1983 novemberében valaki megmutatott nekem egy vékony, titokzatos verseskötetben egy képet. A magyar költő. A kávéfőzőgép mellett hosszú hajú, szakállas, fiatal férfi támaszkodik a presszó pultjához. Néz bele az objektívbe. Kezében féldecis pohár. (Úgy képzeltem, cseresznyepálinka van benne.) Persze cigarettázik is. Lepusztult, elszánt és méltóságteljes. Múlt századi miniszterelnök a kivégzése előtti hajnalon. A kép Petri Györgyöt ábrázolta.
Verseit akkor nem szerettem meg. De azonnal kétségbevonhatatlanná vált, egyszerűen ott volt, jelen volt, mint az óraketyegés vagy a tücsökszó, vagy mint a bodzaillat (hogy így mondjam), az a tény, hogy becsületes és fontos poézis ez. A szerelmi és a politikai költészet nyelvének nagy megújítóját tiszteltem benne, s némiképp aggódtam érte, amikor kimúlt a rendszer s vele, gondoltam, az oppozíció lehetősége is. De nem történt semmi baj. Az alulretorizáltság, az antipoétikusság, az irónia átmentette magát, a keménységből nem engedett, de megtelt fénnyel és melegséggel, súlyos lett, tiszta és egyszerű, mint a fontos dolgok általában.
A júniusi Holmiban ott van például az a vers, hogy Proton. Egy szöveg a halál közeledtéről, a szép meghalásról, matematikáról, fizikáról: három történet egy régvolt tanárról. Ars moriendi.
Én most eltávozom,
el az élők sorából.
Hogy porként-e vagy sugárzás formájában,
ki tudja? Nincs különösebb
bizalmam a modern fizika
képszerű megfogalmazásai iránt.
"Eltávozott az élők sorából." Ennek az iszonyúan banális mondatnak a jelen idejűvé tétele, feltagolása, az igekötő értelmező, meditatív megismétlése oly módon tudja felszámolni a banalitást, hogy ugyanakkor mégsem fordítja át az egészet súlytalan iróniába. Sőt: a kínálkozó, a modern fizikából eredő közhelyszerű vigaszok, képszerű megfogalmazások elutasítása visszaadja a mondat eredeti súlyát, jelentését kitágítja, s e nyelvi kritika ráadásul olyan emberi méltóságot kölcsönöz a beszélőnek, amit korántsem szoktunk a halálra készülők sajátjának tudni. És aztán. a szentenciának a végére járván. persze hirtelen véget ér látszólag az egész: Szalmai tanár úr történetei következnek.
Szalmai tanár úr hősiesen szembeszállt Heisenberggel,
Einstein álláspontján volt,
miszerint Isten nem kockajátékos.
Kitelepített szerzetestanár lévén
lehet, hogy többet tudott nálamnál,
afelől, hogy hol lakik az Úristen.
Terv vagy kockajáték. Bizonyosság vagy határozatlansági reláció és tartózkodási valószínűség. A modern fizika alapítói és az általuk felvetett fizikai és ismeretelméleti problémák gond nélkül simulnak bele a történetmondás hangsúlyozottan hétköznapi nyelvezetébe. A beszélő nem keresi a választ, nem kíván választani, ráhagyatkozik a régi mesterre, régi ellenfélre: a frissen felismert tekintélyre. Szalmai tanár úrról csak mindezek után derül ki, hogy az igazi neve: Proton. Ez nem csak azért érdekes, mert a szöveg szerint fiatal, lázadó, a kocsmában, kisfröccsök után, az indiántáncot feszülettel a kézben táncoló hallgatósága éppen a koton szót véli leginkább rímelni rá, hanem mert az atommag nukleon-modelljét éppen Heisenberg dolgozta ki. Vagyishogy Szalmai-Protonnak nevet, létet éppen az kölcsönzött, akivel szándéka szerint hősiesen szembeszállni vél.
Aztán jött a történelmi jelentőségű érettségi ügy.
Sz. tanár úr arra kért föl, hogy rajzoljak
egy szinuszgörbét,
én pedig dacosan húztam egy vonalat,
és föl le menő négyszögeket rajzoltam föl:
Hősnek véltem magam, Sz. tanár úr megszemlélte
a produkciómat, és azt kérdezte: "Hallott már
maga a Poisson-eloszlásról?"
Én mondtam neki, hogy a poászon,
az vagy hal, vagy méreg.
Õ azt mondta: "Menj helyre, gyiriköm."
Õ már meghalt. Én próbálok a helyemre menni.
A beszélő érettségiző elődje tehát hasonlóképpen hősies lázadásnak tudja a szinuszgörbe négyszögesítését meg a Poisson nevű tudós nevére mondott (közhelyes) tréfát, és az is, valóban, de az azonnali újabb kérdés éppen azt mondja, hogy a (matematikai) törvényt nem lehet megsérteni, megsebezni: mindenféle támadástól függetlenül van, mert semmiféle lázadás nem képes megérinteni a létét. Még fontosabb azonban, hogy folytatódik a megelőzöttségek története. Simeon Denis Poisson francia matematikus ugyanis épp a modern (kockajátékos) atomfizikát megalapozó valószínűségszámítás klasszikus elméletének volt az egyik legfontosabb kidolgozója: a termodinamika egyik állandója, a matematikai fizika egy nevezetes differenciálegyenlete mellett ezért viseli egy valószínűségi elosztás is az ő nevét. Proton tehát éppen az ellenfelének tudott Kockajáték elődjére való hivatkozással védelmezi a Tervet, ha tehát az érettségiző a Kockajátékost támadja, akkor épp Proton pozícióit erősíti meg: a lázadásnak így és ezért nincs értelme. És persze a Kockajáték is Törvény: a hal és a méreg szavak francia megfelelőinek (poisson-poison) hasonlóságán alapuló nyelvi játék nem képes megtörni Poisson hatalmát. "Menj helyre, gyiriköm."
És most próbál. Keresi a helyét. Tartózkodási valószínűség: halál.
A kör bezárult. Mindenkit megelőz valaki, nincs eredetiség, az oppozíció pedig átránt a támadni vélt pozícióba. Amikor az érettségiző (a Heisenberget támadó) Proton (Heisenberget támogató) Poissonját támadja, akkor valójában (a Protont támogató) Einsteint támogatja, és ahogyan Proton létét az általa támadni vélt Heisenberg szavatolja, úgy szavatolja a beszélő létét a támadni vélt Proton.
A proton pozitív elektromos töltésű stabilis elemi részecske. A neutronnal együtt az atom magját alkotja. Az atommag pozitív töltése a protonok számával egyenlő. A kémiai elem rendszámát ez határozza meg. A proton a legegyszerűbb elem, a hidrogén atommagja. A nagy egyesítés elmélete szerint a proton is bomlik, de élettartama a világegyetem korával esik egybe, így ennek kísérleti bizonyítása még várat magára.
"Ilyenkor már le szoktam pihenni. Mulassatok jól."
