csak ül és vár. Amint Ehrenburg három kötetének vértengere elapadt az idők folyamán, úgy tetszik, kiegyenlítődtek mára az értékek is: a nagy klónoktól néhány méterre, élő lelkiismeret gyanánt, tehát abszolút fölöslegesen, pusztán látványosságként meredeznek a világháborús és az afganisztáni veteránok: a történelemnek nincs sok értelme. Amikor a harmincas évek végén Ilf az Ilf-Petrovból meghalt - írja Ehrenburg -, a hagyatékában egy regénytervet találtak, mely arról szólt, hogy az illetékesek egy filmváros építését határozták el, melyet "antik görög stílusban, de az amerikai technika legmodernebb vívmányaival felszerelve" emelnének. Két expedíció indult tapasztalatszerzésre, az egyik Athénba, a másik Hollywoodba, ám leiszszák magukat, s a terv befuccsol. Ma már látszik, kijózanodtak, túl-élték, s a város hatvan év múltán, Moszkvára települve, felépült.
Athén és Hollywood közé beékelődni képtelenség, a magyar évad moszkvai kiállításai legalábbis ezt bizonyítják. A Puskin Múzeum klubhelyiségeiben június 7-én nyílt Valós és virtuális terek című tárlat, mely Maurer Dórától Csörgő Attiláig tizenkét, köztük négy Kossuth-díjas művész geometrikus munkáit mutatta be - ismerős módon persze -, csak a megnyitón volt érdekes. A konstruktivizmus itt most éppen passzé, hiába volt perfekt a válogatás, és hiába próbált a verniszázson mind a hét-nyolc megmondóember
Moholy Nagy és Rodcsenko
legendává aszott barátságára célozni, hiába töltötte meg a termeket s ette föl a szendvicseket a helyi megélhetési megnyitóközönség és a magyar sajtó éppen időben odaérkező hada, a történet nem történt meg, vagyis önmagába záródott. Moholy Nagy egy levelében bajtársának szólította Rodcsenkót, Maurernak, Baknak vagy Jovánovics-nak nincs most esélye társra lelni Moszkvában. Egy azóta itthon sokat idézett sajtótájékoztatón, mely a megnyitó után zajlott, mindenki az eseményeket dizájnoló pénz hiányáról beszélt, de nemigen hangzott el egyetlen szó sem arról, elemezte-e valaki valamikor is, mit kellene megmutatni az oroszoknak, ami érvényesnek látszhat a kortárs magyar művészetből. A két nappal később, a vadonatúj Kortárs Művészeti Központban megnyitott kiál-lításnak már több esélye látszott, hogy betörjön az új Athén és új Hollywood Moszkvájába. A c3 Kulturális Központ Peternák Miklós és Erős Nikolett által szervezett intermediális bemutatója - úgy tetszik - aktualitásával és Moszkvában még talán újnak ható technikájával sokkal közelebb áll a vágyott érvényességhez. De hogy ez mit is jelenthet pontosan, arról ma még fogalmunk sem lehet. Csak annyi dereng: nem Magyarország lesz a híd Moszkva és a világ között; nekünk kellene valami pallót találnunk végre.
