"Ne hibáztassátok a szépségéért", énekelte tizenegy évvel ezelőtt Sade, emlékeztek rá? Nigériából származott Angliába, megbocsáthatatlanul gyönyörű volt, ha láttad, hallgatni se kellett szinte. Most majdnem ugyanez a mondat ismétlődik meg a Khadja Nin lemezét kísérő ismertetőben, egész pontosan úgy, hogy "elnézést kér szépségéért", és hát tényleg.
Abban az évben, amikor Sade ajkát az a bizonyos mondat elhagyta, Khadja Nin, alkalmi vokalista, gyerekestül, özvegyen, évek óta Belgiumban, szülőhazája, Burundi egykori gyarmattartója földjén megismerkedett Nicolas Friszmannal. Mondják, a belga zenei világban ismert producer ő, s minden hangszer értője. Elkezdték összehangolni, amit a zenéről gondoltak, az eredmény rajta van Khadja Nin 1992-es és 1994-es albumain (Khadja Nin; Ya Pili...), ezekből plusz egy új dalból rakták össze a mostani harmadikat.
Kis csalódás. Túl sok fehér folyt a koktélba, Afrika majdnem teljesen feloldódott. Ha azon a csupa melegség hangján Khadja Nin nem azon a nagyon lágy lejtésű szuahéli nyelven énekelne, alig utalna valami arra, mi van mögötte. Csak a M´barik Fall című szám ugrik ki az európai fülnek unásig ismerős, kellemes, de szokványos hangfüggöny mögül: nincs benne se keyboard, se sax, ellenben egy Dizzy Mandjeku nevű, biztos nagyon fekete ember gitárjátéka megsejteti, milyen lemezt is lehetett volna csinálni. Egyébként latinos, nyár esti romantikus zene, néha majdnem annyira fülbemászó, mint a Lambada volt egy másik nyáron, amikor még azt se tudta Európa, hogy léteznek egyáltalán hutuk és tuszik Ruandában és Burundiban, nemhogy azt, hogy halomra gyilkolják egymást ott, ahol talán még a járvány sem szívesen jár.
Diques Vogue/BMG
Bill Frisell Quartet
Frisell az amerikai posztmodern zenészgeneráció meghatározó gitárosa, márpedig ez az irányzat tűnik leginkább előremutatónak a kilencvenes években. Persze nem kell mindenáron az újdonságot keresni, hisz élnek és alkotnak még a hatvanas évek modernista hulláma nyomán felszínre került - ma már - nagy öregek is, mint Archie Shepp, Pharoah Sanders, Steve Lacy, Lester Bowie stb., de aki a jövőre kíváncsi, az jól teszi, ha a posztmodern körül hallgatózik.
Az 1951-ben született Frisell kezdetben szaxofonozott, majd áttért a gitárra, tanára Jim Hall - egy coolgitáros - volt, kedvence pedig Jimi Hendrix. 1977-ben zeneszerzésből is diplomázott, majd olyan különböző zenészekkel játszott, mint Jan Garbarek, Carla Bley, John Scofiled, Julius Hemphill, Gunter Hampel, John Surman vagy Paul Bley. Jelentősek a Paul Motian trióval készített albumai, melyeken megcsodálhatjuk hihetetlen muzikalitását, és (a posztmodern guruval) John Zornnal zajló együttműködésének dokumentumait, akivel a beboptól (News for Lulu) a harcore-ig (Naked City) szinte mindent játszik.
Saját együtteseiben ezt a hihetetlen sokféle hatást ötvözi eggyé, méghozzá úgy, hogy a különféle stílusok nem egymás mellé rendelten, hanem a zene szövetébe finoman beleszőve jelennek meg. Ez már nem eklektika, mint a posztmodern hőskorában, és az irónia is szelídebb, áttételes formában érződik. A legújabb albumon ráadásul egy szokatlan formáció (gitár, hegedű, trombita, pozan) adja elő Frisell különböző filmekhez készült kompozícióit. Különös, mégis kiegyensúlyozott kamarazene ez, melynek kissé repetitív anyagában ott bujkál a country, a blues, a nosztalgia és Tom és Jerry. A zenésztársak kiválók, megvan bennük az alázat a közös zenéléshez, sokat fogunk még hallani róluk. Szóval, ha valaki szokatlanra és frissre vágyik, akkor bátran próbálja meg Frisell új kvartettjének ezt a címe sincs lemezét.
Dj Kolbász György
Nonesuch
Butthole Surfers:
Electriclarryland
Már úgy a borító is majdnem elég. Rajta nagy darab fül, beletörve egy radíros grafitceruza, gyengéden fröccsen a vér. Túloldalt Barbie-kutyus a számok címeivel, tizenhárom darab. A füzetkében is mindenféle édes állatka van, csak azt nem tudni, kik most a tagok a Segglyuk szörföseiben.
Gibby Haynes, Paul Leary és King Coffey, ki más, ők volnának az antitézis már ´81 óta Texasban. Ez a drága kis zenekar mindent leszar, vagyishogy semmit nem hajlandó komolyan venni, ami egy nagyon komoly dolog. Oda és vissza ki van tekerve a nyak, a saját is. Ezenkívül még az történt nemrég, hogy Nintendo-reklámhoz készítettek zenét, továbbá hozzájárultak egy szép dallal a Dumb and Dumber című film sikeréhez, aztán tavaly a Gibby Johnny Depp-pel csinált egy lemezt is P. álnéven és címmel. Azt meg, hogy három éve elköszöntek a Touch and Go kiadótól, mindenki tudja, az ucsó albumnak Independent Warm Saloon volt a címe, ebből ment el a legtöbb a majorisztikus terjesztésnek köszönhetően.
A Butthole Surfers kiválóan alkalmas rajongásra, ugyanazt a posztpunk tekervényt űzik, ugyanúgy egyre jobban, tehát csalódásnak helye nincs. Az Electriclarrylandon se sincs. Én azt mondom, a számok felétől be kell szarni, a többitől meg úgyis idegbajt kapni, bazmeg, ezek tényleg begolyóztak, nehogy kihagyd.
F. D. J.
EMI
