Zene

Általánosan elterjedt előítéletes hiedelmek szerint amennyiben szűkebb-tágabb baráti társaság jön össze, adott időintervallumon belül a hölgyek a szépségápolástól a konyhaművészeten át a gyereknevelésig, az urak a duálprocesszoros számítógépektől a 4 légzsákos, 8 hangszórós gépjárművekig jutnak el. Hiszen mindenki az érdeklődésének leginkább megfelelő témakörben nyilvánít véleményt, illetve kezdeményez szenvedélyes beszélgetést embertársaival. Tehát ha valaki azt hallaná egy szombat esti partin: Képzeljétek, amióta a feleségem a 16 szelepes, 4 literes turbódízel dzsippel jár, többé nem is akar beülni a benzines merdzsómba! Gondoltátok volna? - nos, ebben az esetben 1. uralkodjunk idegeinken, 2. vegyünk mély levegőt, 3. ne öntsünk beszélgetőtársunk világos zakójára negyed liter vörösbort. Tereljük inkább a beszélgetés fonalát népszerű televíziós műsorokra, ezen belül is például az autósmagazinokra. Tehát amennyiben a TotalCar címmel futó, hetente jelentkező televíziós magazint ajánljuk, nem hibázhatunk nagyot, hiszen a műsor egyaránt megcélozza a milliomos újgazdagokat és vérprofikat, valamint az epekedő régszegényeket és a dilettánsokat.

Sokan úgy gondolják, nem fog a macska kint is, bent is egeret. Lehet, de Radák Eszter festészete meg éppen olyasmit bizonyít, hogy akár foghatna is. Minden mozdulata, minden gesztusa azt igazolja, hogy a kettősség elkötelezettjeként (és talán áldozataként is olykor) képes arra, hogy önmagát tükrözve kint és bent egyképpen működhessen. Festőként és művészettörténészként, kívülről és belülről figyel önmagára és - mondjuk bombasztikusan - a világra; festményeivel mintha a korai hetvenes évek (Radák születése ideje) és a jelen "vizuáltipológiai" habarcsát képezné meg, sikeresen. Végeredményben konzekvens és konzisztens eklektika nyilatkozik meg munkáin: a szecesszió geometrizáló stilizálása, az azt szeretettel megidéző késői pop-art hedonizmusa és napjaink vizuális reflexivitása keveredik "programjában".

Aképekhez csak ritkásan kapcsolódnak nevek: Kossuth Ferenc, Kemenszky, Vangel, Finaly család, Fuchs Gyurka. Halk mosolyú Jolánok, Berták és Jusztinok, délceg Árminok, Ödönök, tekintetükben enyhe dölyffel. Kisasszonyok, hölgyek, urak. Majd házaspárok sorban, hitvese kezét csak hüvelyk- és mutatóujjal érintő férj: magabiztos mosolyát finomkodóan eltartott, vastag gyűrűs kisujja árnyalja, miközben a lágy tekintetű fiatalasszony készségesen dől kissé előre-oldalt, hogy ne látsszék annyival magasabbnak. Egy-egy hamiskás mosoly, ernyedten pihenő, puha kézfej. Aztán a csecsemők, a cseperedő, főkötős Miklóskák, Manczik, Böskék, Dódi, Kukika lovacskával, műbárány, napernyő, teniszütő. A távolság, az ismeretlenségbe mosódottság miatt csupa rejtély. A műteremfotósnak a megrendelő saját valóságát volt feladata megragadni, a benne rejlő legtöbbet. A műtermi fényképezkedés elhúzódó pillanataiban a kuncsaft átengedhette magát amúgy restellt hiúságának, hogy kitárulkozó magakelletését barnás tónusok jótékonyan poétikus ködébe vonják a vegyszerek.

"Javaslom, hogy ne beszéljünk az angol filmről. Szerintem sokkal érdekesebb az, amit Amerika nyújt éppen. Nagy lehetőségeket biztosít az amerikai filmgyártás, jóval több irányba lehet dolgozni, mint Angliában. Anglia igencsak szűk. Angliában már attól tartottam, hogy csak ismétlem magam. Ezt senki nem kívánhatja" - mondta a Magyar Naracsnak Frears úgy három évvel ezelőtt. Hittük is, nem is, visszatekintve legalábbis úgy tűnik, felszólamlását akkor egy londoni repülőjeggyel a zsebében eszközölte számunkra, lévén soron következő filmje, a Liam virtigli angol produkció. Szóval obskúrus egy alak, de szeretjük nagyon. Nota bene: nem is csak a szigetországi keltezésű darabjaiért. Ám kétségtelen, Lindsay Anderson 1968-as Ha... című filmjének rendezőasszisztense az elmúlt huszonöt-harminc évet Anglia és Amerika közötti pingpongozással töltötte, úgy is mondhatnánk, váltakozó szerencsével. De nem mondjuk.

Így szép az ősz - az alábbi öt lemez külön-külön is megnyerő, így együtt pedig végképp gondoskodnak arról, hogy könnyű szívvel gondolhassunk a mai magyar undergroundra.

Mindenesetre kár. A nyolcvanas évek derekán, amikor a peresztrojka divatossá tette a bomladozó Szovjetunió kultúráját, az underground rockzenére is vetült valamicske fény. Hozzánk is eljutott Moszkvából a Zvuki Mu, Leningrádból a NOM és Tallinnból a Nye Zsdali, aztán máshova fordultak a trendek, vagyis szépen visszaállt a rend: már megint nem tudhattuk-tudjuk, hogy mi zajlik azon az égtájon. És hát nyilván nem csak a divat "felelős" ezért. Ahol beüt a szabadság, ott érvényüket veszítik azok a produkciók, melyeket inkább a politikai indíttatásuk működtetett, szigorúan zenei alapon pedig egyik társaságnak sem jött össze a nyugati áttörés. Mindenesetre kár - én valahogy hajlamos vagyok azt gondolni, hogy továbbra is igazán izgalmas dolgokat lehetne találni... csak hát hogyan?

Nem szükséges a fülszöveg (feltehetően a szerző által is autorizált) javaslatára hivatkozni ahhoz, hogy megállapítsuk: a Felszámolás szorosan kötődik a három nagy szépprózai mű, a Sorstalanság, A kudarc és a Kaddis a meg nem született gyermekért univerzumához. Eszerint az új kötet a Kertész-oeuvre központi vonulatát tetralógiává bővítette, egyszersmind le is zárva azt. Mindazonáltal ez a lezárás nem jelent egyúttal lekerekítést is - ez lehetett az oka, hogy zavartan tettem le a könyvet. Nem az volt a baj, hogy a Felszámolás teljesen más jellegű, mint az előző művek, hanem az, hogy a komoly munkát igénylő, bonyolult szerkezet elemei nem kerülnek egyensúlyba. Még bonyolultabbá teszi a dolgot, hogy gyanúm szerint ez nem is állt a szerző szándékában. Ezúttal lazább, széttartóbb, vegyes hangnemű konstruk-ciót igyekezett létrehozni. Sajnos túlságosan lazára, széttartóra és vegyes hangneműre sikeredett.

Két bemutatóval kezdte idei - Jordán Tamás igazgatása alatti első teljes - évadját a Nemzeti Színház. Történetesen két magyar dráma előadásával - ez azonban, óvom mindannyiunkat, nem szabad, hogy messzemenő következtetésekre csábítson. Van jó dráma meg rossz - maradjunk ennyiben.

Buddha és Lao-ce egy nap - az őszi verőn - felslattyogtak a Várba, kószáltak egy darabig, majd tőlük szokatlanul merész lépésre szánva magukat, benyitottak a Ludwig Múzeumba. Néztek-nézelődtek, míg az első emeleten meg nem találták azt, amit nem is kerestek, a Vágy-kiállítást, a sok-sok vágy-képpel. Álmélkodtak nagyon, s rá is fagyott arcukra a rezignált félmosoly; mi minden jár emberek fejében, gondolták, mi minden kísérti őket meg nap mint nap. Már el is fáradtak a kápráztató látvány súlya alatt, már fordultak is volna vissza alant húzódó menedékük irányába, amikor szembetalálkoztak Katona Józseffel. Jött feléjük a magyar nemzet drámaírója, hóna alatt vaskos könyvvel, melynek címe A pszicho-analízis szótára (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994) volt, s megállásra szólította a két vágytalant. Megmutatta nékik féltett könyvét, bele-belelapoztatott velük meg-megjelölt helyekre, s várta a hatást, mindhiába. Buddha és Lao-ce ábrázata mit sem változott, mire Katona József megmérgesedett. Szavalati helyzetbe illesztette magát, s belekezdett:

Ebben az országban kissé nehéz nem a BKV-ra asszociálni, ha egy film elején felbukkan Aba Botond, a BKV Rt. vezérigazgatója, azt bizonygatván, hogy a darab, amit látni fogunk, semmiféle kapcsolatban nem áll a nagyvállalattal. Persze, tudjuk mi jól, minden egyezés a valósággal a véletlen műve - ezek az ellenőrök nem azok az ellenőrök, ez a metró pedig természetesen nem az a metró.

Makk Károly: Egy hét Pesten és Budánn - Áh, dehogy - mondja az idős mester szinte naponta a tévében, ha épp azt kérdezik tőle, hogy az új filmje nem folytatása-e hajdani sikerének, a Szerelemnek. A képén hamiskás mosoly... ő csak tudja.

Dés László lemezén előbb azt olvashatjuk, hogy a Metszetek az Egy hét Pesten és Budán filmzenéje, míg a hátsó borítón az áll, a "filmzene alapján" készült. Egy ilyen apró bizonytalanságnak persze nincs súlya, tulajdonképpen említenem sem kéne, csak hát cseppben a tenger, ugyanez a "kettősség" hagyott nyomot a felvételeken.

Régi és soha véget nem érő vita tárgya: hol végződik a már történészi eszközökkel feldolgozható múlt, s hol kezdődik a jövő, melynek elemzésekor a historikus is csak egy a tétova zsurnaliszták között - legfeljebb az ő történelmi példái kevésbé sántítanak. (A tény, hogy egyesek a jövőt is megpróbálják krónikákba foglalni, nem jelen recenziónk tárgya - bár azt megjegyeznénk, hogy még az efféle feladat sem reménytelen, feltéve, hogy a történeti forrásokat mi magunk már jó előre megírtuk.) A rendszerváltás nevű valami azonban emlékezetünk szerint vagy másfél évtizede esett meg velünk, ennek megfelelően vizsgálata nem teljesen lehetetlen, különösen, mivel bizonyos források - gondoljunk a moszkvai levéltárak legalábbis részleges megnyílására - azóta kutathatóvá váltak. Márpedig Romsics Ignác történész éppen erre vállalkozott: saját bevallása szerint előbb csupán esszéket szeretett volna írni Prohászka Imre 1988-90-es sajtófotóihoz, ám idővel ráébredt, hogy munkája inkább hasonlít egy történeti munkához - még inkább egy tankönyvi összefoglalóhoz.

Tarantinót a Kill Bill kapcsán a magunk részéről eltemettük (na jó, mondjuk úgy: egy időre..., de akkor legalább vidéken), még sincs okunk panaszra, hiszen nem maradtunk tarantiánus filmek híján, most ez, a jövő hónapban Rodriguez testvér harmadik nekifutása az El Mariachi tárgykörnek, sok is a jóból. Tarantino követőinek többségét nem szenvedhettük, de ha muszáj volt vizsgálni műveiket, mindig az volt a perdöntő, hogy minémű a hozzáadott érték. Ráadásul paradox módon nem az eredetiség jelentette a legtöbb esetben a szükséges pluszt. Vagyis az ismert szcénához gyakran további nagyon, de máshonnan ismert impulzusok kívánkoztak, s nem valami hót originális fordulat. Ennél is bonyolultabb a helyzet a konkrét esetben, ezért feltétlenül szükséges már időben kijelenteni: a Balhé remek kis mozi, lendületes, eszement hülyeség, szűk másfél órányi elszánt marháskodás, korra és nemre való tekintet nélkül ajánljuk kedves nézőinknek. Arról szól, hogy hat, hazai pályán mérsékelten sikeres nehézfiú legutóbbi kudarcát feledtetendő külszolgálatra szegődik. Chicagóba mennek betörni, egyenest Párizsból. Kiszállásuk során nehézségekbe ütköznek, melyek éppen olyan nevetségesek, mint azok a módozatok, amelyeket a leküzdésükre hőseink kieszelnek. E vidám problémakezelés persze nincsen halálos áldozatok nélkül, de ki lehet bírni - hangozzék ez akár ellentmondásnak is, sőt megkockáztatom, ezen ellentmondás itt a só meg a bors.