Ha van a 21. századi könnyűzenében olyasmi, amit még igazán meglepőnek és váratlannak lehet nevezni, akkor egy 12 éve feloszlott nu metal együttes újraélesztése biztosan ilyen. Nem is csak azért, mert a műfaj mostanra lényegében teljesen eltűnt a süllyesztőben, hanem mert úgy tűnt, minden érintett belátta, hogy ez így is van jól. Ráadásul a koncert közbeni összeverekedés és a felszerelés szétzúzása után hidegre tett Coal Chamber esete még különösebb, hiszen a frontember Dez Fafara azóta kiadott egy csomó olyan lemezt a DevilDriverrel, amiknek egy-egy száma többet ér a teljes CC-életműnél.
A Rivals ugyan nem ad egyértelmű választ a kérdésre, hogy erre meg mi szükség volt, de ez nem tűnik akkora problémának, hiszen összehasonlíthatatlanul jobb a CC bármelyik korábbi lemezénél. Nem igaz rá például, ami azokra igen: hogy nagy dózisban roppant idegesítő lenne. A CC dacosan dekonstruált és punkosan öntörvényű világának értelmetlenségét csak az Empty Handed elejének bugyuta és agyontépdesett riffjei idézik fel: a nu metalra legfeljebb az utal (szerencsére csak halványan), hogy sok a kiállásokkal megszaggatott rész meg a köpködős ének. Az egész akkor már inkább a DevilDriver groove metaljához áll közelebb, ám annál ötlettelenebb és sokkal kevésbé hangulatos. És épp ez az, ami miatt az újraalakulás jelentőségét nehéz többre értékelni a nagy baráti kibékülések alighanem mélyen emberi pillanatainál, mert a Rivals hiába előrelépés a múlthoz képest, ha visszalépés a jelenből.
Az öblösen mély, nem túl bonyolult, de fogós riffek ismételgetésére épülő verzékre, az ezek variációiból kibontott, fülbemászó refrénekre és Fafara karcosan kötekedő vokáljára épülő dalok mindegyikében akadnak emlékezetes részek, végig sodró a lendület, és az egész a maga viszonylag egyszerű világán belül még változatos is. Profi és szerethető lemez ez – akkor meg kit érdekel a zenetörténeti jelentőség?
Napalm Records, 2015
